EXTRA Fejezet

2001. november 27.

– Boldog szülinapot! Boldog szülinapot! Boldog szülinapot Chanyeol, boldog szülinapot! – énekelte a család többi tagja kórusban a már megszokott születésnapi köszöntő éneket, míg én mosolyogva vezettem végig rajtuk a tekintetemet. Szüleim, nagyszüleim, a nővérem, sőt, még az unokatesómék is ott voltak, csak azért, hogy e jeles, piros betűs ünnepnapon – ahogy anyám nevezte már jó pár éve – meglátogassanak és felköszöntsenek. Családias hangulat lett úrrá az egész szobában, szeretettnek éreztem magamat, miközben minden egyes ott tartózkodó ember magához vont, s jól megszorongatott. Nem győztem szabadulni az ölelésre szomjas rokonok közül.

– Hihetetlen, már tíz év eltelt – simogatta meg hajamat édesanyám, arcomra egy cuppanós puszit nyomva az asztalhoz vezetett, minek közepén az ő általa sütött torta díszelgett. Nagy szemeket meresztve a sütire, futott össze a nyál a számban.

– Kívánj valamit, majd fújd el – lépett mellém a nővérem, állát a vállamon megtámasztva átkarolt, pillanatokkal később egy puszival ajándékozott. Mint tipikus fiútestvérhez hívően azon nyomban megdörzsöltem azt a helyet, ahol ajkai érintettek. Fintorogva bújtam ki hosszú, vékony karjai szorításából, s pár centit arrébb araszolva ráhajoltam az asztal lapjára, hogy még könnyebb dolgom legyen a gyertyák eloltásával. Szemeimet behunytam, ajkaimat összeszorítottam, és így törtem a buksimat, hogy vajon mi lenne a legjobb kívánság. Az új játékokon át a suliban kapott jó jegyekig, minden eszembe jutott, de egyiket sem éreztem méltónak egy születésnapi kívánsághoz. Anyu mindig azt mondta, hogy ilyenkor gondoljak arra, hogy nekem mi lenne a jó hosszútávra. Hosszútávra? Annyira sosem merengtem el a jövőmet illetően, de akkor, a tizedik születésnapomon ez megváltozott. Lehet, csak egy másodperc töredékére ékelte be magát az elmémbe, de amint felfogtam, már is kívántam: Boldog akarok lenni, a legeslegboldogabb ember a világon! Majd a tíz gyertya lángja szinte egyszerre, mind kialudt abban a pillanatban. Szeretteim boldog tapsvihara következett a „forgatókönyvben” – hiszen évek óta így zajlott minden egyes megtartott születésnap –, majd apu hozott egy kést a konyhából, s anyu kezébe adva hagyta, hogy ő vágja fel a tortát, minek marcipán bevonatán egy-két megszilárdult viaszcsepp tündökölt az ő saját, matt színében. Ezeket természetesen hagyta, hogy én piszkáljam le az édességről.

A torta szeletekre vágása után tányérokra helyeztük a darabokat, majd az én közreműködésemmel kiosztottuk a többiek között, és röpke percek múlva már együtt falatoztunk és mosolyogtunk, mialatt anyu sorra gyűjtötte be a dicsérő szavakat.

– Biztos nem kérsz többet? – kérdezte, mikor az asztalra tettem a saját tányéromat.

– Nem, köszönöm – mosolyogtam rá kedvesen, majd unokatesómhoz sétáltam, Sehunhoz. Bár ha nagyon hivatalosan akarunk fogalmazni, akkor a másodunokatestvérem volt, viszont én nem különítettem nagyobb jelentőséget a szó első tagjának, sőt még a másodiknak sem. Mindig is közel állt hozzám, pici, óvodás korom óta ismertem, így már csak testvérként emlegettem őt. Yoora után Sehun volt a mindenem.

– Menjünk játszani! – nézett Sehun csillogó szemekkel hol rám, hol a szüleire, titkon remélve, hogy engedélyt adnak rá. Bár a fiú nem láthatta, szülei mosolyogva bólintottak.

– Anyu, kimehetünk a játszótérre? – kérdeztem minden aranyosságomat bevetve, miközben a szemüveget megigazítottam.

– Az ünnepelt itt akar hagyni minket? – vágta csípőre a kezét, komoly arckifejezése ellenére szája szélében ott bujkált apró mosolya. Hevesen bólogatni kezdtem, s Sehun csuklóját megragadva kérlelő szemekkel pislogtam rá.

– Csak akkor, ha Yoora is megy és figyel rátok.

– Köszönöm, anya! – Hangom már az előszobából hallatszódott, öltözés közben. Villámgyorsan kapkodtuk magunkra a melegebbnél melegebb ruhadarabokat, úgy, mintha valaki ott állt volna stopperral a kezében, és mérte volna az időnket, hogy ki készül el hamarabb. Nővéremet siettetve toporzékoltam a kilincset szorongatva, lelkesedésem láttán Sehun is teljesen bezsongott, így kettős erővel „támadtuk” a csapat egyetlen lány tagját, ki csak rosszallóan, szúrós pillantást intézve felénk tarkón csapott mindkettőnket.

