14. Fejezet

– Várj! – emeltem magam elé a kezeimet. – Még is honnan tudnád, hogy ki vagyok?

– Chanyeol, ez nem az őskor – forgatta hatalmas szemeit. – Az újságok tele vannak veled, a tévében is megemlítettek.

– Micsoda? – Elképedve néztem a lányra, aki halál komoly tekintettel méregetett engem. Látszott rajta, hogy ha egy rossz mozdulatot is teszek, akkor az a kés bizony bennem végzi.

– Ne játszd a hülyét!

– Esküszöm, fogalmam sincs, hogy miről beszélsz! – Hangomat felemelve túlkiabáltam Jinát, kinek arcáról sütött, egy szavamat sem akarja elhinni. 

– Te egy gyilkos vagy!

– Nem én vagyok a gyilkos, hanem ő! – Jobb tenyeremet a mellkasomra nyomtam, ezzel félig-meddig a szívemre mutattam. Értetlenül nézett rám, nem tudta, ezzel mire akarok kilyukadni. – Megmagyarázom, oké? – bólintott. – De előtte tedd azt le.

– Nem! – makacskodott és még inkább ráfogott a markolatra. – Honnan tudjam, hogy nem akarsz utána kinyírni?

– Chhh – szűrtem fogaim közül. – Ha holtan akarnálak, már rég nem élnél – válaszoltam sejtelmes hangon. Próbáltam hatni rá, el akartam érni, hogy ’behódoljon’ nekem, hiszen ha tudja, hogy ki vagyok, akkor talán tisztában van azzal is, hogy egy konyhakéssel ellenem semmit sem ér. Szaggatottan felsóhajtott, de végül megadta magát; a fegyvere az asztalon végezte, ő maga pedig a fotelben foglalt helyet, számon kérő és rideg tekintettel.

– Hallgatlak.

 – Én sem tudok sokat – mondtam és leültem a kanapéra. Kiszedtem magam alól a takarót, majd egészen a nyakamig felhúztam azt.

– Ne beszélj már hülyeséget – fintorgott.

– Ha annyira ismersz, mint amennyire mondod, akkor a betegségemről is tudsz, nem?

– Betegség? – Megrökönyödve ráncolta össze a homlokát.

– Óh – mosolyogtam, míg ő a saját levében fortyogott. – Tudod, két énem van – fordultam egész testemmel felé, s jobb kezemmel ’megfeleztem’ az arcomat. – Én – Tenyeremmel hirtelen eltakartam a bal orcámat és elvigyorodtam. – És a gyilkos – most a jobb felemen volt a sor, hogy takarásban legyen, miközben a mimikámon változtattam; elkomorultam, tekintetem rideg és hátborzongató lett. Jina halálra vált képpel  kúszott hátrébb a fotelben, mire felkacagtam és ölembe ejtettem a mancsomat. – Amit a rossz énem csinál, arra nem emlékszem, hacsak nem osztja meg velem azokat az emlékeket. 

– Mi a halál vagy te? – suttogta elhaló, remegő hangon, s nyelt egy nagyot. Szemeit egy pillanatra sem vette le rólam, ami már bizony kezdett idegesíteni. 

– Azt mondtad, tudod – húzódtak ajkaim egy hatalmas mosolyra. 

– Én.. én csak... khmm... – Torkát megköszörülve kereste a szavakat, ami láthatóan elég nehezen jöttek neki. – Fogalmam sem volt, hogy ez a bajod. Azt gondoltam... – megállt egy pillanatra. – Szóval azt gondoltam... hogy csak egy egyszerű gyilkos vagy. 

– Még ha a dolgok ennyire könnyűek lennének – csóváltam a fejemet, majd oldalra döntöttem azt.

– Akkor most... melyik éneddel beszélek?

– Életben vagy, nemde? – Kérdésemre bólogatni kezdett. – Hát akkor jelenesetben velem.

– Ez totál megnyugtató, de tényleg. – Mondandójában az iróniát azonnal felfedeztem, de nem szóltam rá semmit sem.

– Ne aggódj, nem foglak bántani – mosolyogtam kedvesen. – Ha nem adsz rá okot – tettem hozzá olyan halkan, hogy még pont meghallja. Tudom, gonosz húzás volt, de a reakciójáért megérte.

– Ne gyere közelebb, megértetted?! Maradj ott! – szegezte rám mutató ujját, s a levegőt eközben hevesen kapkodta. Totál kiborult.

– Nem megyek, jó?

– Ígérd meg! – parancsolt rám hangosan. Legszívesebben nevettem volna, de ezt valahogy inkább mellőztem.

– Megígérem.

– Biztos?

– Jina, kérlek. – Szem forgatva dőltem neki a kanapé háttámlájának, mire a lány egyből összerezzent. 

– Hát legyen. De ha megölsz, akkor tudnod kell, hogy-

– Befejeznéd? – szakítottam félbe a monológját. – Megértem, hogy ki vagy akadva, de kérlek, bízzál  bennem!

– Még is miért? – Kérdését már rögtön a mondatom után fel is tette. Sóhajtottam egy nagyot.

– Egyrészt, mert nem akarlak bántani, másrészt, meg semmi hasznom nem lenne abból, ha bemocskolnám a kezeimet még egy ártatlan ember vérével – mondtam, egyre nagyobb hangerővel. – Nem szeretnék tőled semmit! Csak arra keresem a választ, hogy rajtam kívül azon a kibaszott napon maradt-e még túlélő, oké?! – Az egész kiabálásba torkollott, amit a lány egész nehezen tűrt. Megszeppenve bólintott egyet, én pedig kifújtam a bent tartott levegőt.

– Említetted, hogy voltam az újságba – váltottam hirtelen, amit úgy éreztem, jól tettem. Hangom ismét normál erősségű volt, egy cseppnyi harag vagy düh nélkül.

– I-igen.

– Mit írtak benne pontosan?

– Most így fejből nem tudom, de ha idehozhatnám az-

– Siess! – sürgettem, s nem engedtem, hogy válaszának a felesleges részét végigmondja. Egy szempillantás alatt eltűnt a szemem elől, majd percekkel később már vissza is tért hozzám. Kezében egy hetilapot lapozgatott és helyet foglalt közvetlenül mellettem. Meglepődtem rajta, hiszen az előbb olyan volt, mintha menekülni akart volna.

– Szóval itt azt írja, hogy – kezdte, s amint megtalálta a megfelelő sort, folytatta – ...Tizennégy orvos meghalt, egyet pedig súlyos sérüléssel a kórházba szállítottak  A sérült állapota instabil, nem lehet biztosra mondani, hogy túl fogja élni. Az áldozatokat egy fiatal fiú támadta meg, majd hidegvérrel végzett az összessel. Még a tehetetlen rendőröket is felkavarta a szemük elé táruló jelenet, nem mindennapi látványt nyújtott a fiú szadista és vérszomjas viselkedése. A mészárlás után a gyilkos meglógott, a rendőrség már nem tudta elkapni. Jelenleg is keresnek egy magas, vékony, fekete hajú fiatal embert, aki utoljára egy farmert és fehér pólót viselt. Az intézet adatai szerint az illetőt Park Chanyeolnak hívják. Aki látja valahol, vagy hall róla valamit, az azonnal értesítse a főkapitányságot...

– Bassza meg! – Ennyit tudtam hozzászólni az egészhez. Sok-sok információhoz jutottam alig egy perc alatt, amit viszont villámsebességgel kellett felfognom.

– Tegnapi az újság, szóval még annyira nem vészes se-

– A rendőrség kőröz, de... egy valaki túl élte! – vágtam a mondatába, s félve, mégis izgatottan néztem Jinára.

– Miért fontos az az egy valaki? – kíváncsiskodott.

– Mert az az egy valaki lehet Baekhyun volt! A legjobb barátom, az orvosom a... – Itt megálltam. Majdnem kimondtam azt az egy jelzőt, ami még az én arcomat is pirosra varázsolta volna.

– A?

– Nem érdekes – mosolyogtam zavartan. – A lényeg, hogy ha ő volt az, akkor nekem most azonnal a kórházba kell menni! – hámoztam ki magam a takaró melegéből, s amint ezzel végeztem, felpattantam a kanapéról. 

– Nem mehetsz csak így! – állt fel hirtelen ő is. – Amint már mondtad, a rendőrség téged keres. Mi van, ha nem is az a Baekhyun nevű fiú az? Hatalmas kockázat lenne – mondta mindentudóan. Bármennyire is nehezemre esett beismerni, de igaza volt. – Plusz lehet talán hajnali kettő. 

– De a kórházban van ügyelet, nem? - bólintott. – Meg amúgy sem tudják, hogy hogyan nézek ki.

– Ez nem jött össze – nézett rám letörten. – A cikk melletti hasábban ott van egy kép rólad. Ilyen... elég hivatalos beütése van – magyarázta. Felsóhajtottam, majd az újságért nyúlva alaposan szemügyre vettem az aprócska képet magamról. Azt a fotót rakták be, ami az intézeti adatlapomon szerepelt. Iszonyat egy kép.

– Annyi szerencsém van, hogy ez már jó pár éves.

– Mutasd. – Kezemből rögtön kikapta az újságot, s azonnal jobban megnézte régi énemet. – Miért van rajtad ing meg zakó?

– Szerinted én emlékszem rá? – nevettem.

– Hmm, túl cuki. Senki sem nézné ki ebből az ártatlan pofiból, hogy embereket ölne.

– Azt mondod?

– Aha – bólogatott. – Bár totál ugyanúgy nézel ki most is, szóval... kéne kezdeni veled valamit – pillantott rám sokat sejtően. Homlokomat összeráncoltam, kérdőn néztem rá.

– Például?

– Hozom az ollót, maradj itt! – nyomta a kezembe az újságot és egy másodperc alatt felszívódott. Ellenkezni nem volt időm, olyan gyorsan közlekedett a lakásában.

– Hallod, Jina, erre semmi szükség! – kiabáltam, hogy meghallja.

– Bízz bennem! – válaszától zengett az egész ház, de végül aztán ráhagytam. Visszaültem a kanapéra és úgy vártam, hogy visszajöjjön. Bő öt perc múlva ez be is következett, kezében a már említett ollóval.

– Nem vágod le a hajamat! – csattantam föl, és kezeimet a fejemre nyomtam. Felkuncogott, majd helyet foglalt mellettem.

– Na már! Pedig hidd el, úgy jobb lenne.

– Nem! Jobban hasonlítanék a régi énemre.

– Akkor rövidebbre vágnám és befesteném... na?

– Hogy mi van?!

– Ne ordítozz,  itt vagyok melletted – lökte meg a vállamat.

– Te fodrász vagy? – érdeklődtem.

– Részben. Elvégeztem a sulit, de aztán nem lett hosszú karrierem vele – kacagott kínosan.

– Óh.

– Szóval? Így már megengeded, kedves? – kérdezte mosolyogva.  

– Nem – válaszoltam tömören. – Csak van más megoldás!

– Ahj, például?

– Egy sapka a fejemre, vagy..

– Vagy levágom a nadrágodat – fejezte be helyettem a mondatomat... helytelenül.

 – Miért vágnád le?

