22. Fejezet

Több óra telt el azóta, hogy beszélgettünk, ám a kedvem sehogy sem akart javulni. A zavaró érzés, a bűntudat nem hagyott nyugodni egy rövid időre sem. Úgy éreztem, el kell mondanom Baekhyunnak, de valahogy még sem mertem. Féltem a reakciójától, és nem akartam elrontani a hátralévő közös időket, ezért inkább hallgattam, mint a sír, magamban emésztgettem mindezt. Undorító vagyok, egy utolsó, aljas senkiházi… nem tehetem ezt vele…nem tehetem meg…

– Minden oké? – Baek lágy hangja zökkentett ki az önostorozásból. Ha nem kapok időben észbe, akkor a következő szót már ki is mondtam volna. 

– Persze – erőltettem arcomra egy mosolyt, majd ránéztem, s tekintetét keresve megfogtam a kezét.

– Zaklatottnak tűnsz – állapította meg egyből, amint egymás szemébe meredtünk. Idegesen nyeltem egyet, a torkomba költözött gombócot próbáltam minél hamarabb legyűrni.

– Tényleg? – színleltem meglepődöttségemet. – Pedig semmi baj nincs.

– Nem vagy túl meggyőző, de hiszek neked – hajolt közel hozzám, majd ajkaimra nyomott egy apró puszit. Megszeppenve legeltettem rajta a szemeimet, mire felkuncogott, s ujjainkat összefűzte. – Nem megyünk ki? – mosolygott.

– De hiszen korom sötét van – vetettem egy pillantást a nappali ablakából kilátszódó feketeségre.

– Tudom – húzott az ajtó felé, félúton pedig majdnem orra buktam a saját lábaimban. Az előszobában felvettük a cipőnket, s mielőtt kinyitottam volna az ajtót, Baek visszasuhant a nappaliba. Mire észbe kaptam, már újból mellettem volt, kezében azzal a pokróccal, amit a kanapéra szoktunk leteríteni.

– Minden meg van? – néztem rá érdeklődve.

– Aha – bólintott, majd kezét a kezemre csúsztatva, együtt nyomtuk le a kilincset. Mielőtt még kirántottuk volna az ajtót a tokjából, a beakasztott lánc megakadályozta a tervünket. Persze Baek vette észre hamarabb, ha nem szól, én tuti, hogy addig rángatom, amíg ki nem szakítom a helyéről.

– Fel sem tűnt – nevetettem kínosan, zavaromban hajszálaimat kezdtem piszkálni. Baekhyun rosszallóan megcsóválta a fejét, majd kiakasztotta a fém láncot, így szabad utat kaptunk az udvarra. A küszöbről kilépve újból megragadtam a kezét, és megvártam, míg bezárja az ajtót. Bár sötét volt, de mosolyát egyből felfedeztem, amint felém fordult. Némán sétáltunk le a verandáról, ügyelve arra, hogy egyikünk se essen hasra. Bár ez a veszély inkább fenyegetett engem, mint Baekhyunt.

Nem mentünk túl messzire, pár méter után megálltunk, s leterítettük a pokrócot. Leültem, majd a lábaimat kinyújtottam. Baek elfeküdt, pont úgy, hogy fejét az ölembe tudja hajtani. Lepillantottam arcára, ahonnan tükröződött a béke és a boldogság. Elmosolyodtam, s egyik kezemmel végig simítottam selyem puhaságú bőrén. Szemeit, amiket eddig a mennybolton pihentette, rám emelte, majd pilláit lehunyva sóhajtott egyet.

– Nézz az égre, és válaszd ki a legfényesebb csillagot – utasított, s karját a levegőbe emelte, négy ujját behajlította, a mutatót pedig a horizontra szegezte. Eleinte nem értettem, mit akar ezzel, de aztán felhagyva a buta kérdésekkel, felnéztem a sötétbe burkolózott égboltra. Milliónyi csillag, s a Holdnak egy apró darabkája ragyogta be a feketeséget, egyszerűen gyönyörű látványt nyújtott.

– Felnéztem – suttogtam bódultan, elveszve a csillogásban. Szemeimmel kerestem a legfényesebb csillagot, de annyi volt egymás mellett, hogy egy idő után összemosódott az összes. Fel akartam hagyni a kereséssel, de ha már Baek mondta, megcsináltam. Nehézségek árán, de sikerült kiszúrnom a legragyogóbb pöttyöt.