A játszótér a házunktól alig két percre volt, ezért anyu mindig elengedett minket még akkor is, mikor az idő már igen későre járt. Természetesen egyedül sosem lehettem, Yoorának mindig velem kellett lennie, vagy ha ő nem is, akkor szüleim töltötték be ezt a szerepet. Pedig szerettem egyedül hintázni, sétálgatni, rugdosni a faleveleket, nyáron homokozni, télen pedig angyalkát csinálni a hóba. Jól meg voltam egymagamban, annak ellenére, hogy néha úgy éreztem, valaki még is velem van. Nem tudom szavakba foglalni az érzést, egyszerűen csak volt, és nem zavart.

A hónap szinte már átnyúlt decemberbe, így nem is volt csoda, hogy a nappalok sokkal rövidebbek voltak, mint nyáron, ősz végén, vagy tavasz elején. Furcsa, szürkés árnyalatba burkolózott az égbolt, rajta megannyi, még sötétebb felhőkkel, mik takarták a meleget adó égitestet.

– Megyünk hintázni? – pillantottam szemem sarkából Sehunra, kinek arcára egy hatalmas vigyor kerekedett, s vállamat meglökve futásnak eredt a kiszemelt játék felé.

– Aki utoljára ér oda, az az ügyetlen béna!

– Sehuuuun! – Mérgesen kiabálva rohantam utána, annak ellenére, hogy a versenyt másodperceken belül már el is vesztettem. Mint győztes, a jobbik hintában foglalt helyet, s én, mint vesztes abba kuporodtam, aminek ülő részéből egy vékonyka deszka darab hiányzott.

– Csaltál – duzzogtam, dacos tekintetemet a fűszálakra irányítottam, nem akartam ránézni arra a csaló gazemberre ott mellettem. Örömteli kacaja végett felhorkantottam.

– Majd legközelebb te nyersz – kaptam fel fejemet nővérem biztató hangjára. Kedvesen mosolygott rám, a hintákkal szemben lévő korlátnál támaszkodott.

– Sehun ügyesebb – szontyolodtam el egy pillanat alatt, s tekintetemet ismét a zöld fűre szegezve löktem be magamat lassan.

– Ugyan már, Chanyeol – csatlakozott a beszélgetésbe Sehun is.

– De—

– Ne veszekedj, jó? Majd legközelebb legyőzöd Sehunt.

– Nem tud! – nevetett fel ismét, arcomat pedig újból elöntötte a méreg.

– Sehun! – ripakodott rá Yoora, mire a fiú bocsánatot kérve végigsimított kézfejemen, mikor épp úgy suhantunk el egymás mellett.

Pár perc noszogatás, vigasztalódás után már nyoma sem volt a rossz kedvemnek, vígan kergettük egymást, ügyelve arra, hogy ne vágódjunk hasra a faleveleken és ne menjünk neki semminek, illetve senkinek. A fárasztó hajsza után ismét hintáztunk, majd mászókáztunk, végül pedig mondókákat mondtuk, Yoora pedig tanított nekünk egy vicces kiszámolót, minek utolsó mondatát nem tudtam megjegyezni, folyton elrontottam vagy elfelejtettem. A hazafele úton végig gyakoroltam nővéremmel, míg Sehun kifogástalanul, fejből mondta mellettem.

– Ügyes vagy – veregette meg vállamat testvérem és immár hármunk „tökéletes” hangjától zengett a sötétbe burkolózott utca, amin keresztül kellett, hogy menjünk a hazaút végett. Bár égtek az utcai lámpák, mégsem adtak elegendő fényt ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam a bokorban rejtőzködő szörnyekkel szemben. Nővérem mindig ezzel ijesztgetett, így ez már teljesen belém ivódott, pedig próbáltam nem rájuk gondolni.

~ Szörnyek nincsenek.

Megtorpantam egy pillanatra, s felhúzott szemöldökkel néztem Yoora, majd Sehun eltávolodó alakját. Észhez térve sietősre véve a tempót utánuk mentem.

–  Akkor miért mondtad eddig, hogy vannak? – sandítottam nővéremre, ki összezavarodott tekintettel rám pillantott, és úgy pislogott, mint akinek az egészről fogalma sincs.

– Tessék?

– Chanyeol, te mit hallottál? – szólt közbe Sehun is, mire az ő irányába fordítottam a fejemet.

– Te nem hallottad?

– Még is mit?

– Yoora azt mondta, hogy szörnyek nincsenek – ismételtem a mondatot, amit alig egy perce még tisztán értettem a fejemben. Yoora felnevetett, vállamat átkarolva magához húzott, s fülemhez hajolt.

