11. Fejezet

Egy hét telt el azóta, hogy minden sokkal zavarosabb lett. Haneul célját nem értem, Baekhyun feltűnése pedig még nagyobb port kavart az életemben. A titokzatos fekete hajú fiút sem láttam többet. Olyan volt, mintha nem is létezett volna. Utána kérdezősködtem az ápolóknál, de ők azt mondták, hogy soha nem látták még azt a személyt, pedig hajszál pontost leírást adtam róla. Már a végén azon gondolkoztam, hogy biztos csak beképzeltem az egészet, hiszen nincs olyan ember, aki ne őrülne meg ebben az intézetben. 

Az ágyon ültem, a falnak döntve a hátamat. Hideg volt ugyan, de ez most jól esett. A minap valami olyasmi beszélgetést csíptem el, hogy jönnek ellenőrizni. Az öt évem alatt már megtapasztaltam milyen ez az ellenőrzés: Egy negyvenes éveiben járó férfi és egy annál talán fiatalabb nő járja az intézetet, kezükben egy halom papírral, amin a betegekről néhány információt közölnek; mint például, hogy mi a baja, mit tanácsolnak, mit kéne tenni. Ha jól emlékszem öt perc áll a rendelkezésükre, hogy megbizonyosodjanak a lapra leírt jelentésekkel. 

Gondolataimból a zár kattanása ébresztett fel. Fejemet nem mozdítottam, egyedül szemeimmel bűvöltem a tömör, négy centi vastag vas nyílászárót, s vártam, hogy ki fog beljebb lépni hozzám. Megkönnyebbültem, mikor Baekhyun mosolygós arccal csukta be maga mögött az ajtót. Felpattantam a helyemről, majd ölelésembe vontam olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam. Ő volt az egyetlen támaszom. Rá számíthattam, benne bízhattam.

– Jól vagy? – kérdezte, mialatt elengedett, és leültetett az ágyra. Nem is kell mondanom, mekkora lelkiismeret-furdalása volt az miatt, amit a felsőtestemmel művelt. Szerencsére be volt kötve az egész, alatta egy kis fájdalomcsillapító krémmel bekenve az összes vágás, így annyira nem is éreztem a sebek lüktetését.

Kérdésére a fejemet jobbra, majd balra megingattam, mire felsóhajtott.

– Voltam már jobban is.

– Jöttem, hogy szóljak – váltott komoly hangnembe, mire az én arcom is elkomorult. – Szerintem már tudod, hogy ma ellenőrzés lesz – bólintottam. – Az irodában azt beszélték, hogy téged ismét levisznek oda a pincébe, és addig kínoznak, ameddig elő nem jön a másik éned. – Tisztán láttam rajta, hogy dühös volt, és alig kellett pár másodperc, én is az lettem. A hallottak teljesen kiakasztottak. – Viszont – csúsztatta jobb kezét a bal kézfejemre, majd megsimogatta a bőrömet, s egy kedves, szelíd mosolyt küldött felém. Hirtelen hangulatváltozása kizökkentett a mérhetetlen szitkozódásomból. – Meggyőztem őket, hogy írjunk neked is egy jelentést. Várj, el is hoztam magammal egy példányt. – Pulcsijának zsebéből előhúzott egy összehajtogatott, A/4-es lapot, majd az orrom alá nyomta. – Csak azt kell eljátszanod, mintha magadnak csináltad volna az összes sérülést. Ha gondolod bent lehetek veled aztán majd rákontrázok, és akkor nagyobb a valószínűsége, hogy elhiszik, te totál megőrültél.

A kezembe vettem a lapot, s átolvastam az elejétől a végéig. Nem is értettem, miért nem írták bele azt, hogy pontosan mi volt a bajom. „Disszociatív személyiségzavar” ez miért nem szerepelt rajta a lapon? Biztos, hogy nem akarták, hogy kitudódjon. De ha jól tudom, akkor egy-egy évről akár több oldalas beszámoló is van, szóval kellett említeniük, de itt még is kihagyták. Lehet így akarták még jobban hitelesíteni, hogy egy pszichopata állat vagyok, aki saját magát kínozza.