– Meg van a csillag?

– Meg – bólogattam.

– Ha az a csillag teljesíteni tudná egy kívánságodat, mi lenne az? – motyogta, majd másik kezével a lábamat kezdte el simogatni.

– Ki is mondjam?

– Ne! – vágta rá egyből. – Csak te tudj róla.

– Jó.

Sóhajtottam egyet, majd rá pár másodpercre még egyet, de nem tudtam eldönteni, hogy mit kívánjak. Olyan sok minden volt bennem, olyan sok mindent akartam helyrehozni és betartani, egy kívánság nem lett volna elég minden ügyes-bajos gondomra, ezért sokáig gondolkodtam rajta, hogy vajon melyik lenne a legmegfelelőbb. Persze figyelembe kellett vennem azt is, hogy csak olyat kívánhatok, amire van esély, hogy teljesüljön. Azt nem mondhattam, hogy a másik énem szűnjön meg létezni, hiszen ez egyenlő volt a lehetetlennel, így mérlegelve magamban az esélyeimet, döntésre jutva lehunytam szemhéjaimat, s erősen koncentráltam a kívánságomra; Azt kívánom, hogy Baekhyun egy könnycseppet se hullajtson miattam soha, de soha. Nem érdemelném meg.

– Na, meg volt, vagy még gondolkozol?

– Már csak arra várok, hogy teljesüljön – mosolyodtam el bágyadtan, miközben Baek arcát megállás nélkül cirógattam. Ha valóra válna, én lennék a legboldogabb ember a világon. Tizenhét nap múlva meglátjuk, hogy mennyire volt hatásos a kívánságom.

– Remélem teljesül – sóhajtott. – Akárcsak az enyém.

– Ha nem kívántál lehetetlent. – Vigyorogva nyitottam ki a szemeimet, s tekintetemet egyből Baekhyun arcára szegeztem.

– Lehetetlent? – vonta fel barna, dús szemöldökét. Alsó ajkába finoman bele harapott, míg a válaszon gondolkozott.

– Igen.

– Nem hinném, hogy annak lehetne nevezni. Szerintem inkább csak kell tennem a dolog érdekében, hogy tényleg beteljesüljön.

– Én nem tudom, hogy hogyan tudnék tenni érte – vallottam be szemet lesütve, s a pokrócon lévő szöszöket kezdtem birizgálni idegességemben. Ez ellen csak úgy lehetne tenni, ha megutáltatnám magam Baekkel, de ez… ez felejtős, hiszen amíg csak tudok, boldog akarok lenni vele. Ameddig csak tudom, ölelni és védelmezni szeretném, érezni a szeretetét és a törődését, más nem számít.

– Mondanám, hogy oszd meg velem és adok tanácsot, de ha kikotyogod, akkor nem fog teljesülni, azt pedig nem akarom.

– Bármennyire szépen néznél rám, egy szót sem mondanék neked – sandítottam rá, várva a reakcióját, s a válaszát. Szemei azon nyomban kipattantak, majd lassan felült, egyik kezével oldala mellett támaszkodott meg. Meglepődtem egy másodperc töredékére, de amikor hirtelen rám vetette magát, gondolkozni sem volt időm, ajkai már édesen becézgették párnáimat. Kezeimet fejem mellé szorította, egyik lábát átvetette testemen, így térdelve tartotta magát felettem. Nem hogy ellenkezni, még csak szabadulni sem tudtam volna a fogságából, teljesen a földre szorított. Nyelve lassan furakodott át a számba, s ahogy megéreztem ficánkoló izmát az enyémhez simulni, kirázott a hideg.

– Baek – lihegve fordítottam el tőle a fejemet, torkomban dobogó szívvel próbáltam minél több levegőt juttatni a tüdőmbe.

– Chanyeol? – duruzsolta fülembe, majd óvatosan fülcimpámra harapott, ami egy kisebb sóhajt csalt ki belőlem.

– Menjünk be – motyogtam elvarázsolódva, alig bírtam ép ésszel gondolkozni.