– Mert úgy írtak rólad, hogy farmerben vagy... Ez általában azt jelenti nálam, hogy az illető hosszú gatyát visel. És így talán jobb lenne. Meg amúgy is brutál meleg van kint azóta, hogy az eső elállt.

– Legyen. – Megadva magamat mentem a fürdőbe, hogy kihozzam a már félig száraz ruhadarabot. Odanyújtottam Jinának, aki egy jól irányzott vágással levágta mindkét gatyaszár felét.

– Na, próbáld fel.

– Jó – mondtam és levettem magamról az ő nadrágját. Hozzádobtam a kicsit kinyúlt anyagot, majd felhúztam a sajátomat. A térdemig ért a farmer, utána már csak rojtok díszítették azt. Nem lehetett egy rossz szavam sem, mert tényleg így valahogy jobb, kényelmesebb is volt.

– Szuper! – mosolygott. – Már csak egy pólót és egy sapkát kell kerítenünk.

– Neked nincs?

– Sapi talán, de rád passzoló póló nem hinném – húzta a száját.

– Csak nézd meg, jó?

– Jó – sóhajtott, és ismét eltűnt a szobájában.

03:32 volt, igen korán, vagy ha úgy vesszük, igen későn. Jinával a kórház felé tartottunk. Győzködtem, hogy nem kell elkísérnie, de végül azt az elvet követve, hogy így nem vagyok olyan gyanús, velem jött. Egész végig tanakodtam magamban, hogy vajon tényleg Baekhyun az? Mi van, ha egy másik orvos az? Mi van... ha Haneul az? Nem, nem az nem lehet! Arra még emlékszem, hogy Baek miatta sérült meg, esetleg miatta vesztette el az életét. Ha az újságban írtak igazak, akkor az első személy, akinek neki estem, az biztos, hogy ő volt. Szóval kétség kívül, neki halottnak kell lennie.

– Mit is mondtál, hogy hívják azt a fiút? – szakította félbe Jina a gondolatmenetemet.

– Baekhyun.

– Mesélj róla valamit – mondta halkan és szórakozottan. Nem tudtam mire vélni a kérését, de egy fájdalmas, még is reményteli mosollyal az arcomon elkezdtem neki regélni Baekről.  

13. Fejezet

– Ott a fürdő – mutatott a folyosó végén lévő ajtóra. – Találsz tiszta törölközőt a szekrényben.

– Köszi, de... valami száraz ruha is kéne – motyogtam, s lepillantottam a mellettem álló lányra, akin láttam, hogy erre bizony nem gondolt. Ajkait összehúzta, szemöldökeit az égbe meresztette. Vicces volt.

– Basszus.

Másodpercek teltek el anélkül, hogy megszólaltunk volna. Ő gondolkodott, én pedig néztem ki a fejemből és próbáltam összeszedni magamat. Őszintén, nehezemre esett.

– Boxert nem tudnék adni, szóval azt hajszárítóval megszáríthatod – mondta az ötletét egy ügyetlen mosollyal az arcán. Nem tartottam rossz megoldásnak, egy apró biccentéssel adtam a tudtára, hogy nekem ez így megfelel.

Egyszerre indultunk el, azonban én a fürdő felé, ő pedig a nappali irányába. Lépteim lassúak voltak, lehetett látni rajtam, hogy már alig élek.

Felüdülés volt megszabadulni a nedves és nyirkos ruhadaraboktól. A nadrágomat a kád peremére raktam, míg az alsót a csap szélére terítettem. A póló már a konyhában lekerült rólam és emlékeim szerint azon a széken hagytam, ami neki volt tolva a radiátornak. Miközben vetkőztem, megnyitottam a vizet a tusolóban, hogy mire beállok a zuhany alá, jó meleg legyen. A hideg futott végig a gerincemen, amikor a forró vízcseppek bőrömmel érintkezve felhevítették a testemet. Párszor körbefordultam a tengelyem körül, hogy mindenhol érjen a meleg, majd az első tusfürdős flakont a kezembe véve nyomtam belőle egy keveset a tenyerembe, s szétkentem a testemen. Két nap után igen jól esett végre egy frissítő zuhany.

Negyed órán keresztül áztathattam magam, bár már nem emlékszem pontosan, hogy mennyi időn keresztül álltam a tus alatt. Amint kiszálltam a zuhanykabinból, megtörölköztem és a derekamra csavartam az enyhén nedves pamut anyagot. Nekiláttam megkeresni a hajszárítót, s szerencsém volt, hogy a második polcon rá is bukkantam a dobozába visszarakott kütyüre. Hamar ki is szedtem belőle és bedugtam a konnektorba. A csap előtt állva szárítottam az alsómat, miután egy kicsit langyos vízben, sok szappannal átmostam. Sokáig szobroztam ott, míg teljesen meg nem száradt a fekete boxerem. De lehet, hogy azért tartott ilyen sokáig, mert időközben már nem is az alsóneműre fújattam a hőt, hanem magamra, így a kihűlt testem újból felmelegedett. Felvettem az immár csontszáraz alsót, s a törölközőt magamon hagyva kinyitottam az ajtót, ezáltal a bent rekedt forróság szépen lassan eltűnt.

– Jina! – kiabáltam.

– Mondjaaad.

– Hoznál nekem akkor valami ruhát?

– Ja, igen! – Percek teltek el, ez idő alatt hallottam egy-két szekrény nyitogatást és ajtó csapkodást. Olyan volt, mint aki most tudta meg, hogy kilakoltatják a házából. Amikor viszont megérkezett a ruhákkal, egy halvány jelét nem láttam annak, hogy ideges lett volna. Bár a feszült és zavart mosoly az arcán némiképp leleplezte őt.

– Köszönöm – hálálkodva vettem át tőle a cuccokat. Biccentett egyet, s magamra hagyott. Az ajtót becsuktam, a vizes törcsit a falba szögelt akasztóra lógattam. Egy pillanat alatt felvettem a melegítőt, ami talán neki teljesen takarta a bokáját, viszont nekem majdnem a vádlim közepéig ért le. Viccesen nézhettem ki, az egyszer biztos. Az ujjatlanba már nem voltam olyan biztos, hogy rám jön, ám amikor beletuszkoltam magam, egész kényelmesnek bizonyult. Szerencse, hogy az anyag nyúlt, így nem roppantotta össze a bordáimat. Meglestem idétlen kinézetemet a tükörben, s egy jóleső kacaj szökött ki ajkaim közül. Nevetséges voltam. Már csak egy paróka kellett volna, és simán hihette volna bárki, hogy nő vagyok. A rózsaszín-fekete csíkos fölső pedig még inkább ezt a hatást keltette bennem.

Szégyenkezve hagytam el a fürdőt és mentem a nappali irányába. Jina a kanapén ült, kezében egy bögre teával és valami drámaian romantikus vígjátékot nézett. Ahogy közeledtem hozzá, rám nézett, majd észveszejtő hahotázásba kezdett. Még a teás bögrét is a dohányzó asztalra kellett tennie, hogy ne löttyenjen ki az itala. Fejemet lehorgasztva foglaltam helyet az ülőgarnitúra melletti fotelben, arcomat kezeimbe temettem és én is elkezdtem nevetni.

– Pedig próbáltam olyan ruhákat összeválogatni, amik kicsit nagyobbak, mint a méretem – mondta és tisztán kivettem, hogy elfojtott egy újabb röhögőgörcsöt. Tenyeremből előbújva homlokomat kezdtem dörzsölni.

– Mindegy, egy napot kibírok így – motyogtam zavartan.

– Óh, egy napot? – kérdezett vissza, hangjában némi meglepődöttséggel. Nem néztem rá, bólintottam. – Ha szeretnél maradhatsz még.

– Nem lehet – ráztam meg a fejemet. Kezeimet combomra simítottam, s hátradőltem a fotelben.

– Már miért ne lehetne?

– Mert nem maradhatok egy idegennél. Így is már túl sokat tettél értem úgy, hogy nem is ismersz – válaszoltam őszintén, fél szemmel pedig rásandítottam. Megrökönyödve figyelt, majd fújtatott egyet.

– Tudom a nevedet. Ez már félig-meddig ismeretség. – Zavartan érvelni kezdett, amit én feleslegesnek tartottam.

– Az lehet, de mást nem tudsz.

– Honnan tudod? – felhúzta az egyik szemöldökét, grimasszal az arcán bámult rám.

– Honnan ismernél? – Kérdésére kérdésemmel válaszoltam. Mimikája eltorzult, amit aztán pillanatok alatt egy mosollyal próbált leplezni.

– Jogos.

– Na látod – húzódtak ajkaim egy félmosolyra. – Szóval holnap reggel már megyek is el.

– Biztos?

– Aha – mondtam és pozíciómon változtatva török ülésbe vágtam magam. A lány arcát figyeltem és próbáltam leolvasni róla, hogy mit gondol. Igazából olyan semmilyen volt, nem láttam rajta különösebb érzelmet.

– Pedi-

– Miért erőlteted?

Elhalkult. Mintha tekintette felizzott volna, mérges lett.

– Nem erőltetem, csak próbálok kedves lenni és segíten-

– Aranyos vagy, de ha ráerőszakolod másokra a kedvességed, akkor ez nem fog működni. Holnap megyek el. Köszönöm, hogy letusolhattam, és hogy ma még itt maradhatok.

– Nincs mit – szűrte fogai közül, majd felpattant a kanapéról és egyedül hagyott. Meglepett a hangulatváltozásával, de nem csoda, hogy feldühödött; senki nem bírja, ha az igazat mondják a szemébe.

Egymagam maradva bámultam a tévét, de fogalmam nem volt a film történetéről, a cselekményeket már nem is tudtam követni, így hát csak bambultam a színes képernyőt. Mielőtt még a gondolatok ellepték volna az elmémet, hangos pakolásra lettem figyelmes. Kíváncsian nyújtóztattam a nyakamat a fotelből, de nem láttam semmit, pedig a szoba ajtaja nyitva volt. Pillanatokon belül Jina lépett ki a birodalmából, kezében egy takaróval és egy párnával. Ismét az a mosoly volt arcán, mint mikor hozta nekem a ruháit.

– Itt alszol a nappaliban, oké? – kérdezte és letette az ágyneműt a kanapéra. Bólintottam, s szemeimet nem vettem le róla egy pillanat erejéig sem. Mikor észrevette, hogy figyelem, elmosolyodott és elém állt. – Mi az?

– Semmi – mondtam halkan és teljesen hátradőltem a fotelben. Szinte már beleolvadtam a garnitúrába. Elmosolyodott és még közelebb állt. Először megijedtem, másodszor meglepődtem, harmadszor pedig zavarba jöttem, amikor végig futtattam rajta a szemeimet; csak egy falatnyi alvós ruha viselt.

– Akkor miért nézel? – vigyorgott önelégülten, s alsó ajkába harapott.

– Hát mert itt állsz előttem – próbáltam közömbös maradni, nem mutatni annak a jelét, hogy bizony nem kicsit indította be a fantáziámat. Utálom magam ez miatt.

– És ha nem csak állnék előtted? – folytatta. Nyeltem egy nagyot, a torkomban keletkezett gombócot igyekeztem minél hamarabb legyűrni.