– Szörnyek léteznek – suttogta. – Most is figyel egy, ott – mutatott a hatalmas fa törzse irányába, ami tőlünk úgy alig hat méterre lehetett, s a távolság már vészesen csökkent; öt és fél, öt, négy és fél, négy…

– Ááááááááá! – kiabáltam, és mint akit ágyúból lőttek volna ki, egészen hazáig rohantam, remegő kezekkel, s majd összecsukló lábakkal úgy, hogy csak is kizárólag előre néztem. A majd két perces távot negyed idő alatt megtéve téptem fel a bejárati ajtaját, és magam után becsapva azt, sírva fakadtam. Keserves zokogásom hallatára léptek csapták meg fülemet, szemeimet takaró könnyfátylon keresztül láttam édesanyám aggódó arcát.

– Mi a baj, Kincsem? – guggolt le elém, hüvelykujjaival letörölte a hideg arcomat benedvesített cseppeket, majd szoros ölelésébe vont.

– Yoo-yoora – hebegtem, és egy újabb adag könnyzuhatag zúdult – immár – szülőm pólójára. Hátamat simogatva nyugtatott, megvárta, míg abbahagyom az egerek itatását.

– Csinálok kakaót, rendben? – kérdezte fülembe duruzsolva, fülcimpámra egy apró puszit hintett. Hevesen bólogatni kezdtem, félve attól, hogy ha megszólalok, ismét elkap a sírhatnék. – Nyugalom, Kicsim, nincs semmi baj!

Némán álltam előtte, feldagadt, piros szemekkel, s hagytam, hogy kihámozzon a meleg kabátból, a sálból és a sapkából. A cipőmből már magamtól bújtam ki.

– Anyu – néztem fel rá, mikor a konyhába sétáltunk kézen fogva. Az asztalhoz vezetett, majd leültetett a székre. Mindig mosolygós szemeit rám emelte, s leguggolt elém.

– Mit szeretnél?

– Szörnyek tényleg léteznek? – tettem fel félve a kérdésemet, tekintetemet lesütöttem közben, és pulcsim alját birizgáltam.

– Jaj, Chanyeol – fújta ki a bent tartott levegőt, láthatóan megkönnyebbült. – Nincsenek szörnyek, és soha nem is lesznek. Őket csak a képzeleted kreálja, nem kell félni tőlük, jó?

– De akkor is félek – motyogtam, eközben ujjaimat tördeltem. – Látom őket.

– Valóban? – simított végig a karjaimon. – Nos, ha látod őket, akkor hunyd le egy pillanatra a szemeidet, és gondolj egy aprócska dologra…

– Aprócska dolog?

– Ühüm – helyeselt. – „Nem akarlak látni titeket!” – suttogta, ennek ellenére mondata még is határozott volt. – Erre gondolj, majd mondd ki hangosan, és mire kinyitod a szemedet, egy ijesztő szörny sem lesz a közeledben.

– Köszönöm, anyu.

Ölelésembe vonva őt jól megszorongattam, s mikor újabb mondatba kezdtem volna, hallottam a bejárati ajtó nyikorgó hangját. Arcomra kiült a sértődöttség és a bánat, majd anyát elengedve nagy szemeket meresztettem rá.

– Akkor kapok kakaót?

– Még szép! – mosolyodott el, majd kiegyenesedett. A hűtőhöz sétált, kivette a tejet, a polcról pedig levette a fémdobozt, amiben az édes port tároltuk.

– Anyu!

Amint meghallottam nővérem hangját a konyha ajtajából, elfordítottam a fejemet, az asztallapot szuggerálva próbáltam nem rá pillantani.

– Majd beszélni szeretnék veled.

Erre a mondatra én is odakaptam a fejemet, és még pont elcsíptem, ahogy szülőm jelentőségteljes pillantást intéz Yoora felé.

– Rendben.

– Chanyeol hol van? – Sehun hangja is felcsendült a következő másodpercekben, ahogy felőlem érdeklődve a konyhába sietett. Reflexszerűen kaptam volna az ő irányába a fejemet, de nagy önkontrollomnak köszönhetően nem tettem.

– Sajnálom, ne haragudj – szabadkozott nővérem, de sértődöttségem végett válaszra nem méltatva összeszorítottam ajkaimat.

A mikró búgó hangján kívül senki, még csak egy pisszenést sem szólt, csend volt, afféle nyugtalan csend… legalább is részemről mindenképp nyugtalan volt. Nem akartam egy légtérben lenni Yoorával és Sehunnal, az utcán történtek után teljesen megalázottnak éreztem magamat.

– Köszi, anya – eszméltem fel, amint szülőm az orrom elé tolta a bögrét. A két aljas testvérem is megköszönte, majd újból csend borult a hármas fogatunkra. Kicsit kiközösítve éreztem magam, az igazat bevallva. Élvezték szívni a véremet, és jó érzéssel töltötte el őket, ha valami miatt kiröhöghettek.

Biztos most is remekül szórakoztak azon, hogy elfutottam.

– Chanyeol, én—

–  Nem érdekel – szakítottam félbe Yoorát, majd belekortyoltam a forró kakaóba.