– Rendben – mondta, s csiga tempóban lemászott rólam. Fellélegeztem, ahogy forró leheletét nem éreztem már többé bőrömhöz csapódni, közelsége teljesen megbabonázott, elcsavarta a fejemet.

– Segítek. – Mosolyogva nyújtotta felém a kezeit, amiket azonnal meg is ragadtam, és az ő segítségével felálltam. Bár őszintén, a kis incidens után nehezemre esett még a legapróbb mozgás is, így ez a mutatvány teljességgel megölt, ajkaim közül kibukó sóhajom pedig ezt még inkább alátámasztotta. Baek vigyorogva harapott alsó ajkába, mire zavartan lesütöttem a tekintetemet. Basszus… Pillanatokon belül tarkómat megragadva egy újabb csókba invitált, amit eleinte félénken, később készségesen viszonoztam. A bejárati felé kezdtem tolni, derekánál fogva tartva őt ügyeltem arra, hogy nehogy elzúgjunk mindketten. Apró lépésekkel közelítettük meg a házat, majd a veranda lépcsőjén óvatosan lépdeltünk föl mindketten. Ügyességem, mint mindig határtalan volt, így az utolsó lépcsőfokon megbotlottam, hosszú lábaim pedig összeakadtak. Baekhyunon végeztem volna, ha nincs a bejárati ajtó.

– Ahh, ne haragudj – nyögtem fájdalmasan, ahogy neki estem, s medence csontja beleállt a bőrömbe.

– Hihetetlen, milyen ügyetlen vagy! – Nevetve csapott a mellkasomra, mire elmosolyodtam és szorosan magamhoz öleltem.

– Szeretlek.

– Szeretlek, te béna. – Nevetve bújt közelebb hozzám, majd nyakamba puszilva kezdte el simogatni az oldalamat. Éreztem, ahogy kezeimet ellepi a libabőr, még a hátamon is felállt a szőr a hirtelen jött kellemes kis csóktól.

– Nem megyünk… – nyeltem egy nagyot, mikor éreztem, hogy megszívja a bőrt. – be?

– De – motyogta, de nem hagyta abba a nyakam bűvölését.

– Hol a kulcs? – Hangom megremegett, hallani lehetett rajta, hogy a kontrollt már kezdem elveszteni.

– A zsebemben.

– Melyikben?

– Keresd meg – kuncogott, majd belém harapott.

– Ahhh, ne már, így nem tudom! – Remegő kezeimmel először a farzsebeit vizsgáltam meg, de mikor egyikben sem találtam, előre vezettem a mancsaimat, s a két elsőbe csúsztattam ujjaimat. Fellélegeztem, amint a jobb oldaliban megtaláltam a keresett tárgyat.

– Na?

– Meg van! – Zsebéből kihúzva azon nyomban a zárba dugtam, fordítottam rajta kettőt, az ajtó pedig már is nyitva állt nekünk. A kilincset lenyomva betoltam Baeket, majd ahogy beértünk, becsuktam magam mögött az ajtót. Biztos voltam benne, hogy addigra nyakamon egy hatalmas nagy kiszívott folt ékeskedett, hiszen már percek óta nem akart elszakadni onnan. – Folytassuk… fönt – motyogtam halkan, mikor pólóját megragadva teljesen magamhoz rántottam.

– Jó – helyeselt, s pillanatok múlva már le is szedte rólam a fölsőt, meg sem várva azt, hogy felérjünk a hálóba. 

21. Fejezet

Négy nappal később

A Nap sugarai erősen sütöttek, minek következtében a kocsi nem csak kívülről, de belülről is igencsak felforrósodott. A levegő fullasztó volt, teljességgel már hőgutát kaptam Baekhyun mellett, az anyósülésen. Míg ő azzal volt elfoglalva, hogy az utat kémlelje, betartsa a szabályokat és megfelelő sebességgel haladjon tovább, addig haldokoltam; a fölsőm és a térdgatyám egyaránt rám tapadt és ha ez még nem lett volna elég, a hajam is egészen benedvesedett, s a szemem elé hullott egy-két kósza tincs is. Megelégelve a szenvedést, letekertem az ablakot, hogy végre levegőhöz jussak. Szerencse volt, hogy Baek viszonylag gyorsan ment, így arcomra bőven jött a huzat. Egy jóleső sóhaj szökött ki ajkaim közül, mindjárt jobb lett a közérzetem.