– E-ezzel mi-mire célzol? – habogtam zavartan és próbáltam előle hátrálni, de nem tudtam. Török ülésemből normális ülés lett, hogy ha kell, bármelyik pillanatban elmeneküljek előle. Bár be kellett látnom, sarokba lettem szorítva. Elmosolyodott és nagyon lassan fölém térdelt, majd az ölembe ült. Kieresztettem magamból egy elaléló sóhajt és próbáltam kontrollálni a lélegzetvételemet. – Miért csinálod ezt? – suttogtam. Csuklóit rögtön megragadtam, mikor kezeivel az arcomhoz akart érni. 

– Talán neked nem tetszik?

– Válaszolj! – morogtam, s tekintetét keresve komolyan néztem rá.

– Tudod, nem sűrűn tévednek be hozzám ilyen észbontó pasik... mint te – mormolta lágy hangon, amitől úgy éreztem, a füleim bizony már a csúcsra jutottak. Alsó ajkának ívén végig nyalt a nyelvével, majd elmosolyodott.

– O-oké – dadogtam és próbáltam ellenállni a kísértésnek.

– Miért fogsz le? – duruzsolta.

– Mert nem akarom, hogy hozzám érj – válaszoltam olyan tónusban, mint ahogy ő kérdezett.

– Imádom a hangod – mondta, mint aki meg sem hallotta volna az előbb elhangzottakat. A következő pillanatban morgott egyet, amivel még inkább megnehezítette a dolgomat.

– Jó – sóhajtottam. –, de attól még nem kell rám mászni – fogtam erősebben a csuklójánál fogva, mikor megpróbált kiszabadulni a szorításomból. 

– Ne legyél már ilyen. Élvezd ki, hogy egy lánnyal lehetsz.

– Hallod, most már komolyan mondom, szállj le rólam! – csattantam föl hirtelen, s mérgesen néztem a megszeppent lányra.

– Óh – engedte kezeit a combjaira, miközben csuklói még mindig az ujjaim fogságában voltak. – Ha tudtam volna, hogy a másik csapatban játszol, akkor nem próbálkozok – kacagott zavartan és lemászott rólam. Egy másodperc erejéig szikrát sem kaptam, majd az utána elkövetkezendő pár percben olyan káromkodás lerendeztem, hogy még én is meglepődtem rajta, hogy milyen szavakat ismerek.

– Nem tudtam, hogy ez miatt ennyire zaklatott leszel – hátrált a szobája felé. – Na mindegy, mindenesetre jó éjt, majd holnap reggel találkozunk – intett gyorsan és eltűnt a szobájában. Megrökönyödve kapcsoltam ki a tévét és oltottam le a lámpát. Ez volt az első alkalom, hogy egy nő azt feltételezte rólam, hogy meleg vagyok. Őszintén szólva, én meg voltam bizonyosodva arról, hogy nem vagyok az, sokkal inkább... talán biszex? Ugh, ez még így magamban is totál kínos téma volt, szóval igyekeztem teljesen másfelé terelni a gondolataimat.

Sokáig tűnődtem a semmin. Mit jelent a semmi, mit foglal magába a szó, mit helyettesítünk vele állandóan. Egy pillanatra még okosnak is éreztem magam, amiért ennyire törtem a fejemet ezen a dolgon. Alvás előtti utolsó gondolatom azonban Baekhyun volt. A szívem összeszorult, az a furcsa, fájdalmas érzés ismét elhatalmasodott rajtam. A szemeim már automatikusan benedvesedtek, nem tudtam a könnyeimnek megálljt parancsolni. Párat szipogtam, a sós cseppeket pedig letöröltem az arcomról. Pilláimat lehunytam és próbáltam valami szépre gondolni, hogy elnyomjon az álom. Nehézségek árán végül sikerült kiszakadnom a valóságból.

Láttam magamat, ahogy állok egy helyben, lábaimnál egy élettelen test fekszik, velem szemben pedig emberek állnak. Olyan emberek, kiknek sátáni mosolyuk rémisztően hatott, mégsem ijesztett meg egyikük sem. Én, mint külső szemlélő láttam, ahogy a testem magától megindul az ördög arcú fickókhoz, miközben a kezemben egy éles valamit szorongatok. Megijedtem, még is tisztában voltam vele, hogy én fogok győzni. Nem tudom, honnan és miért, csak éreztem. Pillanatokon belül a sejtésem beigazolódott, győzelmet arattam fölöttük. Ám amikor megláttam, hogy a vörös vér helyett fekete színű valami öleli körül a sebesülteket, megijedtem. Magamra néztem, és ekkor még inkább elhatalmasodott rajtam a félelem; a szemeim élénk pirosan izzottak, ajkaim pedig egy gonosz mosolyra húzódtak. Az énemtől távolabb lévő testre szegeztem a tekintetemet, s mikor beazonosítottam az alak gazdáját, észveszejtő ordításba kezdtem. „Te voltál” hallottam a saját hangomat, majd minden elsötétül körülöttem; eltűntem én, eltűnt ő, eltűntek a tetemek.

Összerezzentem, szemeim egyből kipattantak. Lihegve ültem fel a kanapén és próbáltam minél több oxigént juttatni a tüdőmbe. Álmodtam. Tudom, hogy álmodtam, de még is olyan valóságosnak tűnt az egész. Mielőtt tovább tudtam volna gondolni, hallottam, ahogy mögöttem lépked valaki a parkettán. Nem akartam, hogy Jina ismét bepróbálkozzon, így hát amilyen gyorsan csak tudtam, kiugrottam az ideiglenes ágyból, s feloltottam a villanyt. Nagyra tágultak a szemeim, mikor a lányt egy késsel a kezében láttam meg a kanapé melletti fotel előtt.

 – Hát te meg? – Megrökönyödve emeltem rá a mutató ujjamat. Nem akartam hinni a szememnek.

– Tudom, hogy ki - tartott egy kis szünetet. -, és tudom, hogy mi vagy – szűrte fogai közül, a kést pedig szorosan maga előtt tartotta.

12. Fejezet

Tenyeremet a faajtóra simítottam, majd egy hatalmas mosoly kúszott az arcomra.

– Biztos, hogy ezt a szobát kaptam? – kérdeztem némi bizonytalansággal, mikor egy lépést hátráltam a bejárattól.

– Ezer százalék! – vágta rá egyből. Hezitáltam, hogy benyissak, vagy ne, de végül elszántan csúsztattam a kilincsre a tenyeremet. Olyan.. más volt. Jó értelemben, persze.

– Nem néztél félre valamit?

– Chanyeol...

– Oké oké. – Megadva magamat benyitottam, s amint elém tárult az egész helyiség, eltátottam a számat. Ledöbbentett, hogy egyáltalán az intézetben vannak ilyen gyönyörű szobák. A falak halvány barackszínűre voltak mázolva, az ágy kényelmesnek tűnt, lábaim alatt pedig fapadló recsegett a lomha lépéseimtől. Az ablak alatt egyből egy asztal volt, ami előtt egy szék állt. Az fekhely a szoba jobb sarkához volt tolva, míg a vele szemben lévő falnál egy kicsinyke szekrény árválkodott. Ugyanolyan elrendezésű volt, mint az előző helyem, annyi különbséggel, hogy ez sokkal barátságosabb volt.

– Jó, mi?

– Aha.

– Pakolj ki, holnap látjuk egymást – mondta, majd egy szoros ölelés után magamra hagyott. Elfintorodtam, mikor hallottam a zár kattanását, de ennél nagyobb figyelmet nem szenteltem neki. Néma csendben tettem az ágy mellé a bőröndöt, s egy nagy nyújtózás kíséretében az ágyra feküdtem. Ujjaimat összefűzve tarkóm alá raktam a kezeimet, pilláimat pedig lehunytam. A kedvem semmilyen sem volt, nem tudtam mit kezdeni magammal. Ahogy Baekhyun elhagyta a szobámat, magával vitte az örömömet is. Nélküle olyan voltam, mint régen; komor és rideg. Most is pont így éreztem.

– Jó reggelt, Channie! – Mély álmomból egy kedves hang keltett, amit másodperceken belül be is tudtam azonosítani; Baek. Nyöszörögtem párat, majd a puha takarót teljesen a fejemre húzva ignoráltam a zaklatóm mondandóját. – Ya! Szedd azt le, ha hozzád beszélek! – Rám ripakodva, a paplant egyből lehúzta az egész pizsamás alakomról. Nagyot sóhajtva felé fordultam, de szemeimet még mindig nem nyitottam ki. – Chanyeol kérlek, hoztam neked reggelit.

Pár perc néma hallgatás következett, megvárta, amíg felkeltem. Egy pillanatra sem mozdult el mellőlem - pontosabban a székről, ami tőlem alig egy méterre volt. Árgus szemekkel figyelt.

– Köszönöm, Baek, kedves vagy. – Fáradt szemhéjaimat megdörzsölve ásítottam egy hatalmasat, majd kócosan, bamba tekintettel meredtem rá.

– Ne nézz, egyél – biccentett a jól megpakolt tálca felé. Jobban szemügyre vettem az ételeket, amik a tányérra voltak rakva; finomnak tűntek... már már túl finomnak. Ekkor ugrott be, hogy múltkor, mikor ilyen sok ínycsiklandozó kaját kaptam, akkor aznap a pincében végeztem. Ahogy ezt teljesen felfogtam, hátrébb hőköltem, s elkomolyodott mimikával néztem a meglepődött fiúra.

– Én abból nem eszek – jelentettem ki mérgesen.

– Ugyan már, semmi baja nincs! – mosolyodott el bátorítóan. – A konyhán előttem rakták, szóval ne aggódj.

– Nem Baekhyun, én abból tényleg nem eszek.

– Jó – sóhajtott, amit én egyből annak vettem, hogy feladta. – Akkor majd én megkóstolom és megláthatod, hogy ehető – vigyorgott önelégülten, amint megosztotta velem a – szerinte – fenomenális ötletet.

– Amú-

– Hmm, ez iffteni. – Mielőtt még figyelmeztetni tudtam volna, egy nagy adag csirkemellet tömött a képébe. Megrökönyödve figyeltem, ahogy habzsolta a reggelimet. Pillanatokon belül felállt kezében a tányérral, majd odajött és leült mellém. Mosolyogva, teli szájjal szúrt egy kis darabot a villára, majd a számba akarta nyomni, de nem engedtem.

– Mondtam, hogy nem kérek – toltam el a kezét, mire csak egy szemforgatás volt a válasza. Némán figyeltem őt, ahogy elpusztítja az egész tányér tartalmát. Rendesen már én voltam rosszul ettől a sok mindentől, amit pillanatok alatt megevett.

– Te nem vagy normális.

– Köszi, Channie – tette le a tányért az asztalra, majd visszaült mellém.

– Nem érzed rosszul magad?

– Egyáltalán nem.

– Biztos?

– Most komolyan, mi kell neked, hogy bebizonyítsam, hogy ennek semmi baja nem volt?

– Hát mondjuk az, hogy öt percen belül ne aludj el – morogtam bosszúsan.

– Most hogy mondod, álmos vagyok.

– Megverlek – löktem meg a vállánál fogva. Harsány kacagása nagyon aranyos volt, mosolyt csalt az arcomra. 

