12. Fejezet

Tenyeremet a faajtóra simítottam, majd egy hatalmas mosoly kúszott az arcomra.

– Biztos, hogy ezt a szobát kaptam? – kérdeztem némi bizonytalansággal, mikor egy lépést hátráltam a bejárattól.

– Ezer százalék! – vágta rá egyből. Hezitáltam, hogy benyissak, vagy ne, de végül elszántan csúsztattam a kilincsre a tenyeremet. Olyan.. más volt. Jó értelemben, persze.

– Nem néztél félre valamit?

– Chanyeol...

– Oké oké. – Megadva magamat benyitottam, s amint elém tárult az egész helyiség, eltátottam a számat. Ledöbbentett, hogy egyáltalán az intézetben vannak ilyen gyönyörű szobák. A falak halvány barackszínűre voltak mázolva, az ágy kényelmesnek tűnt, lábaim alatt pedig fapadló recsegett a lomha lépéseimtől. Az ablak alatt egyből egy asztal volt, ami előtt egy szék állt. Az fekhely a szoba jobb sarkához volt tolva, míg a vele szemben lévő falnál egy kicsinyke szekrény árválkodott. Ugyanolyan elrendezésű volt, mint az előző helyem, annyi különbséggel, hogy ez sokkal barátságosabb volt.

– Jó, mi?

– Aha.

– Pakolj ki, holnap látjuk egymást – mondta, majd egy szoros ölelés után magamra hagyott. Elfintorodtam, mikor hallottam a zár kattanását, de ennél nagyobb figyelmet nem szenteltem neki. Néma csendben tettem az ágy mellé a bőröndöt, s egy nagy nyújtózás kíséretében az ágyra feküdtem. Ujjaimat összefűzve tarkóm alá raktam a kezeimet, pilláimat pedig lehunytam. A kedvem semmilyen sem volt, nem tudtam mit kezdeni magammal. Ahogy Baekhyun elhagyta a szobámat, magával vitte az örömömet is. Nélküle olyan voltam, mint régen; komor és rideg. Most is pont így éreztem.

– Jó reggelt, Channie! – Mély álmomból egy kedves hang keltett, amit másodperceken belül be is tudtam azonosítani; Baek. Nyöszörögtem párat, majd a puha takarót teljesen a fejemre húzva ignoráltam a zaklatóm mondandóját. – Ya! Szedd azt le, ha hozzád beszélek! – Rám ripakodva, a paplant egyből lehúzta az egész pizsamás alakomról. Nagyot sóhajtva felé fordultam, de szemeimet még mindig nem nyitottam ki. – Chanyeol kérlek, hoztam neked reggelit.

Pár perc néma hallgatás következett, megvárta, amíg felkeltem. Egy pillanatra sem mozdult el mellőlem - pontosabban a székről, ami tőlem alig egy méterre volt. Árgus szemekkel figyelt.

– Köszönöm, Baek, kedves vagy. – Fáradt szemhéjaimat megdörzsölve ásítottam egy hatalmasat, majd kócosan, bamba tekintettel meredtem rá.

– Ne nézz, egyél – biccentett a jól megpakolt tálca felé. Jobban szemügyre vettem az ételeket, amik a tányérra voltak rakva; finomnak tűntek... már már túl finomnak. Ekkor ugrott be, hogy múltkor, mikor ilyen sok ínycsiklandozó kaját kaptam, akkor aznap a pincében végeztem. Ahogy ezt teljesen felfogtam, hátrébb hőköltem, s elkomolyodott mimikával néztem a meglepődött fiúra.

– Én abból nem eszek – jelentettem ki mérgesen.

– Ugyan már, semmi baja nincs! – mosolyodott el bátorítóan. – A konyhán előttem rakták, szóval ne aggódj.

– Nem Baekhyun, én abból tényleg nem eszek.

– Jó – sóhajtott, amit én egyből annak vettem, hogy feladta. – Akkor majd én megkóstolom és megláthatod, hogy ehető – vigyorgott önelégülten, amint megosztotta velem a – szerinte – fenomenális ötletet.

– Amú-

– Hmm, ez iffteni. – Mielőtt még figyelmeztetni tudtam volna, egy nagy adag csirkemellet tömött a képébe. Megrökönyödve figyeltem, ahogy habzsolta a reggelimet. Pillanatokon belül felállt kezében a tányérral, majd odajött és leült mellém. Mosolyogva, teli szájjal szúrt egy kis darabot a villára, majd a számba akarta nyomni, de nem engedtem.

– Mondtam, hogy nem kérek – toltam el a kezét, mire csak egy szemforgatás volt a válasza. Némán figyeltem őt, ahogy elpusztítja az egész tányér tartalmát. Rendesen már én voltam rosszul ettől a sok mindentől, amit pillanatok alatt megevett.

– Te nem vagy normális.

– Köszi, Channie – tette le a tányért az asztalra, majd visszaült mellém.