– Be fog gyulladni a szemed. – Aggodalommal teli hangja törte meg a csöndet, mire fél szemmel rásandítottam. Alsó ajkát harapdálta, míg a kormányt higgadtan szorongatta ujjai között.

– Hiányoztál már nagyon – motyogtam arcomon egy hatalmas mosollyal, s bal kezemet combjára simítottam. Ajkai széles vigyorra húzódtak, nem válaszolt erre semmit. Tekintetemet visszaszegeztem az útra és élveztem, ahogy arcomat simogatja a hűvös szellő.

Bő tíz-húsz perc kocsikázás után végre hazaérkeztünk. Egy élmény volt kiszállni az autóból, úgy éreztem, ha még egy percnél tovább bent kell ülnöm, én meghalok.

– Menjünk – sétált mellém Baekhyun, hátán a hátizsákommal, amibe a koszos, használt ruháim voltak gyömöszölve. Még mielőtt elindultunk volna, lefejtettem róla a csomagomat, majd a jobb vállamra vágva azt, elkaptam a kézfejét, s vidáman, a boldogságtól majd kicsattanva húztam őt egészen a bejárati ajtóig.

– Hé hé! Ne olyan gyorsan, a lábadon még rajta van a kötés! – Anyáskodása megmosolyogtatott, még mielőtt kinyitottam volna az ajtót, egy hatalmas öleléssel ajándékoztam meg őt. Szorosan tartottam magamnál, majd mikor éreztem, hogy kezei körbefonják a derekamat, egy nagy puszit nyomtam a hajára.

– Tudod milyen jó, hogy végre itt vagy? Tudod? Tisztában vagy vele? – halmoztam el a kérdéseimmel, mikre természetesen nem vártam a választ, egyszerűen csak jól esett, hogy feltehettem őket neki.

– Sosem gondoltam volna, hogy ennyire örülsz nekem – nevetett, és még inkább hozzám bújt.

– Akkor nagyon buta vagy – csaptam a hátára, majd hirtelen eltoltam magamtól. Megszeppenve kereste a tekintetemet, de én direkt nem néztem rá, helyette inkább a zárral bíbelődtem. Pillanatokon belül kattant egyet, jelezve, hogy innen már szabad utunk van. A kilincset lenyomva kitártam az ajtót, s engedtem, hogy Baekhyun menjen előre. A kulcsot kihúzva a zárból a zsebem mélyére süllyesztettem, majd magam után becsukva az ajtót a fölső láncot beakasztottam, ezzel biztosítva, hogy senki ne tudjon bejönni. A kulcsrengeteget előhalásztam a farzsebből, s felakasztottam a helyére. Egy futó pillanatra el is tűnődtem azon, minek raktam el az imént. 

– Menj fürdeni, addig csinálok valami ebédet. – Baekhyun őszinte mosolya megmelengette a szívemet, s a válasz helyett inkább csak bólintottam egyet. A cipőmet lecserélve a papucsra mentem fel az emeletre, s első utam azonnal a hálóba vezetett. A hátizsákot levágtam a földre, az eddig rám olvadt ruháim pedig pillanatokon belül már a földön hevertek. A fiókból kiszedve egy tiszta alsót a vállamra csaptam, míg a koszos holmijaimat kiszedtem a táskából, majd ölembe véve azokat, a fürdőbe mentem. A mosógépbe dobtam őket, a tiszta boxert pedig a csap szélére raktam. Levéve magamról a többi felesleges ruhadarabot, a tus alá álltam, s megengedtem vizet. Bár hideg volt, még sem tudott teljesen lehűteni, hiszen bőröm annyira perzselően forró volt, hogy amint a cseppek hozzám értek, felmelegedtek, s úgy folydogáltak tovább testem vonalán. Egy ideig hagytam ezen a hőmérsékleten, s ez idő alatt alaposan bekentem magam a tusfürdővel. Jó érzés volt lemosni magamról a nap fáradalmait, már azt hittem, sosem tudok rendesen megfürdeni. A kórházban nem szívesen mentem, olyan idegen és visszataszító volt számomra, így az ott töltött három és fél napból ha egyszer mentem tusolni. Igen tudom, nem túl higiénikus, de a világ összes pénzéért sem álltam volna be abba a zuhanykabinba.