– Ne aggódj már annyira – nyújtózott egyet, s legnagyobb meglepetésemre elterült az ágyon úgy, hogy fejét az ölembe hajtotta. Megszeppentem, pillanatokon belül levert a víz és éreztem, ahogyan szívverésem ritmusa elvesztette a megfelelő ütemet, össze-vissza kalimpált a mellkasomban. – Nem nyomlak? – kérdezte halkan, aranyosan.

– N-nem – nyeltem egy nagyot, majd tenyereimet magam mögé helyezve megtámaszkodtam a kezeimen. Fejemet felemeltem, szemeimmel a velem szemben álló szekrényt vizslattam.

– Szuper. – Hangjából egyből kivettem, hogy mosolyog, s így fürkészte arcomat. Legalább is gondoltam, hogy az arcomat, mert nem láttam, hogy szemei a plafonra tévednek vagy esetleg rám. Nem mertem rá nézni, féltem, hogy elgyengülök. Eleve, közelségétől ökölnyi méretű lett a gyomrom, mi történt volna, ha még egy pillanatra is rá emelem a tekintetemet?

– Baek – nyeltem egy nagyot, miután nevét kiejtettem. Vártam a választ, a reakciót, de semmi nem történt. Sóhajtottam, s a félelmemet legyűrve ránéztem. Akkor, abban a pillanatban melegség öntötte el a szívemet, a testemet, a lelkemet. Ajkaim egy hatalmas mosolyra húzódtak, bal kezemet már automatikusan érintettem puha bőréhez. Alsó párnámat beharapva cirógattam arcát, s próbáltam betelni a gyönyörű látvánnyal, de nem ment. Tekintetemet vonzotta Baekhyun minden egyes porcikája. Bár mérges voltam rá, amiért megette az egész tányér, altatóval megnérgezett kaját és nem hallgatott rám, de akkor valahogy még ezt is sikerült elfeledtetnie velem. 

Nagyokat sóhajtva kaptam fel a fejemet, hogy az asztalon díszelgő szürke óráról le tudjam olvasni, hogy mennyi az idő; 11:11. Ahogy megpillantottam a négy darab egyest, lehunytam a szemeimet, és minden erőmmel összpontosítottam a kívánságomra. Ahogy meg volt, elégedett mosollyal a képemen döntöttem oldalra a fejemet és úgy vesztem el újra Baekhyun tökéletességében.

Két nappal később

Nedves pólóm a testemre tapadt, elázott tincseim egy része a szemembe lógott, a vizes farmeromnak hála pedig lépteim egyre nehézkesebbek lettek. Az eső eszeveszettül esett, olyan volt, mintha dézsából öntötték volna. Hunyorogtam, hogy a cseppek nem menjenek a szemembe, s próbáltam kiszúrni valami kis fedett helyet a közelemben. Persze ez nehéz volt, hiszen az orromig alig láttam az időjárás miatt. Remegtem már, vacogtam és éreztem, hogy az erőm kezdi elhagyni a testemet. Kétségbeesetten nyöszörögtem és lépteimet egyre jobban szaporáztam. Nem igen örültem volna annak, ha a járda szélén összeesek a kimerültségtől.

Hosszú, kínszenvedő percek múlva megpillantottam egy kis boltot, ami ugyan már zárva volt, de a kirakat és az ajtó fölött egy szép hosszú, napernyőre hajazó fedél óvta az üveglapot és a bejáratot a csapadéktól. Fellélegeztem és amilyen gyorsan csak tudtam, odamentem. A sárgára festett falap elé lekuporodtam, s térdeimet átölelve figyeltem, ahogy az utcában egyre több és több tócsa keletkezik. Buborékosan esett, ami nálam azt jelentette, hogy egy ideig bizony onnan nem fogok elszabadulni. Bár nem is nagyon bántam, eleget sétáltam már aznap.

Miután meguntam az apró tavacskák látványát, homlokomat a térdkalácsomra hajtottam, egy nagy sóhaj szökött ki ajkaim közül. Hibás voltam. Az érzés már napok óta nem akart múlni és személyemet ismerve, ettől halálom napjáig nem fogok megszabadulni.

Belül majd szétvetett a düh és a harag, kívül pedig a fájdalmat és a meggyötörtséget lehetett leolvasni arcomról. Próbáltam elrejteni az összes érzelmemet, nem akartam, hogy más emberek –  akikkel akárcsak egy pillanat erejéig is összeakadt a tekintetem –, gyengének lássanak. Persze nem sikerült, bármennyire is akartam. Egy fontos személy elvesztése nem olyan, mintha valamilyen hétköznapi cuccodat hagynád el, ami nélkül talán még jobban is meg vagy, mint vele. Ez olyan volt, mintha belőlem szakadt volna ki egy hatalmas darab, ami kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy életben maradjak. Mondhatni... nélküle már nem éltem.

Hosszú szitkozódás és gondolkozás után hirtelen egy kattanó hangot hallottam a hátam mögül.  Összerezzentem, majd ijedtemben felpattantam a helyemről, szívem a torkomba költözött a rémülettől. Másodpercek töredéke alatt nyílt az eddig bezárt ajtó, s egy kedvesnek tűnő, fiatal hölgy nyitotta ki előttem az ajtót. Megszeppenve néztem rá, ő pedig ugyanilyen megilletődve bámult rám. Olyan volt, mintha egymás tekintetében keresnénk a válaszainkat.

– Öhm... segíthetek? – kérdezte félénken, mialatt tetőtől talpig végig mérte mind a száznyolcvanöt centimet. Megigazítottam magamon a vízben úszó pólómat, szemeimből pedig kisöpörtem a fekete hajszálakat.

– Igazából... az eső elől jöttem ide, hogy ne ázzak meg még jobban – nyögtem ki nehézkesen a válaszomat. Eleinte arra számítottam, hogy leordít és elküld a búsba, amiért az épület előtt ’játszom a csövest’, de nem így történt; halkan felkuncogott, s kitárta előttem az ajtót. Egyik szemöldökömet felhúzva, zavartan néztem rá, mire ő csak elmosolyodott és mutatta, hogy menjek be. Nem időztem sokat a bolt előtt, amint megéreztem, hogy bentről a meleg levegő áramlik kifele. Megborzongtam, amint beléptem a kellemes klímájú helyiségbe.

– Kérsz teát? – kérdezett újból, s elindult az egyetlen ajtó felé, ami nem a kinti hűvös időbe vezetett volna. Körbenéztem, amíg mentem utána; egy csodaszép és illataromákban gazdag virágoshoz sikerült betévednem. 

– Igen – feleltem kurtán. Az ajtón túl egy másik szoba fogadott. Otthonos volt, leginkább egy kisebb étkező-konyhára hasonlított. Szó nélkül leültem a radiátor előtt álló székre, s libabőrös karokkal, elégedett arcot vágva élveztem, ahogy testem újból visszanyeri az eredeti melegét.

– Nagyon rossz idő van kint, miért nem vagy otthon?

– Nincs otthonom – motyogtam a bajszom alatt, mialatt szégyenkezve lesütöttem a tekintetemet, ezzel együtt pedig elvesztettem a fonalat, hogy hol tartott a tea főzésben.

– Óh. – Hangjából tisztán kivettem, hogy megleptem a válaszommal.

Ettől kezdve nem kérdezett többet és én sem szóltam egy szót sem. Csend honolt köztünk, csak a víz forrása és a gáztűzhely hangja töltötte be a helyiséget. Nekem nem volt mit mondanom, ő meg valószínűleg nem akart tovább kérdezősködni.

Tíz perc múlva egy nagy bögre gőzölgő teával találtam szemben magamat.

– Köszi – küldtem felé egy kicsiny, féloldalas mosolyt, mire csak biccentett egyet és elvigyorodott. Helyet foglalt velem szemben és kettőnk közül ő volt az első, aki megízlelte a meleg italt. Hümmögött párat, ezzel az én tudtomra adva, hogy finom lett, amit csinált. A bögre után nyúlva, kezeim közé vettem a kerámiát, s jól megfújva a gőzölgő innivalót, óvatosan beleittam. Nagyon ínycsiklandozó volt, az első korty azon nyomban fel is melegített.

Alig negyed óra elteltével a bögre üres volt, meztelen felsőtestemet pedig egy puha törölköző fedte, amit egyből a vizes póló után terítettem magamra.

– Ha gondolod ma estére itt maradhatsz – mosolygott kedvesen, miután elmosta mindkét színes kerámiát. Félszegen bólintottam egyet. – Hogy hívnak?

– Chanyeol.

– Jina.

– Köszönök mindent. – Hálálkodva álltam fel, s mélyen meghajoltam előtte.

– Szeretek segíteni másoknak – mondta könnyedén és intett, hogy kövessem. Szavai hallatán a szívem összeszorult, egyből eszembe jutott Baekhyun. Ő is mindig... ezt mondta. Ahogy az édesen mosolygós arca bevillant, a torkom összeszűkült, gyomrom pedig ökölnyi nagyságúra zsugorodott. Miközben követtem a lányt, titkon egy-két könnycsepp gördült le arcomon, amiket egyből le is töröltem. Bocsáss meg... én nem ezt akartam... nem így akartam... minden az én hibám... sajnálom.

11. Fejezet

Egy hét telt el azóta, hogy minden sokkal zavarosabb lett. Haneul célját nem értem, Baekhyun feltűnése pedig még nagyobb port kavart az életemben. A titokzatos fekete hajú fiút sem láttam többet. Olyan volt, mintha nem is létezett volna. Utána kérdezősködtem az ápolóknál, de ők azt mondták, hogy soha nem látták még azt a személyt, pedig hajszál pontost leírást adtam róla. Már a végén azon gondolkoztam, hogy biztos csak beképzeltem az egészet, hiszen nincs olyan ember, aki ne őrülne meg ebben az intézetben. 

Az ágyon ültem, a falnak döntve a hátamat. Hideg volt ugyan, de ez most jól esett. A minap valami olyasmi beszélgetést csíptem el, hogy jönnek ellenőrizni. Az öt évem alatt már megtapasztaltam milyen ez az ellenőrzés: Egy negyvenes éveiben járó férfi és egy annál talán fiatalabb nő járja az intézetet, kezükben egy halom papírral, amin a betegekről néhány információt közölnek; mint például, hogy mi a baja, mit tanácsolnak, mit kéne tenni. Ha jól emlékszem öt perc áll a rendelkezésükre, hogy megbizonyosodjanak a lapra leírt jelentésekkel. 

Gondolataimból a zár kattanása ébresztett fel. Fejemet nem mozdítottam, egyedül szemeimmel bűvöltem a tömör, négy centi vastag vas nyílászárót, s vártam, hogy ki fog beljebb lépni hozzám. Megkönnyebbültem, mikor Baekhyun mosolygós arccal csukta be maga mögött az ajtót. Felpattantam a helyemről, majd ölelésembe vontam olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam. Ő volt az egyetlen támaszom. Rá számíthattam, benne bízhattam.

– Jól vagy? – kérdezte, mialatt elengedett, és leültetett az ágyra. Nem is kell mondanom, mekkora lelkiismeret-furdalása volt az miatt, amit a felsőtestemmel művelt. Szerencsére be volt kötve az egész, alatta egy kis fájdalomcsillapító krémmel bekenve az összes vágás, így annyira nem is éreztem a sebek lüktetését.