– De, de érdekel! – erősködött, annak ellenére, hogy közömbös hangnemem igen sértő volt az ő szemszögéből nézve. – Bocsánat, Chanyeollie! Nem akartalak ennyire megijeszteni… nem gondoltam volna, hogy ez lesz a következménye. Megbocsájtasz, Chanyeollie?

Őszintén, gondolkodóba estem egy pillanatra, éreztem, ahogy komor, képzeletbeli álarcom megrepedezik arcom előtt, majd egy-két apróbb darab letörve belőle a földre hull.

Nagy sóhajomat követően végül válaszoltam:

– Nem.

– Pff, akkor legyél megsértődve életed végéig! – kiabált rám, a kakaós bögréjével a kezében kiviharzott a konyhából.

Merev testtartással ültem tovább a széken, félve Sehunra pillantva láttam arcán a döbbenetet és a zavart. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel.

– Ne legyél ennyire haragtartó – mondta anya, mikor elment mellettem, s vállamra simított tenyerével. – Megyek, beszélek vele.

Eltűnt ő is a helyiségből, testvérem után igyekezve magamra hagyott Sehunnal.

– Miért vagytok velem ilyen gonoszak? – kérdeztem halkan, pár perc csend után.

– Csak viccelünk, Channie – mosolyodott el zavartan, idegesen. – Nem hittük, hogy minden hülye kis viccet magadra veszel…

– Ne beszélj csúnyán!

– Bocsánat – köszörülte meg a torkát, bűnbánó, kiskutya szemeit rám emelte. A szívem pillanatok alatt megenyhült, ám nem akartam azonnal kibékülni vele, velük.

– Csak ne csináljátok ezt – folytattam. –, nagyon rosszul esik.

– Sajnálom – sütötte le tekintetét, az asztal lapját kezdte bámulni, miközben a bögre falát mutatóujjával kocogtatta. – Ígérem, többet nem teszünk semmi rosszat!

– Köszi, Sehun-ah – kerekedett egy halvány mosoly arcomra.

A percekkel ezelőtti gyászos hangulat megváltozott, az eddigi csendet önfeledt, vidám kacajunk váltotta fel a hangos beszéddel együtt. Épp azt tárgyaltuk, hogy Sehun egy hétig nálunk fog maradni, és hogy ez idő alatt mi mindent fogunk csinálni. Felvetette az ötletet, hogy menjünk fel a szobámba, és írjük össze egy lapra az eltervezett teendőket.

– Akkor menjünk! – Vigyorogva kaptam el Sehun csuklóját, majd a konyhából kivezető ajtóhoz kezdtem őt húzni. Mikor már majdnem kiértünk volna, a helyiségbe belépő harmadik személy ezt megakadályozta. Megszeppenve szemeztem Yoorával, kinek tekintetéből üvöltött a megbánás és a szégyenérzet. Szégyellte magát miattam.

– Yoora…

Neve hallatán apró mosoly szökött arcára, szemei benedvesedtek, ajkai megremegtek. Szavak nélkül is megértettem őt, így a következő pillanatban „fogadott” testvéremet elengedve nővérem elé lépve szorosan magamhoz öleltem őt. Sírva kapaszkodott belém, szorítása kétségbeesettebb volt, mint bármikor máskor, mikor megbántott, és épp a békülős résznél tartottunk.  

– Ne haragudj, Chanyeollie – szipogott, arcát a nyakamba fúrta. – Bocsáss meg, nem akartalak megbántani és megijeszteni! Szeretlek, kérlek, ne haragudj rám!

Sokatmondó szavai végett önkénytelenül is könnybe lábadtak a szemeim, a sírás kerülgetett.

– Nem haragszom – suttogtam elhaló hangon, csak egy hajszálnyi kellett ahhoz, hogy az első könnycseppek végigszántsák orcáimat.

Hosszú percek múlva is még mindig ott álltunk, annyi különbséggel, hogy az ölelésbe Sehun is becsatlakozott. Ismét szeretettnek éreztem magam, ami nagyon jól esett, hiszen a szép napból úgy tűnt, minden kezd átmenni rosszba, és valahogy ez visszabillentette a kedvemet a megfelelő „út” irányába.

– Akkor felmegyünk? – pillantottam Sehunra, amint elengedtük egymást.

– Aha – mosolygott.

– Yoora? – álltam meg az ajtófélfa mellett, mibe időközben belekapaszkodtam.

– Anyunak még segítenem kell – bólintott, és az asztalról a bögréket összegyűjtve a mosogatóba tette azokat.

– Jó – kunkorodott egy apró mosoly arcomra, majd nővéremet egyedül hagyva Sehunhoz mentem, az emeletre. Mire az ajtóhoz értem, ő már az ágyamon ült, a kapott ajándékaimat nézegette, így esélyem adódott arra, hogy visszavágásképp megijesszem. Bár nem haragudtam már rá, még is úgy gondoltam, ennyit még is csak megérdemel.