Az utolsó soroknál Baekhyun kezét leráztam az enyémről, de csak azért, hogy ujjainkat össze tudjam fűzni. Jelenleg ez most sok erőt adott. Sóhajtva raktam az ágyra a papírt, majd bágyadtan ránéztem.

– Ugye ezek után már csak jobb lesz? – kérdeztem halkan. Közelebb ült hozzám, s másik kezét arcomra simította, majd hüvelykujjával arcélemet cirógatta, amivel némiképp megnyugtatott.

– Ne aggódj, rendben? Intézkedem, ahogy csak tudok. Nem mondok mindent biztosra, de ennek a hétnek a végét már valószínű, hogy nem itt fogod tölteni – suttogott, de közben ajkai szélén ott bujkált egy édes mosoly. Köpni-nyelni nem tudtam a megilletődöttségtől, rendesen ledöbbentett az, amit mondott.

– Olyan jó vagy hozzám – motyogtam, s elvesztem gyönyörűen csillogó, mélybarna szemeiben, majd arcomon pihenő kezére simítottam a saját tenyeremet. – Sokkal jövök neked, ha innen kijutok.

– Nem jössz nekem semmivel. Csak egy kérésem lesz majd – harapott alsó ajkába, s tekintetét lesütötte. Kíváncsivá tett.

– Még is milyen kérés?

– Majd – ismételte. – Amint megszabadultunk ebből a borzalmas diliházból, az lesz az első dolgom, hogy elmondom.

– Rendben – hagytam rá végül a dolgot. A lapot magam mögé raktam, s közelebb férkőztem Baekhyunhoz. Megszeppenve emelte fel a fejét, tekintetében láttam a kíváncsiságot, mire elmosolyodtam, és kezeit elengedve magamhoz vontam. Szorosan öleltem úgy, mintha ez lenne az utolsó alkalmam, hogy hozzáérjek törékeny testéhez. Nem engedtem a szorításból egy pillanatra sem. Nem akartam, hogy elszakadjon tőlem, és visszatérjek újból a bizarr, hátborzongató napjaimba. Nyugalmat árasztott ölelése, elfeledtette velem mindazt, ami az ajtón túl várt rám. Minden gondolatomat elhessegettem és csak arra koncentráltam, hogy a karjaimban tarthassam. Vele minden olyan jó volt. Ő mindig tudta, hogy mi kell nekem, mindig tudta, hogy mikor mit kell mondani. Ő más volt, mint a többi. Érdekelte, hogy mi van velem, mi van másokkal. Benne láttam, hogy tényleg élvezettel segít segít az embereknek és nekem. Nagyon tiszteltem, talán eddig még egy élőlényt sem becsültem ennyire, mint őt.

– Köszönöm Baekhyun – suttogtam fülkagylójába. – Amint eltűnünk innen, lógni fogok neked egy ígérettel.

– Nem akarod most elmondani?

– Nem. Most még nem lehet.

– Hát jó – bújt ki végül az ölelésemből. Közel hajolt, ajkait arcomra nyomta, mire szemeimet behunytam. Olyan jól esett, hogy szavakba nem tudom foglalni. Elhúzódott, s felállt. – Vissza kell mennem, mielőtt még gyanakodnának. Tartsd magad a tervhez, oké?

– Ühüm – bólintottam. Mielőtt még kilépett volna, utána szóltam. – Baek!

– Igen? – vette le kezét a kilincsről, majd felém fordult.

– Hogy van a lábad?

– Már kutya bajom, ne aggódj. – Nyugtatott, mialatt egy kedves mosoly ragyogta be az arcát.

– Akkor jó.