Kérdésére a fejemet jobbra, majd balra megingattam, mire felsóhajtott.

– Voltam már jobban is.

– Jöttem, hogy szóljak – váltott komoly hangnembe, mire az én arcom is elkomorult. – Szerintem már tudod, hogy ma ellenőrzés lesz – bólintottam. – Az irodában azt beszélték, hogy téged ismét levisznek oda a pincébe, és addig kínoznak, ameddig elő nem jön a másik éned. – Tisztán láttam rajta, hogy dühös volt, és alig kellett pár másodperc, én is az lettem. A hallottak teljesen kiakasztottak. – Viszont – csúsztatta jobb kezét a bal kézfejemre, majd megsimogatta a bőrömet, s egy kedves, szelíd mosolyt küldött felém. Hirtelen hangulatváltozása kizökkentett a mérhetetlen szitkozódásomból. – Meggyőztem őket, hogy írjunk neked is egy jelentést. Várj, el is hoztam magammal egy példányt. – Pulcsijának zsebéből előhúzott egy összehajtogatott, A/4-es lapot, majd az orrom alá nyomta. – Csak azt kell eljátszanod, mintha magadnak csináltad volna az összes sérülést. Ha gondolod bent lehetek veled aztán majd rákontrázok, és akkor nagyobb a valószínűsége, hogy elhiszik, te totál megőrültél.

A kezembe vettem a lapot, s átolvastam az elejétől a végéig. Nem is értettem, miért nem írták bele azt, hogy pontosan mi volt a bajom. „Disszociatív személyiségzavar” ez miért nem szerepelt rajta a lapon? Biztos, hogy nem akarták, hogy kitudódjon. De ha jól tudom, akkor egy-egy évről akár több oldalas beszámoló is van, szóval kellett említeniük, de itt még is kihagyták. Lehet így akarták még jobban hitelesíteni, hogy egy pszichopata állat vagyok, aki saját magát kínozza.

Az utolsó soroknál Baekhyun kezét leráztam az enyémről, de csak azért, hogy ujjainkat össze tudjam fűzni. Jelenleg ez most sok erőt adott. Sóhajtva raktam az ágyra a papírt, majd bágyadtan ránéztem.

– Ugye ezek után már csak jobb lesz? – kérdeztem halkan. Közelebb ült hozzám, s másik kezét arcomra simította, majd hüvelykujjával arcélemet cirógatta, amivel némiképp megnyugtatott.

– Ne aggódj, rendben? Intézkedem, ahogy csak tudok. Nem mondok mindent biztosra, de ennek a hétnek a végét már valószínű, hogy nem itt fogod tölteni – suttogott, de közben ajkai szélén ott bujkált egy édes mosoly. Köpni-nyelni nem tudtam a megilletődöttségtől, rendesen ledöbbentett az, amit mondott.

– Olyan jó vagy hozzám – motyogtam, s elvesztem gyönyörűen csillogó, mélybarna szemeiben, majd arcomon pihenő kezére simítottam a saját tenyeremet. – Sokkal jövök neked, ha innen kijutok.

– Nem jössz nekem semmivel. Csak egy kérésem lesz majd – harapott alsó ajkába, s tekintetét lesütötte. Kíváncsivá tett.

– Még is milyen kérés?

– Majd – ismételte. – Amint megszabadultunk ebből a borzalmas diliházból, az lesz az első dolgom, hogy elmondom.

– Rendben – hagytam rá végül a dolgot. A lapot magam mögé raktam, s közelebb férkőztem Baekhyunhoz. Megszeppenve emelte fel a fejét, tekintetében láttam a kíváncsiságot, mire elmosolyodtam, és kezeit elengedve magamhoz vontam. Szorosan öleltem úgy, mintha ez lenne az utolsó alkalmam, hogy hozzáérjek törékeny testéhez. Nem engedtem a szorításból egy pillanatra sem. Nem akartam, hogy elszakadjon tőlem, és visszatérjek újból a bizarr, hátborzongató napjaimba. Nyugalmat árasztott ölelése, elfeledtette velem mindazt, ami az ajtón túl várt rám. Minden gondolatomat elhessegettem és csak arra koncentráltam, hogy a karjaimban tarthassam. Vele minden olyan jó volt. Ő mindig tudta, hogy mi kell nekem, mindig tudta, hogy mikor mit kell mondani. Ő más volt, mint a többi. Érdekelte, hogy mi van velem, mi van másokkal. Benne láttam, hogy tényleg élvezettel segít segít az embereknek és nekem. Nagyon tiszteltem, talán eddig még egy élőlényt sem becsültem ennyire, mint őt.

– Köszönöm Baekhyun – suttogtam fülkagylójába. – Amint eltűnünk innen, lógni fogok neked egy ígérettel.

– Nem akarod most elmondani?

– Nem. Most még nem lehet.

– Hát jó – bújt ki végül az ölelésemből. Közel hajolt, ajkait arcomra nyomta, mire szemeimet behunytam. Olyan jól esett, hogy szavakba nem tudom foglalni. Elhúzódott, s felállt. – Vissza kell mennem, mielőtt még gyanakodnának. Tartsd magad a tervhez, oké?

– Ühüm – bólintottam. Mielőtt még kilépett volna, utána szóltam. – Baek!

– Igen? – vette le kezét a kilincsről, majd felém fordult.

– Hogy van a lábad?

– Már kutya bajom, ne aggódj. – Nyugtatott, mialatt egy kedves mosoly ragyogta be az arcát.

– Akkor jó.

– Majd jövök – nyitotta ki az ajtót, s amint kilépett, intett egyet. A bejárót becsukta, majd kulcsra zárta. Sóhajtva dőltem bele az ágyamba, ezzel ügyesen összegyűrve a jelentést. Igazából nem fordítottam sok figyelmet erre, valahogy már nem tudott érdekelni. Csak azt akartam, hogy elmenjek innen. De vajon Baekhyunnak mit eszelt ki? Egy árva szót sem szólt róla, így még csak nem is tudtam, hogy mit forgatott a fejében. Semmi kiindulási pont, egy kis utalás, semmi! Csak az, hogy színleljek egy kicsit. És utána mi lesz? Utálok tudatlan maradni, főleg egy ilyen helyzetben, amin végül is az életem  múlik. Ha itt maradok, akkor hivatalosan is kijelenthetem, hogy többé már nem tartozom az élők közé. De hé, még fiatal vagyok, hogy itt érjen utol a halál, szóval nagyon bízom Baekhyunban, hogy tényleg segít, és kivisz innen. Bár mikor ne segített volna? Nagyon sokkal tartozom ezért.

A délelőtt és a délután egy része hamar el is telt. Már csak arra eszméltem fel, hogy nyílik az ajtó, s egy idősödő fazon és annak a segédje lép be a szobámba. A nő arca kedves, míg a férfié komor volt. Ezek a mimikák vegyes érzelmeket váltottak ki belőlem. Viszont a két alak mögött megpillantottam egy alacsonyabbat is, mire elmosolyodtam.

– Park Chanyeolhoz van szerencsénk? – kérdezte a férfi. Felálltam az ágyamról, majd illedelmesen meghajoltam előttük, jelezve, hogy igen. Fejével biccentett egyet. – Dr. Kim vagyok, ő pedig a asszisztensem, Yura.

– Örvendek – intett egyet. A vártnál jóval fiatalabb volt, talán nálam öt évvel idősebb. Szép nő, arca hosszúkás, szemei aprók, de a sminknek hála teljesen más hatást keltett a tekintete.

– Maga pedig – fordult meg az orvos, s Baekhyunra emelte a tekintetét.

– Mint már említettem, Byun Baekhyun – mosolygott zavartan.

– Óh, igen, elnézést, de nem valami jó a névmemóriám. – A törpe még mintha akart volna valamit mondani, de végül aztán egy mukkot sem szólt.

A beszélgetés mindössze öt kerek percből állt. Nem tartott sokáig, de nekem még is úgy tűnt, mintha órákon át faggattak volna. Megkérdeztek mindenről, ami a jelentésben le volt írva. Póker arccal ültem végig az egész háromszáz másodpercet, mialatt a mondadóm felét úgy regéltem, mintha egy esti mesét kreáltam volna. Magyarán; a beszédem kilencven százaléka csak kitaláció volt. Baek néha-néha helyeselt, az asszisztens pedig tőle is kérdezett egypár dolgot, amire készségesen válaszolt. Már-már el is hittem, hogy tényleg így van, annyira hitelesen játszotta a szerepét.

– Mivel nagyon úgy tűnik, hogy a véleményük egyezett a jelentéssel, ezért pakolj, költözünk – sietett hozzám Baekhyun, majd egy hatalmas mosollyal az arcán megölelt.

– Ezer köszönet, de tényleg – szorítottam magamhoz, és nem engedtem el egy pillanatra sem. Annyira bennem volt az, hogy még több kell belőle. Nem elég ennyi, amennyit kapok tőle. Nem tudom, honnan és miért jöttek ezek a gondolatok, de nem akartak kikúszni az elmémből. – Kérdezhetek valamit?

– Persze – motyogta. Sóhajtottam egyet, majd feltettem a kérdésemet:

– Voltál már úgy, hogy egy számodra fontos személyt minden áron magad mellett akartál tudni, nem foglalkozva a következményekkel és a jövővel?

– Voltam.

– És te mit tettél? – Direkt nem árultam el neki, hogy ki az a „számomra fontos személy”. Ha okos, úgy is rájön.

– Semmit. Hagytam, hogy az a valaki az életem részévé váljon, és tőle függjek a nap minden pillanatában – válaszolt hosszan. Nyeltem egyet, majd pilláimat lehunytam és még közelebb vontam magamhoz. – Ha az az ember ilyen mély benyomást tett számodra, az nem ok nélkül lépett be az életedbe.

– Biztos?

– Ezer százalék – vágta rá egyből. Sóhajtottam egyet, majd egy gyengéd csókot nyomtam puha arcára. Bárcsak elmondhatnám, hogy az a valaki te vagy. 

10. Fejezet

Ez a harminckettedik napom az intézetben. Az imént jöttem vissza a kezelésről.

Injekció ✔

Gyógyszer ✔

A bal karom ismét zsibbad, a fejem megint fáj. Kezdem magam teljesen úgy érezni, mint egy drogos, annyi különbséggel, hogy kényszerítik belém az anyagot.

Sóhajtottam, majd letettem a kezemből a tollat.

Amint visszahoztak ide, megkértek, hogy vezessek egy naplót. Nem értettem a szükségét, de mivel amúgy sem volt jobb dolgom, a napom huszonnégy órájából hetet biztos, hogy papírra vetettem. Hamar rákaptam a naplóvezetésre, érzéseim leírása mellett tökéletes unaloműzőnek bizonyult.

Az asztalra könyökölve tenyereim közé vettem a fejemet, majd ujjaimat tincseim közé csúsztattam. Bárhogy is próbáltam, nem bírtam kiheverni azt, ami Baekhyunnál történt. Azóta nem is hallottam róla semmit. Még mindig aggódok miatta, hiszen nem kis kárt tettem benne, mind testileg és lelkileg egyaránt. Egy nap sem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rá akár egy másodpercre is. Bármennyire akarom látni, tudom, hogy nem lehet. Soha többet. Bár a remény hal meg utoljára – ahogy szokták mondani –, de én úgy éreztem, hogy az a minimális reményem is már réges-rég a sírjában pihent. Ez gáz.