Halkan, nesztelen léptekkel odaosontam hozzá, majd a vállainál fogva előre nyomtam testét, felkiáltottam, mire ő is kieresztett magából egy ijedt sikolyt. Röhögve engedtem el vékony vállait, nevetések közepette mellé huppantam az ágyra.

– Te őrült vagy! – ripakodott rám, s a combomra csapott. Mosolyogva öleltem át, ő pedig nagy erőkkel próbált eltolni magától. Vicces volt. Végül haját összeborzolva távolodtam el tőle.

– Megérdemelted.

– Nem volt elég, hogy bocsánatot kértem? – nézett rám szúrósan, oldalba bökött.

– A-a, ne álmodozz.

– Nem tudom, hogy fogok kibírni veled egy hetet – cukkolt, majd ismét az oldalamba fúrta mutatóujját.

– Na, csönd, inkább írjuk össze a listát – villantottam rá egy hatalmas vigyort, mire arcizmai ellágyultak, aranyos mosoly szökött vékonyka arcára.

Előszedtem egy sima, fehér lapot, az íróasztalon pedig kerestem egy jól író tollat, s visszakuporodva az ágyra, összeszedtük, hogy mi a teendőnk az elkövetkezendő napokban. Alig öt perc alatt annyi mindent összeszedtünk, hogy még magamat is megleptem, mennyi mindenre tudunk gondolni, annak ellenére, hogy nekem ilyenkor mindig kiszáll minden a fejemből.

~ Látogassuk meg a szomszédot. Egy-két törött ablak nem a világ vége…

– Hé, ezt miért írod? – mutatott rá Sehun az imént írásba foglalt mondatra, mire felhúzott szemöldökkel rásandítottam.

– Előbb mondtad.

– Nem mondtam.

– Akkor lehet én gondoltam.

– És miért akarnád te kitörni a szomszéd ablakát? – szűkítette össze a már így is vékony szemeit. Vállamat megvonva értetlenül néztem rá.

– Fogalmam sincs.

– Tényleg őrült vagy – nevetett, majd meglökte a vállamat.

~ Chanyeol.

– Hm?

– Mondom, őrült vagy!

– Azt értettem – ráncoltam a homlokomat.

– Akkor meg?

– Csak… mindegy – szegeztem tekintetem másfelé, kezdett zavarni az a furcsa csillogás íriszeiben. – Megyek fürdeni – másztam le hirtelen az ágyról, a párna alól kiszedve pizsamám darabjait, kiszaladtam a szobámból. Útközben összefutottam Yoorával, ki elkapott, s jól megnyomorgatott. Össze voltam zavarodva, ennek ellenére visszaöleltem őt, bár gondolataim teljesen másfelé vándoroltak.

~ Ne nyúlj hozzá, engedd el!

Megremegtem az újabb hang hallatán, de rá kellett jönnöm, ez bizony nem Yoorától származott, nem ő ejtette ki a száján. Sokkal inkább tűnt gondolatnak, mint beszédnek.

Ijedten váltam el nővéremtől, utam szélsebesen a fürdő irányába vezetett. Az ajtót feltépve beléptem a helyiségbe, a villanykapcsolót megkeresve feloltottam a lámpát, majd magam mögött becsapva a falapot, lihegve, torokban dobogó szívvel neki támasztottam hátamat az ajtónak,  minek másik oldaláról értetlenségről árulkodó párbeszédeket hallottam.

– Mi a baja? – Ez kétség kívül Yoora volt.

– Nem tudom, de nagyon furcsán viselkedik – hallottam meg Sehun aggódásba torkollott hangját. Beszélgetésük ugyan folytatódott, de már nem hallottam tisztán a szavakat. Talán bementek a szobába, vagy lejjebb vették a hangerejüket, nem tudom. Mindenesetre engem is meglepett a viselkedésem, nem is kicsit.

Percek múlva lenyugodtam, nagyot sóhajtva, az ajtótól elsétálva levetkőztem, majd a fürdőkádba vizet engedve vártam, hogy elérje a megfelelő magasságot a vízszint. Ez idő alatt a kis sámlimat a tükör elé tettem, ráálltam, s fáradt arcomat vizsgálva kezdtem nyúzni bőrömet. Az igazat megvallva, minden fürdés előtt ezzel voltam elfoglalva. Vicces fejeket vágva húztam szét a szememet, majd nyelvemet kiöltve varázsoltam magamnak turcsi orrot. Szemüvegben ez még viccesebb volt, s hogy oldjam a még fennmaradt feszültségemet, folytattam a bohóckodást. Ez egészen addig ment így, míg az egyik grimasz után tükörképem nem változott, pedig arcom már teljesen máshogy állt. Megilletődve, lassan eresztettem kezeimet magam mellé, nagyot nyelve, tágra nyílt szemekkel lehettem szemtanúja annak, ahogy a tükörbeli én teljesen más „formát” ölt magára. Ijesztő és hátborzongató volt, ennek ellenére egy nyikkanás sem jött ki a torkomon. Mintha nem tudtam volna megszólalni, mintha láthatatlan ujjacskák fogták volna össze ajkaimat.