– Majd jövök – nyitotta ki az ajtót, s amint kilépett, intett egyet. A bejárót becsukta, majd kulcsra zárta. Sóhajtva dőltem bele az ágyamba, ezzel ügyesen összegyűrve a jelentést. Igazából nem fordítottam sok figyelmet erre, valahogy már nem tudott érdekelni. Csak azt akartam, hogy elmenjek innen. De vajon Baekhyunnak mit eszelt ki? Egy árva szót sem szólt róla, így még csak nem is tudtam, hogy mit forgatott a fejében. Semmi kiindulási pont, egy kis utalás, semmi! Csak az, hogy színleljek egy kicsit. És utána mi lesz? Utálok tudatlan maradni, főleg egy ilyen helyzetben, amin végül is az életem  múlik. Ha itt maradok, akkor hivatalosan is kijelenthetem, hogy többé már nem tartozom az élők közé. De hé, még fiatal vagyok, hogy itt érjen utol a halál, szóval nagyon bízom Baekhyunban, hogy tényleg segít, és kivisz innen. Bár mikor ne segített volna? Nagyon sokkal tartozom ezért.

A délelőtt és a délután egy része hamar el is telt. Már csak arra eszméltem fel, hogy nyílik az ajtó, s egy idősödő fazon és annak a segédje lép be a szobámba. A nő arca kedves, míg a férfié komor volt. Ezek a mimikák vegyes érzelmeket váltottak ki belőlem. Viszont a két alak mögött megpillantottam egy alacsonyabbat is, mire elmosolyodtam.

– Park Chanyeolhoz van szerencsénk? – kérdezte a férfi. Felálltam az ágyamról, majd illedelmesen meghajoltam előttük, jelezve, hogy igen. Fejével biccentett egyet. – Dr. Kim vagyok, ő pedig a asszisztensem, Yura.

– Örvendek – intett egyet. A vártnál jóval fiatalabb volt, talán nálam öt évvel idősebb. Szép nő, arca hosszúkás, szemei aprók, de a sminknek hála teljesen más hatást keltett a tekintete.

– Maga pedig – fordult meg az orvos, s Baekhyunra emelte a tekintetét.

– Mint már említettem, Byun Baekhyun – mosolygott zavartan.

– Óh, igen, elnézést, de nem valami jó a névmemóriám. – A törpe még mintha akart volna valamit mondani, de végül aztán egy mukkot sem szólt.

A beszélgetés mindössze öt kerek percből állt. Nem tartott sokáig, de nekem még is úgy tűnt, mintha órákon át faggattak volna. Megkérdeztek mindenről, ami a jelentésben le volt írva. Póker arccal ültem végig az egész háromszáz másodpercet, mialatt a mondadóm felét úgy regéltem, mintha egy esti mesét kreáltam volna. Magyarán; a beszédem kilencven százaléka csak kitaláció volt. Baek néha-néha helyeselt, az asszisztens pedig tőle is kérdezett egypár dolgot, amire készségesen válaszolt. Már-már el is hittem, hogy tényleg így van, annyira hitelesen játszotta a szerepét.

– Mivel nagyon úgy tűnik, hogy a véleményük egyezett a jelentéssel, ezért pakolj, költözünk – sietett hozzám Baekhyun, majd egy hatalmas mosollyal az arcán megölelt.

– Ezer köszönet, de tényleg – szorítottam magamhoz, és nem engedtem el egy pillanatra sem. Annyira bennem volt az, hogy még több kell belőle. Nem elég ennyi, amennyit kapok tőle. Nem tudom, honnan és miért jöttek ezek a gondolatok, de nem akartak kikúszni az elmémből. – Kérdezhetek valamit?

– Persze – motyogta. Sóhajtottam egyet, majd feltettem a kérdésemet:

– Voltál már úgy, hogy egy számodra fontos személyt minden áron magad mellett akartál tudni, nem foglalkozva a következményekkel és a jövővel?

– Voltam.

– És te mit tettél? – Direkt nem árultam el neki, hogy ki az a „számomra fontos személy”. Ha okos, úgy is rájön.

– Semmit. Hagytam, hogy az a valaki az életem részévé váljon, és tőle függjek a nap minden pillanatában – válaszolt hosszan. Nyeltem egyet, majd pilláimat lehunytam és még közelebb vontam magamhoz. – Ha az az ember ilyen mély benyomást tett számodra, az nem ok nélkül lépett be az életedbe.

– Biztos?

– Ezer százalék – vágta rá egyből. Sóhajtottam egyet, majd egy gyengéd csókot nyomtam puha arcára. Bárcsak elmondhatnám, hogy az a valaki te vagy.