– Chanyeol – szólított meg egy női hang, amit a zár hangos kattanása követett. A székből felállva egész testemmel az ajtó irányába fordultam. A combom még mindig fájt, de próbáltam ennek egy apró jelét sem mutatni. Nem akartam, hogy az itteni emberek gyengének és sebezhetőnek lássanak.

Kérdőn néztem rá, ő pedig komoly arccal rám. Ijesztő volt ez a néni.

– Gyere, megyünk a társalgóba.

– Nem! – vágtam rá egyből, majd elkomorultam. Utáltam oda lemenni. Borzalmas emberek voltak ott. Bár négy méterenként őrök álltak (az ajtók előtt kapásból kettő is) de őket nem igazán izgatta az, hogy mi mit csinálunk. Nem ehhez voltam hozzá szokva. Nagyon hiányzott az, hogy Baekhyunnál legyek. Ott volt életem, terem és minden egyéb. Itt semmim sincs.

– Muszáj jönnöd, ha akarsz, ha nem. Tudod jól – jött közelebb hozzám a nyitott ajtóból, s amikor felém nyúlt, elhúztam a karomat.

– Egyedül is ki tudok menni – motyogtam bosszúsan, majd kikerülve a nőt, elhagytam a szobámat. Megvártam, ameddig visszazárja az ajtót, s amint mellém ért, elindultam én is. Újból az a rengeteg záras ajtó, amit mind-mind egyetlen egy kulcs nyitott. Milliószor gondolkoztam azon, hogy elteszem láb alól az egyik ápolót, és az ő kulcsát ellopva eltűnök innen, de be kellett látnom, hogy ez éppenséggel lehetetlen. A biztonságiak mindenhol ott vannak, sőt, az intézetbe kamerákat is felszereltek azóta, mióta visszajöttem. Bár kombináltam egy sort az új berendezést illetően, de akkor is biztos, hogy miattam tették fel azokat. 

Amint leértünk a társalgónak nevezett nagy helyiségbe, egyből az egyik asztalhoz sétáltam, ahol nem volt senki egy ébenfekete hajú fiún kívül. Leültem a vele szemközti székre, s felkönyököltem az asztalra. Így ment ez mindennap, annyi különbséggel, hogy őt most láttam először. Néha-néha rásandítottam, s próbáltam beazonosítani az arcát, de nem tudtam. Soha nem láttam még őt itt. Szemei mély barnák voltak, azzal a szúrós tekintetével simán felnyársalt volna engem is a többi beteggel együtt. Bárhogy is próbáltam nem rá nézni, vonzotta a tekintetet. Ijesztő, a kisugárzása még is leírhatatlan volt. Már most a hideg ráz tőle.

– Öhm – szólaltam meg végül úgy bő egy perc csendes, halálos szemezés után. – Nem láttalak még itt. Új vagy? – kérdeztem halkan. Válaszára várhattam, ugyanis egy szót sem szólt, csak bámult. Nem is kell nekem esnie, már most látom rajta, hogy legszívesebben megfojtana. Idegesen és zavartan a hajamba túrtam.

– Tudom, hogy nem könnyű itt lenni. Én is gyűlölöm ezt a helyet – néztem körbe, s mindenki felé küldtem egy haragos pillantást. Ismét semmi. Még a szeme sem rebbent meg, helyzetén sem változtatott, továbbra is nézett. Tényleg kezdett megrémíteni. – Hát okéééé, akkor ezt ne erőltessük. – Kínos mosolyra húztam a számat, majd hátra dőltem a székben, és csendben nézelődtem.

 – Nem vagyok a szavak embere.

Szó szerint megijedtem tőle. Összerezzentem, s torkomban dobogó szívvel rá néztem. Hangja halk volt, olyan, mintha suttogott volna. Ügyetlenül elmosolyogtam magam, ezzel próbáltam oldani a feszültséget, és reméltem, hogy legalább ő is egy mosollyal nyugtázza ezt az egészet. Hát tévedtem. A mosolynak egy halovány jelét sem fedeztem fel arcán, komor volt, még a szőr is felállt a hátam tőle.

– Se-semmi baj.

– Nem is azért mondtam – jelent meg arcán egy gunyoros görbe vonal. Nyeltem egyet, tekintetemet lesütöttem. – Őszintén szólva az lenne neked a legjobb, ha eltűnnél innen minél gyorsabban.

Mondatára felkaptam a fejemet, s nagyra tágult szemekkel néztem rá.

– Tisztában vagy azzal, hogy milyen vackokat nyomatnak beléd?

– Te ezt honnan tud—

– Nem mindegy? Fogadd meg amit mondok, és húzd el a csíkot olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudod. – A kezeit az asztalra tette, majd kicsit közelebb hajolt hozzám. Féltem tőle, de követtem a példáját. – Tudom, hogy miben szenvedsz. Tudom, hogy van benned még egy ember. És higgy nekem, az itteni orvosok ezt mind ki fogják használni.

– Ha eddig nem tették – nyeltem egy nagyot. –, akkor most miért tennék?

– Te tényleg ennyire hülye vagy, vagy csak csinálod? – ült vissza az eredeti pozíciójába. Én is normálisan helyet foglaltam, majd zavartan elnyúltam a fém asztalon.

– Nem értelek – motyogtam alig hallhatóan. Felsóhajtott, s csóválni kezdte a fejét. Ez olyan tipikus „idióta vagy ember”-féle fejrázás volt.

– Megvárták, míg a felszínre tör anélkül, hogy az ő kezük benne lenne. Nem elég egyértelmű? Szerinted miért nem találkozhatsz Baekhyunnal?

– Állj! – keltem fel az asztalról, villámokat szóró szemekkel néztem rá. Testem rögtön megfeszült a név hallatán. – Honnan tudsz Baekhyunról? Honnan tudod, hogy van Baekhyun? És még is honnan tudod, hogy mi történt?

– Csak hogy tisztázzuk, az egész intézet tud a kis incidensről. Mindenki, egytől egyig. Még a takarító néni is. Vicces, nem?

– Ez egyáltalán nem vicces – mordultam rá. Egy arcizma sem rezzent, ugyan olyan higgadt maradt, mint eddig. Dühítő ez a nyugodtság.

– Nézd, nem hátráltatni akarlak, hanem segíteni.

– Még is miért?

Elhallgatott. Vagy a szavakat kereste, vagy igazából nem is akart válaszolni.

– Neked talán még van esélyed – nézett mélyen a szemembe. – Azért.

– Óh – csodálkoztam. Hátra dőltem a székben, miközben behunytam a szemeimet, és mélyeket lélegeztem. Gondolkodtam, és próbáltam feldolgozni azokat az információkat, amiket nem rég mondott… Ki is? Mi is a neve? Egyáltalán mondta a nevét? Szemhéjaimat komótosan felnyitottam, kérdésemet egyből fel akartam tenni neki, de ő már nem volt ott. Kiegyenesedett háttal kaptam fel a fejemet, és alaposan végig vezettem tekintetemet a társalgón,  az ő alakját keresve. Több percnyi nyaktekergetés után sem leltem meg. Olyan volt, mintha a föld nyelte volna el. Mindenesetre eléggé a tudatomba férkőztek a szavai. Jó lenne tényleg elmenni innen. Egyre nyomasztóbbnak tűnt a légkör, és úgy éreztem, a körülöttem lévők mind engem néznek, és mind akarnak valamit. Vissza kell mennem a szobámba. Most!

– Jó étvágyat hozzá – csukta be a vasajtót az ijesztő nővér (aki a mai nap folyamán már párszor rám hozta a szívbajt), majd még hallottam, ahogy elhagyja ezt a szintet.

Az asztalnál ültem, tollal a kezemben a naplóm fölött. Épp ott tartottam, hogy minden milyen furcsa és hátborzongató. Amint leírtam a mondatvégi írásjelet, letettem az íróeszközt, és a tálcát magam elé húztam. Egész étvágygerjesztő vacsorát kaptam; szezámmagos csirke hozzá zöldség és rizs. Hmm, isteni. A tálcára fektetett pálcikákat a kezembe vettem, ám mikor az első falatot bekaptam volna, megálltam. Mióta kapunk ilyen finom ételt? Eddig mindig csak sós rizs volt egy nagyon apró finomsággal. Akkor ezt most miért? Jó, oké. Paranoiás vagyok. Minden hülye gondolatot elhessegettem, majd nekiláttam az evésnek. Az egész tányér ételt elpusztítottam. Nagyon ízlett, simán meg tudtam volna enni még egy nagy adaggal.

Tele hassal, naplóval a kezemben elfeküdtem az ágyon, és a plafont kezdtem el fixírozni. Minden apró repedést, pókhálót, foltot kiszúrtam. Elfintorodtam a látványukon, ezért inkább be is csuktam a szemeimet. Alig kellett pár pillanat, szemhéjaim elnehezültek, a végtagjaimat pedig nem tudtam mozgásra bírni. Még mielőtt komolyabban eluralkodott volna rajtam a rémület és a pánik, akaratom kívül elnyomott az álom.

Arra keltem, hogy fázom. Szó szerint reszkettem, annyira hideg volt. Az első dolog, amit megéreztem, hogy valamin ülök, hátammal a falnak dőlve. A második információ a csuklóim és a bokáim körüli jéghideg vaspánt volt, ami eljutott az agyamig. Szemeim egyből kipattantak, s ziháltam, miközben körbenéztem. A hely sötét volt és taszító, nyomasztó légkörrel megfűszerezve. Egyetlen egy lámpa égett, bár annak is elég gyenge volt a fénye. Valószínűleg egy pinceféleségben lehettem, a dohos szagról legalább is egyből erre következtettem. Bal kezemre siklott a tekintetem, majd nyeltem egy nagyot, és levert a víz. Erős bilincsek ölelték át mindkét csuklómat, és bokáimat egyaránt. A pántokhoz tartozó láncok valószínűleg a falba voltak fogatva, ugyan is egy méternél többet nem engedett egyik sem. (Erre akkor jöttem rá, amikor felálltam, és megindultam volna előre.)

Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, és mit keresek ott. Hátrébb lépdeltem, ezzel meghosszabbítva magamnak a láncokat, hogy karjaimmal körbe tudjam ölelni felsőtestemet. Szorosan préseltem mellkasomhoz a hideg bőrömet, gyors mozdulatokkal dörzsöltem tenyereimmel az oldalamat. Nem volt hatásos mondja a melegen tartásnak, de abban a pillanatban másra nem futotta.

Hirtelen hangokat hallottam, amire egyből felkaptam a fejemet. A lámpa fénye megvilágított sacperkábé tíz embert. Egyiket sem ismertem fel elsőre, de aztán egy személyt még is kiszúrtam; Haneul. Fellélegeztem, hogy ő talán majd segít nekem. 

– Csoda, hogy felkeltél – mondta gúnyosan az orvosom. Felvont szemöldökkel néztem rá, mire elmosolyodott. Hát ez a mosoly nem éppen azt sejteti velem, hogy én innen el leszek engedve. – Egy fél napot átaludtál.