– Nem érzed rosszul magad?

– Egyáltalán nem.

– Biztos?

– Most komolyan, mi kell neked, hogy bebizonyítsam, hogy ennek semmi baja nem volt?

– Hát mondjuk az, hogy öt percen belül ne aludj el – morogtam bosszúsan.

– Most hogy mondod, álmos vagyok.

– Megverlek – löktem meg a vállánál fogva. Harsány kacagása nagyon aranyos volt, mosolyt csalt az arcomra. 

– Ne aggódj már annyira – nyújtózott egyet, s legnagyobb meglepetésemre elterült az ágyon úgy, hogy fejét az ölembe hajtotta. Megszeppentem, pillanatokon belül levert a víz és éreztem, ahogyan szívverésem ritmusa elvesztette a megfelelő ütemet, össze-vissza kalimpált a mellkasomban. – Nem nyomlak? – kérdezte halkan, aranyosan.

– N-nem – nyeltem egy nagyot, majd tenyereimet magam mögé helyezve megtámaszkodtam a kezeimen. Fejemet felemeltem, szemeimmel a velem szemben álló szekrényt vizslattam.

– Szuper. – Hangjából egyből kivettem, hogy mosolyog, s így fürkészte arcomat. Legalább is gondoltam, hogy az arcomat, mert nem láttam, hogy szemei a plafonra tévednek vagy esetleg rám. Nem mertem rá nézni, féltem, hogy elgyengülök. Eleve, közelségétől ökölnyi méretű lett a gyomrom, mi történt volna, ha még egy pillanatra is rá emelem a tekintetemet?

– Baek – nyeltem egy nagyot, miután nevét kiejtettem. Vártam a választ, a reakciót, de semmi nem történt. Sóhajtottam, s a félelmemet legyűrve ránéztem. Akkor, abban a pillanatban melegség öntötte el a szívemet, a testemet, a lelkemet. Ajkaim egy hatalmas mosolyra húzódtak, bal kezemet már automatikusan érintettem puha bőréhez. Alsó párnámat beharapva cirógattam arcát, s próbáltam betelni a gyönyörű látvánnyal, de nem ment. Tekintetemet vonzotta Baekhyun minden egyes porcikája. Bár mérges voltam rá, amiért megette az egész tányér, altatóval megnérgezett kaját és nem hallgatott rám, de akkor valahogy még ezt is sikerült elfeledtetnie velem. 

Nagyokat sóhajtva kaptam fel a fejemet, hogy az asztalon díszelgő szürke óráról le tudjam olvasni, hogy mennyi az idő; 11:11. Ahogy megpillantottam a négy darab egyest, lehunytam a szemeimet, és minden erőmmel összpontosítottam a kívánságomra. Ahogy meg volt, elégedett mosollyal a képemen döntöttem oldalra a fejemet és úgy vesztem el újra Baekhyun tökéletességében.

Két nappal később

Nedves pólóm a testemre tapadt, elázott tincseim egy része a szemembe lógott, a vizes farmeromnak hála pedig lépteim egyre nehézkesebbek lettek. Az eső eszeveszettül esett, olyan volt, mintha dézsából öntötték volna. Hunyorogtam, hogy a cseppek nem menjenek a szemembe, s próbáltam kiszúrni valami kis fedett helyet a közelemben. Persze ez nehéz volt, hiszen az orromig alig láttam az időjárás miatt. Remegtem már, vacogtam és éreztem, hogy az erőm kezdi elhagyni a testemet. Kétségbeesetten nyöszörögtem és lépteimet egyre jobban szaporáztam. Nem igen örültem volna annak, ha a járda szélén összeesek a kimerültségtől.

Hosszú, kínszenvedő percek múlva megpillantottam egy kis boltot, ami ugyan már zárva volt, de a kirakat és az ajtó fölött egy szép hosszú, napernyőre hajazó fedél óvta az üveglapot és a bejáratot a csapadéktól. Fellélegeztem és amilyen gyorsan csak tudtam, odamentem. A sárgára festett falap elé lekuporodtam, s térdeimet átölelve figyeltem, ahogy az utcában egyre több és több tócsa keletkezik. Buborékosan esett, ami nálam azt jelentette, hogy egy ideig bizony onnan nem fogok elszabadulni. Bár nem is nagyon bántam, eleget sétáltam már aznap.

Miután meguntam az apró tavacskák látványát, homlokomat a térdkalácsomra hajtottam, egy nagy sóhaj szökött ki ajkaim közül. Hibás voltam. Az érzés már napok óta nem akart múlni és személyemet ismerve, ettől halálom napjáig nem fogok megszabadulni.