Fél óra alatt már is patyolat tiszta és illatos voltam. Alaposan megtörölköztem, minden egyes vízcseppet felitattam a bőrömről. A tiszta alsót magamra kapva, a kád szélére raktam a vizes törölközőt, majd az ablakot kinyitva elhagytam a helyiséget. A finom illatok azon nyomban megcsapták orromat, a nyál is összefutott a számban. Megfeledkezve hiányos öltözékemről egyből a lépcső felé vettem az irányt, s a lefelé vezető fokokat kettesével véve az alsó szintre jutottam, ahonnan a konyhába siettem.

– Woah – ámuldoztam az ínycsiklandozó illatoktól, s a látványtól, ami az asztalnál fogadott. Egy apró pillantásra méltattam Baeket, aki természetesen háttal állt nekem, így nem foglalkozva vele, a kajarengeteg  felé sétáltam.

– Remélem fog... ízleni – mondta reménykedve, de mondata végére a reménykedésből meglepettség lett. Felhúzott szemöldökkel, összeráncolt homlokkal pillantottam rá, és ahogy megláttam nagyra kerekedett szemeimet, a kis pírt az arcán, eszembe jutott, hogy az alsónadrágon kívül semmi sem fedi testemet.

Baek lassan szemei elé emelte a fakanalat, s nagyot nyelve visszafordult a tűzhelyhez úgy, mintha semmi nem történt volna az imént. Elszégyellve magam az asztalhoz ültem, felkönyököltem a falapot borító terítőre, majd tenyereimbe temettem az arcomat. Halkan nevetni kezdtem, bár azért igyekeztem visszafojtani felszínre törő, harsány kacajomat.

– Megtudhatom, hogy mi olyan vicces? – Baekhyun zavartan megköszörülte a torkát, miközben hallottam, a tányérokat pakolja elém az evőeszközökkel együtt. Nagy levegőt véve kezeimet az ölembe ejtettem, alsó ajkamra ráharapva néztem rá a pakolászó fiúra. Nehezemre esett, hogy ne röhögjem el magam újból.

– Semmi – nyögtem ki végül, s ismét előtört belőlem a kacagás. Baek összeszűkített ajkakkal ült le velem szembe, s tekintetét lesütve az ebédre koncentrált. – Jó étvágyat – morogta, engem pedig meg sem várva neki kezdett az evésnek.

– Hm, neked is – vigyorogva vettem a kezembe az evőeszközt, majd nekiláttam a falatozásnak. – Annyira hiányzott már a főztöd – kaptam rá csillogó tekintetemet, miközben a számban lévő ételt jó alaposan megrágtam. Elmosolyodott.

– Hát igen, én mindig is jobb voltam ebben, mint te. – Gonosz tekintete és megjegyzése végett majdnem megfulladtam a tányérom fölött, a hallottakat nem akartam elhinni.

– Hé! – csaptam finoman az asztalra. – Múltkor még azt mondtad, hogy én vagyok a legjobb szakács az egész Földön! – böktem felé a pálcikámmal. Felkuncogott, majd egy újabb adagot tömött magába.

– Biztos csak nem akartalak megbántani. – Hanyag vállrántása még inkább kiakasztott.

– Pff – toltam el magamtól a tányért, a kezemben szorongatott kis hengert is letettem. – Szívd vissza, különben nem fogok enni!

– Te most zsarolsz? – nevetett édesen.

– Hát... mondjuk!

– Aranyos vagy. De ne szórakozz, hanem egyél, nem azért csináltam, hogy ott hagyd.

– Hihetetlen vagy. – Fejemet megrázva adtam tudtára a gondolatomat, s a tányért visszahúzva magam elé folytattam az ebédet ott, ahol nemrégiben abbahagytam. Csendben fogyasztottuk el mindketten, csak az evőeszköz és a porcelán találkozásakor keletkezett koccanást lehetett hallani mindvégig. Igazság szerint szerintem jót tett a némaság, valahogy kényelmesebben tudtam falatozni.

– Kérsz még? – állt föl a helyéről, kezében a koszos tányérral és pálcikákkal.

– Nem köszi, tele vagyok – dőltem hátra a székben, majd lehunytam a szemeimet. – Isteni volt!

– Köszönöm.