– Nem is baj, legalább ide tudtuk hozni – szólt közbe egy pasas, akinek a hangjától teljességgel megrémültem.

– Van valaki, aki találkozni akar veled – vette át a szót Haneul. Én csak kapkodtam a fejemet és nem értettem az égvilágon semmit sem. Milliónyi kérdés cikázott a fejemben, de számítottam arra, hogy ha egyiket is felteszem, arra bizony választ nem kapok. Nyeltem egyet, majd idegességemben alsó ajkamra ráharaptam.

A sok ember közül végül egy lány lépett elő. Fiatal volt, arca sápadt és gonosz, haja fekete és szög egyenes. Frufruja tökéletesen takarta homlokát, sötétre kikent szemeibe épp hogy nem lógott bele. Libabőrös lettem tőle, ahogy mérgesen, bosszútól csillogó szemekkel meredt rám. Állj. Ismerem én őt?

– Csak óvatosan, még kell nekünk ez a fiú – paskolta meg az egyik fehér köpenyes férfi a vállát, majd az egész csapat orvos – legalább is én annak azonosítottam be őket – egy pillanat alatt eltűnt. Haneul sem maradt ott, ő is felszívódott. Egyedül hagytak az ijesztő lánnyal. Nyeltem egyet, és teljesen a falhoz hátráltam, láncaimat magam előtt összefogva.

– Nem tudod ki vagyok, ugye? – kérdezte. Megráztam a fejemet. Odasétált hozzám, majd a szemembe nézett. Talán tizenöt centivel lehettem nála magasabb, ezért egy kicsit lejjebb kellett hajtanom a fejemet. – Emmát ismerted, nem? – Újabb kérdés. Fájdalmas mosolyra húzódott a szám, nagy levegőt vettem, pár másodperc múlva pedig kifújtam.

– De.

– Remek – bökött a hasamba, mire összerándultam. Nem, nem azért, mert csikizett, egyszerűen csak fájt, ahogy a vékony ujját belém fúrta. – És a férjét ismerted? – suttogta, majd közelebb hajolt hozzám.

– Nem.

– Kár, pedig apu jó fej volt.

– Apu?

– Nem tudtad? – Lenéző tekintete nagyon irritált. – Bár igaz, hogy együtt voltak Emmával, de az előző házasságából megmaradtam én. Szóval igen, apu. És te szépen végeztél vele – méregetett gyilkos pillantássokkal. Az állam a földet súrolhatta, a döbbenet teljesen kiült az arcomra. – Furcsa amúgy – közeledett ismét, s mutató ujját végighúzta arcélemen. –, hogy egy ilyen helyes srác képes embereket ölni. Biztos, hogy te tetted?

– Mit akarsz?

Felkuncogott, majd hátrébb lépet pár lépést.

– Kicsit eljátszadozunk – ment a tőlem legtávolabbi sarokba, ahol egy asztal állt. Nem igen láttam, hogy mit csinál, ugyanis ott már eléggé sötét volt. A lámpa fénye nem volt annyira erős, hogy mindent megmutasson a pincében. Láttam, hogy megfordul, s kezeit háta mögé rejti. Felvont szemöldökkel néztem a közeledő alakját. Elém ért, majd karjait maga mellé engedte. Ekkor szúrtam ki jobb kezében egy igen hosszú kést. Amolyan húsvágó lehetett. Szaggatottan vettem egy nagy levegőt, s nyeltem egyet. Meghalok. 

– Nagyon szép szemed van – lépett hozzám közelebb, mialatt teste elé emelte a pengét. Nem tudtam hova hátrálni, teljesen a falhoz préselődtem. Rémülten pillantottam hatalmas szemeibe, melyek még mindig gonoszan csillogtak. – Még szebb, mikor félsz – kúszott egy gúnyos mosoly az arcára, majd a késsel majdnem belevágott a pólómba, de a hosszú láncoknak köszönhetően el tudtam kapni a csuklóit. Meglepődött, arcizmai megfeszültek, míg én egy pillanatra fellélegeztem.

– Ha azt belém mered állítani, esküszöm, hogy téged is megöllek. – Szavaim hallatán én is megilletődtem. Na, várjunk. Ez még én vagyok? Nem a másik Chanyeol? Te jó ég, mit mondtam…

– Igen felbátorodtál – jegyezte meg lenéző hangnemben. Erőt véve magamon még jobban szorítottam a csuklóit, minek következtében kiesett markából a kés. Egy gyors mozdulattal teste mögé löktem karjait, majd a láncok segítségével magamhoz öleltem erősen, így esélye nem volt, hogy elszökjön, vagy rosszabb esetben megöljön.

– Hidd el, nekem sem kényelmes, de még élni akarok – mondtam pár perc hallgatás után. Felsóhajtott, de nem mozdult. Most az egyszer örültem, hogy hosszú láncokra lettem odafogatva.

Vagy negyed órája állhattunk úgy, mikor végül megszólalt:

– Haneul azt mondta, hogy te több millió embert megöltél.

– Ez komoly?

– Igen – sóhajtott. – Igaz?

– Nem! – vágtam rá azonnal. – Vannak emberek, akikkel végeztem, de egy tenyeremen meg tudnám számolni, hogy hányan voltak azok. Nem vagyok sorozatgyilkos, nem vezérel semmi sem, hogy megöljem az embereket.

– Akkor aput miért ölted meg?

– Majdnem a fejembe küldött egy golyót. Emmát is ő lőtte le. És hogy tisztázzuk, bárhogy is úgy tűnik, hogy én tettem, még sem én voltam.

– Ez elég hülyén hangzik.

– Tudom, de hinned kell nekem. 

– Hinnem kell? Ezt komolyan gondo—

– Azt hittem legalább egy kicsit is kárt teszel benne. – A hang hallatán gyomrom összerándult, megijedtem. Egyből felkaptam a fejemet, s szemeim nagyra tágultak, mikor az ismerős alacsony termetet pillantottam meg. 

– Ba-baek… Baekhyun? – Egy igen halk kérdés hagyta el ajkaimat, a vér is megfagyott az ereimben. Arca semleges volt, semmi érzelmet nem láttam rajta, míg engem titkon majd szétvetett az öröm.

– Engedd el! – parancsolta. Nehezemre esett, de vonakodva engedelmeskedtem neki. A lány fellélegezve rám nézett, és egy sajnálkozó tekintettel ott is hagyott. Még Baekkel beszélt valamit, de aztán távozott az egész helyiségből. Ahogy ő visszafordult hozzám, szemeiben a könnyek megcsillantak. Szívem összeszorult, majd egy boldog mosoly szökött arcomra.

– Baekhyun – leheltem nevét, s próbáltam közelebb menni hozzá. Ez addig sikerült, míg a láncok engedték. Nem váratott meg, odajött hozzám, majd szorosan magához ölelt. Szipogott párat, végül felnézett rám. Arca boldog, mosolya hatalmas volt.

– Figyelj rám – fogta tenyerei közé arcomat. Izgatottan kerestem tekintetét, alig bírtam nyugton maradni. – Haneul és mindenki azt hiszi, hogy én is közéjük álltam. Igazából csak jöttem, hogy kiszabadítsalak innen. Bízz bennem oké? – kérdezte, mire hevesen bólogatni kezdtem. – Bármit teszek, vagy bármit mondok, az csak színjáték. Veled vagyok, nem ellened. Megértetted? – bólogattam. – És most – guggolt le a késért, s markába véve szomorúan rám nézett. – Ne haragudj, de muszáj egy két vágás a bőrödbe. Így elhiszik, hogy én is rossz fiú vagyok.

– Biztos, hogy muszáj? – kérdeztem félve, egyik szememet becsukva. Gondterhelten felsóhajtott, majd bólintott.

– Sajnálom, Chanyeol, de tény—

– Oké, csináld – hunytam le a másik szememet is, majd erősen összeszorítottam őket, fogaimmal egyetemben. Vártam, hogy a penge felszakítsa a bőrömet, de e helyett csak hideg ajkakat éreztem arcomon, mire nagyon halványan elmosolyodtam. A pólómat ez alatt felgyűrte, a nyaki részbe betűrte a puha anyagot.

– Bocsáss meg – suttogta, majd éreztem, ahogy hasfalamon végig siklik a kés hegye. Torkomból felszakadó kiáltással adtam tudtára, hogy ez bizony eszméletlenül fájt. – Hangosabban, mintha tényleg fájna – biztatott.

– Te állat, ebbe bele fogok halni! – mordultam rá, szabad kezével megsimogatta az arcomat.

– Gyors leszek – motyogta, és egy újabb csíkot húzott a bőrömön. A sebből egyből kiserkent a vérem, éreztem, ahogy testemen csordogál a forró nedű. 

9. Fejezet

Miért akarod bántani Baekhyunt?

~ Ki mondta, hogy bántani akarom?

Felsóhajtottam, majd ráhagytam. Furcsa volt, hogy mindent láttam, mindent éreztem és érzékeltem, de még sem én irányítottam. Nem tudom ezt hogyan jellemezni, egyszerűen olyan volt, mintha álmodnék. A fejemet oldalra akarom fordítani; nem tudom. A kezemet fel akarom emelni; nem tudom. Idegtépő a tehetetlenség, és úgy éreztem, már nem bírom ezt sokáig.

– Állj meg – nyögtem ki nagy nehezen. Meg is lepődtem rajta, hogy sikerült nekem mondani valamit. Ahogy éreztem, ő is megszeppent. Ez némi önbizalmat adott, így hát jobban koncentráltam, hogy még inkább visszavegyem az irányítást.

Nem szólt semmit rá, hümmögött egyet, majd újból elindultunk. Egy életnek tűnt, mire visszaérkeztünk a házhoz. Alaposan felmérte az épületet, majd megjegyezte: Egész szép. Nem mertem semmit sem mondani, ezért inkább csöndben maradtam.

A kapu ajtót kinyitva sétáltam a bejáratiig. A szívem a torkomban dobogott, s arcomra egy szelíd mosoly húzódott.

~ Otthon van, ugye?

Igen.

Nem kérdezett többet, nem felelt semmit. Én addig koncentráltam, és próbáltam erőt gyűjteni arra, hogy visszaszerezzem a testemet.

Az ajtó lassan kinyílt, mi léptünk be rajta. Ahogy láttam, a konyhában és a nappaliban még égett a lámpa, ebből következtettem, hogy Baekhyun a két helyiség közül valamelyikben tartózkodott. Levettem a cipőt és a kabátot, majd egy nagy nyújtózás kíséretében egy hatalmas vigyor lepte be arcomat.

– Hazajöttem! – kiáltottam. Az előszobából kisétálva egyből a nappalira láttam rá. Baek a kanapén ült, és a tévét nézte.

– Késtél majdnem fél órát – szólalt meg végül, s fejét felém fordította. Szemei csalódottan, mérgesen csillogtak. Mindkét felem megszeppent miatta, de aztán arcomra kiült a megbánás. Amit nem én erőltettem rá!