Mi ez?! Még is mi ez?

– Örülök, hogy végre találkozhatunk – csendült fel halk suttogása, minek tónusa ugyanolyan volt, mint az enyém.

Ereimben meghűlt a vér, lélegezni is elfelejtettem egy jó pár másodpercig. Csak némán álltam a sámlin, kiguvadt szemekkel, ledöbbent arckifejezéssel.

Álmodok? Mit jelentsen ez?!

– Mielőtt még túl sok mindenen kezdenél gondolkozni, hagy mutatkozzak be – húzódott egy önfeledt mosoly arcomra. AZ ÉN ARCOMRA, AMI A TÜKÖRKÉPEM VOLT, ANNAK ELLENÉRE, HOGY ÉN ILYET NEM IS TETTEM! –, Chanyeol vagyok. Park Chanyeol – duruzsolta halkan, ám a magabiztosságot így is ki tudtam venni belőle. – Én te vagyok – szegezte rám mutató ujját, mire tekintetemet a saját kezeimre vezettem. Ekkor konstatáltam, hogy karjaim a ledöbbentségtől hanyagul lógtak testem mellett, olyanok voltak, mintha kiveszett volna belőlük az élet. Már-már nem is éreztem őket. – Egyek vagyunk. És most, hogy már mindent tudsz, ideje megszabadulni az életünket zavaró tényezőktől – mosolyodott el ismét, s attól az ördögi vigyortól rendesen a hideg futkosott a hátamon, a sírás pedig kerülgetett tőle. – De előtte, menjünk fürdeni.

Lelkem mélyén egy borzalmas álomban reménykedtem, így szabad akaratomat kiterjesztve próbáltam arra összpontosítani, hogy ami körülöttem van, az mind csak a képzeletem szüleménye, igazából meg sem történik. Ám amikor már testem magától cselekedett, be kellett látnom, itt semmiféle álomvilág nincs, minden a valóság, én pedig meghibbantam.

Elmémet fokozatosan „beszennyezte” egy fekete köd, mi apránként emésztette magába az épeszű gondolatokat, helyettük pedig egyre bizarrabb, durvább dolgok jutottak eszembe. És a legijesztőbb az volt, hogy a negyed órás kádban fürdés közben kieszeltem, hogyan fogom megölni testvéreimet.

– Most vagy elvágom Sehun torkát, vagy csak simán szíven szúrom. Esetleg Yoorával kezdjem? – tárgyaltam meg magammal a lehetséges terveket, persze a hangerőmet lejjebb véve csendes voltam, nem szerettem volna, hogy kitudódjon a nagyszerű ötletelésem. Hétpecsétes titokként zártam le magamban, majd fürdés után leengedtem a vizet a lefolyóban, megtörölköztem, a pizsamámat magamra vettem, kisétáltam a fürdőből úgy, mintha semmi nem is történt volna. A szemüveget visszacsúsztattam orrnyergemre, megigazítottam, és mosolyogva mentem be a szobába, ahol a két testvérem épp valamit nagyon nagy beleéléssel tárgyalt. Amint Yoora kiszúrt, elhallgatott, s csendre intette Sehunt is.

– Mehet a következő – sétáltam az ágyamhoz, rádőlve a paplanra lehunytam a szemeimet.

– Jól vagy, Channie?

– Soha jobban.

– Hát rendben – sóhajtott Yoora, és hangjával együtt hallottam, ahogy a szobában álló másik ágyról feláll. (Ugyanis a rugók már nem voltak a legjobb minőségűek, ezért folyton nyikorgott.)

– Visszajössz még? – kérdezte Sehun reménykedve. Elmosolyodtam ezen, de nem akartam szóvá tenni.

– Nem hinném. Fáradt vagyok, szóval megyek aludni – válaszolt nővérem, kinek hangját már távolabb hallottam. – Még utoljára, boldog szülinapot, Chanyeollie!

– Köszönöm szépen – biccentettem egyet, szemhéjaimat résnyire felnyitva még utoljára rápillantottam.

– Jó éjt!

Pont láttam, ahogy intett nekünk, ám ezt kettőnk közül csak Sehun viszonozta.

– Álmos vagy? – kérdezte, és elterült a saját ágyán. Ketten maradtunk.

Fú, ha még egyszer nyikorog az a vacak…

– Egy kicsit. Te?

– Az vagyok.

– Akkor aludj – mondtam könnyedén, nem törődöm stílusban.

– Azt hittem… azt mondod, hogy beszélgessünk még addig, amíg el nem alszunk – vált hirtelen zavarttá a hangja, mintha nem tudott volna mit reagálni szavaimra.

– Bocsi, Sehun-ah, de most nincs hozzá kedvem. Aludj, majd holnap talán beszélünk – nyomtam meg a kulcsfontosságú szót a mondatban, ami nem tudom, hogy leesett-e neki, vagy sem. Bár hogy jött volna rá, nem osztottam meg vele a tervemet, így még csak elképzelése sem lehetett, ezt miért így mondtam.