– Baekhyun. – Hirtelen kinyílt szemekkel néztem a fiú után, aki a mosogatóhoz igyekezett. Eszembe jutott egy kérdés, amit már ezer éve fel akartam neki tenni, de vagy elfelejtettem mindig, vagy épp nem volt rá megfelelő a pillanat.

– Mit szeretnél? – nézett hátra a válla fölött. Nagy levegőt véve felálltam, s odasétálva mögé hátulról átkaroltam. Meglepődött, pillanatokon belül viszont kedvesen pásztázta arcomat.

– Csak kérdezni – motyogtam halkan és még közelebb vontam magamhoz. Tudom, hogy ezt már eljátszottam vele, de féltem a kérdés utáni reakciójától, így jobbnak láttam, ha ennyire a közelébe maradok.

– Hát kérdezz – fordította figyelmét az edényekre újból, s a szivacsra egy kevéske mosogatószert nyomva nekilátott azoknak tisztára sikálásához. Sóhajtottam, e rövidke idő alatt pedig mérlegeltem a kérdés súlyát és annak velejáróit. – Megkukultál? Miért nem mondasz semmit? – mosolygott, egy másodperc töredékéig rám sandított.

– Mi közöm volt a húgodhoz? – bámultam merevem előre, egyenesen a csempét fixíroztam, próbáltam nem Baekhyunra nézni. Éreztem, ahogy ölelésemben megkövül a teste, a mosogatást is abbahagyta, egy nagyot fújtatott. Érzékeny pontra tapinthattam rá, de muszáj volt tudnom az igazat.

– Miért érdekel?

– Hónapok óta nem hagy nyugodni ez a kérdés.

– Hát rendben – sóhajtott, majd a szivacsot bedobta a vízbe, kezét megtörölte a hozzá legközelebbi konyharuhába, s végül megfordult az ölelésemben. Íriszeibe meredve igyekeztem kiolvasni az érzelmeit, de annyi minden kavargott csokoládé színű szemeiben, hogy nem tudtam egyről a kettőre jutni. – Annyit mondok, hogy neked semmi, viszont neki sok minden.

– Bővebben?

– Nincs bővebben. Elégedj meg ennyivel.

– Figyelj, tudom, hogy nehéz és tudom, hogy most legszívesebben felpofoznál a kérdés miatt... de kérlek!

– Csak annyit mondok, amennyit tudnod kell – sóhajtott. – Régen történt, az előzményekre és az utána lévő dolgokra nem igen emlékszem, de az, hogy a szemem láttára fojtotta meg a húgomat, örökre belém égett. Borzalmas érzés volt, hogy nem tudtam semmit sem tenni, hiszen későn értem oda, nem lett volna esélyem megmenteni – mondta halkan, minden egyes szava után éreztette velem, hogy ez mély nyomot hagyott az életében. – És tudod mi a legdurvább? – pillantott föl szemeimbe. Azt hittem, elsírja magát, de erős volt, s visszatartotta. – Megúszta az egészet.

– Hogy hívták a húgodat?

– Gaeun.

– Nem rémlik a neve – mondtam némi fejtörés után.

– Emlékszel, mikor mondtam neked, hogy az egyik én blokkolhatja a másik elől az emlékeket, amiket ő követett el? – bólintottam. – Biztos ez történt... hiszen akkor még nem tudtad elnyomni magadban, így kedvére vehette át az irányítást a tested fölött.

– Akkor anyuék is így halhattak meg – vontam le a következtetést, szégyenemben pedig lehajtottam a fejemet.

– Nem a te hibád – simított végig az arcomon, mire félve felemeltem a fejemet annyira, hogy íriszeibe tudjak nézni.

– Miért vállaltál el? – kérdeztem újból, kedvességét ignorálva.

– Tessék?

– Hasonlítok... pontosabban ugyanúgy nézek ki, mint Gaeun gyilkosa. Ugyanaz az arc, a vonások, a-

– Mert a te lelked más – mosolygott bágyadtan. – Bár őszintén, mikor először megláttam a nevedet, elhatároztam, hogy tönkreteszlek és bosszút állok, de mikor megismertelek... rájöttem, hogy bár ugyanaz a külső, még is egy teljesen más ember lakozik mögötte, így nem tudtam megtenni – tartott egy kis szünetet, legalább is éreztem, hogy folytatni akarja. – Elvette tőlem az egyik legfontosabb személyt... téged már nem foglak engedni, ha megpróbálja! – bújt hozzá csupasz felsőtestemhez. Kezeit derekamon levezette, majd hátracsúsztatva őket teljesen magához ölelt, így szinte már egybeolvadtunk. – Neked már mellettem kell maradnod addig, amíg meg nem halok! Nem adlak senkinek és nem hagyom, hogy bárki is szétválasszon minket!