Belül majd szétvetett a düh és a harag, kívül pedig a fájdalmat és a meggyötörtséget lehetett leolvasni arcomról. Próbáltam elrejteni az összes érzelmemet, nem akartam, hogy más emberek –  akikkel akárcsak egy pillanat erejéig is összeakadt a tekintetem –, gyengének lássanak. Persze nem sikerült, bármennyire is akartam. Egy fontos személy elvesztése nem olyan, mintha valamilyen hétköznapi cuccodat hagynád el, ami nélkül talán még jobban is meg vagy, mint vele. Ez olyan volt, mintha belőlem szakadt volna ki egy hatalmas darab, ami kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy életben maradjak. Mondhatni... nélküle már nem éltem.

Hosszú szitkozódás és gondolkozás után hirtelen egy kattanó hangot hallottam a hátam mögül.  Összerezzentem, majd ijedtemben felpattantam a helyemről, szívem a torkomba költözött a rémülettől. Másodpercek töredéke alatt nyílt az eddig bezárt ajtó, s egy kedvesnek tűnő, fiatal hölgy nyitotta ki előttem az ajtót. Megszeppenve néztem rá, ő pedig ugyanilyen megilletődve bámult rám. Olyan volt, mintha egymás tekintetében keresnénk a válaszainkat.

– Öhm... segíthetek? – kérdezte félénken, mialatt tetőtől talpig végig mérte mind a száznyolcvanöt centimet. Megigazítottam magamon a vízben úszó pólómat, szemeimből pedig kisöpörtem a fekete hajszálakat.

– Igazából... az eső elől jöttem ide, hogy ne ázzak meg még jobban – nyögtem ki nehézkesen a válaszomat. Eleinte arra számítottam, hogy leordít és elküld a búsba, amiért az épület előtt ’játszom a csövest’, de nem így történt; halkan felkuncogott, s kitárta előttem az ajtót. Egyik szemöldökömet felhúzva, zavartan néztem rá, mire ő csak elmosolyodott és mutatta, hogy menjek be. Nem időztem sokat a bolt előtt, amint megéreztem, hogy bentről a meleg levegő áramlik kifele. Megborzongtam, amint beléptem a kellemes klímájú helyiségbe.

– Kérsz teát? – kérdezett újból, s elindult az egyetlen ajtó felé, ami nem a kinti hűvös időbe vezetett volna. Körbenéztem, amíg mentem utána; egy csodaszép és illataromákban gazdag virágoshoz sikerült betévednem. 

– Igen – feleltem kurtán. Az ajtón túl egy másik szoba fogadott. Otthonos volt, leginkább egy kisebb étkező-konyhára hasonlított. Szó nélkül leültem a radiátor előtt álló székre, s libabőrös karokkal, elégedett arcot vágva élveztem, ahogy testem újból visszanyeri az eredeti melegét.

– Nagyon rossz idő van kint, miért nem vagy otthon?

– Nincs otthonom – motyogtam a bajszom alatt, mialatt szégyenkezve lesütöttem a tekintetemet, ezzel együtt pedig elvesztettem a fonalat, hogy hol tartott a tea főzésben.

– Óh. – Hangjából tisztán kivettem, hogy megleptem a válaszommal.

Ettől kezdve nem kérdezett többet és én sem szóltam egy szót sem. Csend honolt köztünk, csak a víz forrása és a gáztűzhely hangja töltötte be a helyiséget. Nekem nem volt mit mondanom, ő meg valószínűleg nem akart tovább kérdezősködni.

Tíz perc múlva egy nagy bögre gőzölgő teával találtam szemben magamat.

– Köszi – küldtem felé egy kicsiny, féloldalas mosolyt, mire csak biccentett egyet és elvigyorodott. Helyet foglalt velem szemben és kettőnk közül ő volt az első, aki megízlelte a meleg italt. Hümmögött párat, ezzel az én tudtomra adva, hogy finom lett, amit csinált. A bögre után nyúlva, kezeim közé vettem a kerámiát, s jól megfújva a gőzölgő innivalót, óvatosan beleittam. Nagyon ínycsiklandozó volt, az első korty azon nyomban fel is melegített.

Alig negyed óra elteltével a bögre üres volt, meztelen felsőtestemet pedig egy puha törölköző fedte, amit egyből a vizes póló után terítettem magamra.

– Ha gondolod ma estére itt maradhatsz – mosolygott kedvesen, miután elmosta mindkét színes kerámiát. Félszegen bólintottam egyet. – Hogy hívnak?

– Chanyeol.

– Jina.

– Köszönök mindent. – Hálálkodva álltam fel, s mélyen meghajoltam előtte.

– Szeretek segíteni másoknak – mondta könnyedén és intett, hogy kövessem. Szavai hallatán a szívem összeszorult, egyből eszembe jutott Baekhyun. Ő is mindig... ezt mondta. Ahogy az édesen mosolygós arca bevillant, a torkom összeszűkült, gyomrom pedig ökölnyi nagyságúra zsugorodott. Miközben követtem a lányt, titkon egy-két könnycsepp gördült le arcomon, amiket egyből le is töröltem. Bocsáss meg... én nem ezt akartam... nem így akartam... minden az én hibám... sajnálom.