– Öhm… jó – felelt kurtán. Az este folyamán nem szólalt meg többször.

Vártam és füleltem. Sehun nehezen aludt el, sokat forgolódott, ami rendesen kicsinálta minden egyes idegszálamat, de miután megtalálta a számára kényelmes pozíciót, abbahagyta a fészkelődést és végre csend telepedett a szobára. Szerencsére Sehun mindig is olyan ember volt, aki semmire nem kelt fel. Tényleg, SEMMIRE. Vele ellentétben én minden egyes apró neszre már nyitottam is ki a szemeimet. Mindig azt kívántam, bár olyan jó alvó lennék, mint ő, de most, örültem, hogy én nem lettem ilyen.

Az ágyból kimászva nyújtóztam egy nagyot, elgémberedett végtagjaimat megtornáztattam. Mielőtt még elhagytam volna a szobát, leellenőriztem, hogy Sehun tényleg alszik-e; arca előtt legyeztem kezemmel, hozzáértem, majd lejjebb húztam róla a takarót. Még csak a szeme sem rebbent, így hát nyugodt szívvel sétálhattam le a konyhába. Egy lélek sem volt ébren a házban rajtam kívül. Ez biztonságérzetet biztosított, hiszen senki sem láthatta, ahogy a konyhapulton lévő késtartóból kihúzom a húsvágó pengét. Hátam mögé rejtve, hangtalanul és lassan sétáltam fel az emeletre. Útközben láttam, hogy szüleimnél már nem ég a lámpa, Yoorától pedig halvány fény szűrődik ki. Megálltam, és gondolkodóba estem. Sehunt később is elintézhetem, ő meg vár, viszont Yoora… neki kell az elsőnek lennie.

A résnyire nyitva hagyott ajtót beljebb löktem, kedves, ártatlan mosolyt varázsolva az arcomra megkörnyékeztem Yoora alakját, ki az ágyán ült, és egy könyvet olvasott. Amint megreccsent a parketta lábam alatt, felnézett a lap sorai közül.

– Hát te? – mosolygott.

– Csak voltam inni, és láttam, hogy ég nálad a villany – mondtam aranyosan, markomban a kést eközben erősen szorítottam.

– Sehun? – kérdezte és megigazította hosszú, egyenes haját.

– Még nem alszik, épp rám vár, hogy folytassuk a beszélgetést. Nem jössz át?

– Hát… – habozott.

– Kérlek, Sehun úgy is szeret veled lenni.

– Rendben – bólintott, láthatóan zavarba jött. A családon belüli vonzódás mindig is jelen és elfogadott volt, de hogy pont ők ketten, hihetetlen. Mármint, lehet, csak én gondoltam ezt, de mindig, mikor együtt voltak, teljesen felszabadultan beszélgettek, nevetgéltek és ölelgették egymást. Jó, persze nem az én dolgom, de akkor is érdekes volt.

Kibújva takarójának melegéből megigazította magán a félrecsúszott hálóingjét, majd mellém sétálva rám nézett, én pedig az ajtó felé biccentve jeleztem, hogy menjen előre. Mindeközben ügyeltem arra, hogy a kést ne fedezze fel hátam mögött, mert akkor az egész tervnek lőttek volna egy szempillantás alatt.

Yoora némán sétált előttem, én pedig szorosan mentem mögötte. Benyitott, és még mielőtt felkapcsolta volna a lámpát, megakadályoztam ebben.

– Ne, ne kapcsold fel! – szóltam rá erélyesen, hangerőm ennek ellenére nem volt túl magas.

– Oké – suttogta.

Beljebb lépkedett a sötétségbe, én pedig fokozatosan hoztam előre a jobb kezemet, miben a kés markolatát fogtam. Sehunhoz ment, de nem tudhatta, hogy ő már egy jó ideje húzza a lóbőrt.

– Sehun? – kérdezte halkan, kezét hozzá érintette. A fiú egy milliméternyit sem moccant. Éreztem, ahogy a minket körülvevő környezetben eluralkodik a feszültség érzete.

– Álmodj szépeket, Yoora – suttogtam, és még mielőtt felém fordulhatott volna, hátába állítottam a konyhakést. Sehunon pihenő keze görcsbe rándult, erősen megszorítva a paplant térdre rogyott előttem. Kihúztam belőle a pengét, majd hátára lökve mellé térdeltem, és egy utolsó mosolyt intézve felé egyenesen a szívébe döftem. Egy nyikkanásnyi hang szökött ki ajkai közül, de mikor megforgattam benne a kést, elhallgatott, nyöszörgése alábbhagyott. Szemei üvegesen néztek előre felé, szája résnyire nyitva volt, hálóingjét és a padlót egyaránt friss vére színezte. Éreztem, ahogy arcomon végigfolynak a testvéremtől származó vércseppek, de nem különítve nekik nagyobb figyeltem, felálltam, és Sehun irányába fordítottam fejemet. Ekkor vettem csak észre, ahogy a fiú hatalmasra tágult szemekkel ül az ágyon és néz. Elvigyorodtam, felültem mellé az ágyba. Meg sem mert moccanni, könnyei némán folydogáltak végig arcán, ajkai megremegtek.