– Sajnálom, csak tudod, dolgom volt még – mentem közelebb hozzá. Felsóhajtott, majd felállt, s villámokat szóró tekintettel sietett oda hozzám.
Ne, Baekhyun, ne gyere ide! Hallod? Menj innen!! 
Bár hogy is nem akartam, másik felem engedte, hogy megöleljen. Szorosan bújt hozzám, és én is szorosan tartottam magamnál, bár legszívesebben eltaszítottam volna a szoba másik végébe.

Baekhyun, nyisd ki a szemed! Ez nem én vagyok, nem hallod?!

~ Felesleges erőlködnöd, nem hall téged.

Szívem szerint elsírtam volna magam, de ki kellett tartanom és meg kellett őriznem a józan eszemet. Nagy koncentrálások közepette sikerült belecsípnem Baek hátába. A vékony pólójának hála, megéreztem, és egyből elugrott tőlem. Kérdő tekintettel nézett rám, míg én fejemet egyből elfordítottam.

– Bocsánat, a kezeim ma igen szeretnek külön életet élni. – Utalása elég egyértelmű volt, amit csak én tudhattam. Tekintetemet az arcára irányítottam, és ekkor vettem csak észre azt a mérhetetlen rémületet.

– Chanyeol...

– Mi az? – kérdeztem meglepődve. Ekkor beugrott; biztos a vállamat látta meg. Ahogy erre gondoltam, belenyilallt a fájdalom, s tenyeremet egyből odakaptam. – Basszus.

– Még is mi a jó fészkes fene történt veled?! – kérdezte felháborodottan, majd a karomat elkapva a kanapéra akart ültetni, de én nem engedtem. Gondolkodni sem volt időm, farzsebembe csúsztattam a kezemet, s a pisztolyt lassan kihúztam onnan. A pulzusom egyből az egekbe szökött, üvölteni, kiabálni lett volna kedvem, de nem tudtam megtenni.

Baek egyből megfagyott, ahogy felfogta, hogy épp ráfogom a fegyvert.

Én ezt nem akarom, ne bántsd!

~ Utálom, hogy nem tudok megszabadulni tőled.

– Mit... akarsz... azzal? – kérdezte szaggatottan, s vett egy mély levegőt. A szívem szakadt meg, ahogy láttam, mindjárt elájul a félelemtől.

– Beszélgessünk. Ülj le! – böktem a fegyverrel a kanapéra. A fiú lassan engedelmeskedett, majd remegve helyet foglalt. Elé sétáltam, leguggoltam. Nem mert rám nézni. Kerülte a tekintetemet, sőt, az egész lényemet.

~ Milyen édes, amikor fél.

Ha bántod, én megöllek!

~ Én vagyok a gyilkos kettőnk közül, szóval ne erőlködj. Egy gyenge kis senki vagy.

Nem válaszoltam. Be kellett látnom; igaza van. Soha nem lennék képes bántani senkit sem, de Baekhyun védelméért akkor is megpróbálnám.

– Hogy van a húgod? Régen láttam – kezdett bele a beszélgetésbe. Összezavarodtam. Baekhyunnak van húga? Nem is tudtam.

Ahogy láttam, elég érzékenyen érintette ez a kijelentés, ugyanis arcizmai megfeszültek, mély levegőket vett, mialatt rendesen hallottam szívének dobogását. Tenyerei közé vette a fejét, s remegett. Fogalmam sincs, hogy mi játszódhatott le benne, de nagyon nagy hatással volt rá, az egyszer biztos.

– Ne... Ne merd a szádra venni a húgomat. – Zaklatott volt, ezt egyből kivettem. Arcomra egy féloldalas mosoly szökött.

– Hány éves is lenne most? Tizennyolc, tizenkilenc talán?

– Fogd be!

– Áh, szóval eltaláltam – felálltam, majd kezemet a hajára simítottam. Puha volt, mint mindig. Míg én ezzel törődtem, addig a másik énem nem zavartatva magát, erősen tincseibe markolt. Fájdalmasan felnyögött, de hagyta magát. – Tudom, hogy emlékszel rá. Tudom, tisztán emlékszel arra a napra. Óh, micsoda csodálatos nap volt.

– Állj le! – Hangja éles volt, fájdalommal teli. Próbáltam ismét tenni valamit, de nem tudtam. Teljesen elnyomott magában, így minden erőfeszítésem hiábavaló volt.

– Nincs is szebb annál, mikor látod, hogy valakinek fájdalmat okoztál. – Erősen ujjaim közé zárva Baekhyun haját, felállítottam, s kényszerítettem, hogy rám nézzen. Szemei könnyektől csillogtak, ajkai remegtek a félelemtől, arca kipirult az idegességtől. – A húgod szép lány volt, csak egy dolgot tett rosszul – közel hajoltam füléhez, majd egy mosoly húzódott az arcomra. –, hogy megismert engem. 

– Undorodom tőled, te utolsó senkiházi! – szűrte fogai közül, erősen belemarkolt a sérült felembe. Felszisszentem, de nem eresztettem el. Legbelül már én haltam meg a fájdalomtól. Nagyon sajgott a vállam.

– Nem sokáig kell így érezned. – Egy erős rántással oldalra taszítottam, minek következtében a földre esett. Nem kegyelmeztem, egy hatalmasat rúgtam a gyomrába, mire felnyögött, s az eddig visszatartott könnyek előtörtek szemeiből. Sokat köhögött, amivel együtt egy kevés vér is előbukkant a szájából.

Ne tedd ezt vele! Ne bántsd, ő nem tett semmit! Hagyd békén!

~ Ez még semmi nem volt, ne hisztizz.

– Állj föl! – kiabáltam rá. Nagyon remegett az egész alakja, de nehezen, végül talpra állt. Szája piros volt a vérétől, amit aztán letörölt. – Sajnálom azt a szép pofidat, de ezt érdemled. – Azzal egy irdatlan erős ütést kapott a bal arcára. A lendülettől a kanapéra hullott, s összehúzva magát magatehetetlenül sírt.

Jézusom, Baekhyun!! Te szadista állat, ne öld meg!

– Chanyeol nagyon aggódik érted. Akarsz neki még üzenni valamit? – kérdeztem, miközben lerugdostam a kanapéról. Nem ellenkezett, tűrte az összes fájdalmat. Már majdnem én is elsírtam magam miatta. Feldagadt szemekkel felnézett rám, majd egy nagyon apró mosoly jelent meg arcán.

– Hall engem? – kérdezte halkan, szipogva.

– Sajnos igen, és már az idegeimre megy, hogy nem képes befogni. Szóval gyorsan mondj neki valamit, utána pedig végre megöllek és ő is csöndbe marad – ecsetelte lenéző stílusban, miközben a pisztolyt Baekhyunra szegeztem.

– Chanyeol – tornázta magát ülő pozícióba, s szemeit megtörölte. – Ha hallasz, kérlek segíts. Nagyon szépen kérlek, ments meg. – Szívem összeszorult miatta; arca meggyötört volt, véres, szemei feldagadtak, s tekintetében láttam a fájdalmat és a reményt. Bízott bennem.

Baekhyun bízik bennem, Baekhyun bízik bennem! Csak most az egyszer, jöjjön össze!

– Ez aranyos volt, de feleslegesen töröd magad. 

A fegyver elsült, Baekhyun feljajdult, az én arcomra pedig meglepettség költözött. A golyó az előttem heverő fiú combjába fúródott, nem pedig a fejébe.
Sikerült.. Úristen, sikerült!
Felbátorodva kezdtem egyre jobban koncentrálni a testrészeimre, s ahogy belemélyültem, úgy sikerült visszavennem az irányítást. Eldobtam a fegyvert, majd az egyik kezemmel a sérült vállamba markoltam olyan erősen, amilyen erősen csak tudtam. Ezzel magamnak és neki is fájdalmat okoztam, de nem tehettem mást.

– Baekhyun, hívd a rendőröket, vagy az intézetet! Mindegy, csak hívj valakit gyorsan!  – parancsoltam rá, pedig tisztában voltam vele, hogy sérült combbal nem igen fog messzire jutni.

~ Mit művelsz, te nyomorult? A vállam, te élettelen!

Csak nem fáj? Mindjárt kapsz akkor még több fájdalmat.

A testem kontrollálása sok energiába és erőfeszítésbe tellett, de sikeresen eljutottam a konyháig. Arcomon az izzadság cseppek mindenütt jelen voltak, nagyon lefáradtam.
Az egyik fiókot kihúztam, majd a legélesebb konyhakést vettem a markomba. Combomhoz emeltem, majd kifújtam a bent tartott levegőt.

Meg tudom csinálni! Meg tudom csinálni! Képes vagyok rá.

~ Dehogy vagy rá képes. Soha életedben nem tennéd meg!

És ez volt számomra a végszó. A külvilágot kizárva felemeltem a kést, és a tőlem tellett erőmből belevágtam a lábamba. Felordítottam én is, ő is. Mérhetetlen fájdalmat éreztem, ezért szemeimet össze is szorítottam egyből. Kihúztam a pengét a húsomból, majd eldobtam magamtól jó pár méterre. A seb nagy volt, eszméletlen gyorsan szivárgott a vérem. Nem bírtam már tartani magamat, összerogytam a földön, s szenvedtem. Fájt, sajgott, lüktetett, szúrt, elviselhetetlen volt. A látásom elködösült, alig bírtam kivenni a körülöttem lévő dolgokat. Arcomra egy mosolyt erőltettem, amint tudatosult bennem; sikerült megmentenem Baekhyunt.
Megtettem. Nem halt meg.

Felsóhajtottam, majd az egyik kezemet a szívemre helyeztem. Gyorsan dübörgött a mellkasomban, már azt hittem, áttöri a bordáimat.
Bárcsak tényleg ez történne. Mindenkinek jó lenne. 
Szemeimet lehunytam újból, s úgy éreztem, mintha elnyomna az álom.
Remélem... meghalok.

Hatalmas fejfájással ébredtem. Sajgott minden porcikám, s mikor már egyre több minden eszembe jutott, úgy hasított a fájdalom is a lábamba és a vállamba. Felnyögtem, majd automatikusan oda akartam nyúlni, de nem tudtam. Szemhéjaimat felnyitottam, hunyorogtam párat, s amikor a látásom is kitisztult, felmértem a környezetemet. A fehér falakból, és a szokásos, undorító illatból egyből leszűrtem; a kórházban vagyok. Magamra siklottak a szemeim, s ekkor vettem csak észre, hogy az ágyhoz vagyok szíjazva. Ez most komoly? Időm nem volt többet gondolkodni, az ajtó nyílt, s négy alak lépett be rajta; egy ápolónő, egy orvos, egy rendőr és Haneul. Basszus.

– Tudod, hogy mekkora kárt tettél magadban? – A fehér köpenyes pasas lépett először közelebb hozzám, hangja szigorú volt. Nem válaszoltam, fejemet lehajtottam szégyenemben.

– Átaludt két hetet – szólt közbe az ápolónő is, mire szemeim elkerekedtek. – Még egy hetet kell itt maradnia, azután pedig mehet haza. – Papírok zörgését hallottam, valószínűleg ez mind le volt neki jegyzetelve.

– Chanyeol – közeledett hozzám Haneul hangja. Félve rásandítottam, mikor elém ért. Kezét a vállamra helyezte, elmosolyodott. – Szeretettel várunk vissza az intézetbe.