– Ké-kérlek ne – nyögte ki nagy nehezen, félelemmel teli hangon.

– Miért ne? – duruzsoltam. – Annyi fájdalmat okoztál nekem, szerinted te nem érdemled meg a szenvedést? Sze— Na, csönd, ha meg mersz nyikkanni, elvágom a torkodat! – ripakodtam rá, mikor láttam rajta, hogy mindjárt felsikít magas hangján.

– Channie – sírt, ujjaival serényen törölgette a kibuggyanó könnycseppeket.

– Figyelj, Sehun – mosolyodtam el, arcélén végighúztam mutatóujjamat. – Csuk be a szemed, és nyugodj meg.

– Te-te gonosz vagy – szólalt meg leheletvékony hangján. Nagyon félt, rendesen reszketett a takaró alatt.

– Csukd be a szemed.

– Félek.

– Ezért csukd be a szemed.

– De Yoora…

– Csukd be a szemed, és nem lesz semmi baj, még Yoorát is láthatod – nyugtattam.

– Láthatom?

– Igen. Szóval csukd be a szemed.

Szavamra hallgatva lehunyta pilláit, alsó ajkát beharapva arcvonásai rendeződtek egy pillanat alatt. A kés élét a nadrágomba töröltem, hogy felesleges vér ne szennyezze be Sehun fehér, hosszú nyakát. Óvatosan érintettem a pengét bőréhez, mire összerezzent, ám ellenállást nem tanúsított. A félelem nagyobb úr volt, mint a hősködés iránti vágya.

– Ügyes vagy – suttogtam szórakozottan. – És amint mondtam, újra láthatod Yoorát… de nem ezen és ebben az életben.

– Cha—

Egy nyisszanásnyi hang csendült fel a szoba sötétjében. Csak egy pillanat volt, Sehun pedig tágra nyílt szemekkel fogta föl, hogy a szúróeszköz éle az ő torkában végződik. Mosolyogva markoltam a kést, bal kezemmel pedig testvérem fejét fogtam, hogy ne dőljön el se jobbra, se balra. Még egyszer hallatszott az a kellemes hang, és a kés pedig még mélyebbre került Sehun nyakában.

Az ablakon beszűrődő fénynek hála láttam, ahogy vére végigcsordogál mellkasán, elszívezve pizsamájának fölsőjét, a takarót és az ölét. Szemeiben az élet már nem csillogott, tenyerembe nehezült fejét elengedve hagytam, hogy koppanjon egy nagyot a falon. Élettelenül nézett rám, ám halála előtti megdöbbenését tisztán le lehetett olvasni a könnyektől csillogó arcáról. Egy másodperc erejéig megborzongtam tőle, majd az ágyról lemászva leráztam a késről a vért, ami halk koppanásokkal ért földet a parkettán. Még mielőtt folytattam volna, a halott fiút kitakartam, és olyan helyzetbe helyeztem, ami a mesém hitelességét száz százalékosan biztosította.
A gyilkosság, pontosítva, a szórakozás közepette ki is eszeltem egy nagyszerű tervet, amihez az is kellett, hogy magamban is kárt tegyek. Így hát fogtam a kést, és alkaromba nem túl mély vágásokat ejtettem. Fájt, égett, lüktetett a nyílt seb, de nem tehettem mást annak érdekében, hogy könnyű szerrel megússzam ezt az egészet.

Sehun megdermedt ujjai közé tettem a kést, így olyan hatást keltett, mintha saját magát ölte volna meg. A könnyekért nem kellett megszenvednem, a fájdalom, ami akkor átjárta testemet, tökéletesen előcsalogatta a sós cseppeket.

A sántítást megjátszva, keserves sírásba kezdtem, vérző karomat szorongatva kibukdácsoltam a mészárszékké vált szobából, és egyenesen anyuékhoz siettem.

Szülőmet sokkolta a látványom, és mikor elmeséltem neki a történteket, még jobban elfehéredett az arca.

„Sehun csak úgy előtűnt a semmiből, leszúrta Yoorát, majd engem is meg akart ölni, de valahogy úgy sikerült visszaütnöm a kezét, hogy a markában tartott késsel végigszántotta a torkát. Anyu, nagyon ijesztő volt!”

Röviden és tömören ennyi volt az esti mesém, amit szülőm bizonygatás nélkül el is hitt.

A szobám ajtajában álltam, amikor kirohant onnan, egy „Hívom a mentőket!” felkiáltással egyetemben. Pillanatok alatt eltűnt az emeletről, én pedig egy ördögi mosolyt varázsolva az arcomra, odasétáltam a hullák elé, és büszkén, félvállról csak ennyit mondtam:

– Szörnyek nem léteznek. A szörnyek benned élnek, és arra várnak, mikor tudnak a felszínre törni.