– Szeretlek – duruzsoltam fülébe, majd kétségbeesetten fontam karjaimat erősebben teste köré. Szívembe egy furcsa érzés mart, testem forróbb lett, mint máskor. Másodpercekre úgy éreztem, elárultam Baekhyunt, elárultam az érzéseit, s becsaptam szegényt. Remélem, egyszer meg tudsz nekem bocsátani...

20. Fejezet

Időm nem volt a sérült karommal foglalkozni, villámsebességgel kellett kapcsolnom, hogy a felém érkező halálos csapást kikerüljem. A kard lendült, célt tévesztett. E szusszanásnyi idő alatt kihúztam a pisztolyt a zsebemből, és a meghökkent férfi fejéhez szegezve a csövét, hezitálás nélkül meghúztam annak ravaszát. A golyó pontosan szemüregén keresztül, agyvelején átfurakodva a koponyájából távozott, ezzel egy kisebb tátongó lyukat hagyva maga mögött. A férfi bíbor színű vére a falra fröccsent, majd harcképtelenül összeesett előttem. Feje nagyot koppant a parkettán, de neki ez már oly’ mindegy volt.

Bal kezembe áttettem a pisztolyt.

A sebzett jobb karomból áramló fájdalmat elnyomtam, és ujjaimat a katana nyele köré fontam, hogy megforgatva a kardot, a következő áldozatomat küldjem egyenesen a halálba. Bár gyors volt, de tempója nem volt elég ahhoz, hogy beelőzzön. Másodpercek híján, én lettem a győztes fél. Torkán az éles penge átsiklott, s arca azon nyomban halálsápadttá változott. Szemei tányér méretűre kerekedtek, ajkai maguktól szétnyíltak, és szájából szépen lassan áramlott ki vörös színű vére. Bármennyire is irtóztam az emberi vér látványától, most még is jó érzéssel töltött el, ahogy rosszakaróm miattam nézett ki úgy, ahogy.

A katanát egy könnyed mozdulattal kihúztam belőle, és ezzel egy időben éles fájdalom lett úrrá a vádlim tájékán. Felkiáltottam, ahogy a szúrós érzés egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Ekkor kaptam csak észbe, hogy valaki épp azon van, hogy levágjon a lábamból egy darabot. Éreztem, ahogy a penge a húsomba mar, majdnem átvágva ezzel a csontomat. Még mielőtt ténylegesen sikerült is volna az illetőnek, minden erőmet összeszedve arrébb léptem. Életmentő megoldásomnak köszönhetően elvesztettem az egyensúlyomat és a falnak estem. Lihegve próbáltam kivenni az ellenséges alakot, de a hirtelen jött nagy dörrenés miatt nem sikerült.

A másik irányomból egy pisztoly sült el.

Szemeimet egy pillanatra összeszorítottam és hálát adtam az égnek, hogy nem ért célba a nagy sebességgel felém röpülő golyó. A suta kezemben lévő töltényes fegyvert az imént beazonosított irányába tartottam, majd kétszer meghúztam a ravaszt, hogy biztosra menjek. Sötét volt az egész házban, alig láttam valamit, így nem kockáztathattam, hogy meg volt a találat, vagy sem. Amint fülemet megcsapta egy mélyről jövő, fájdalmas nyögés, elmosolyodtam, majd a két fegyvert megcserélve a markomban, már a jobb kezemben tartottam a pisztolyt.

Ismét csak egy tized másodpercnyi pihenőm volt, a katanás támadó újból lecsapott rám. A sötétséghez hozzászokva, otthonosan mozogtam a csatatéren, így ügyesen kikerültem az ő lomha és durva vágását. Míg a férfi azzal volt elfoglalva, hogy felém forduljon, és ismét felemelje a kardot, addig én cselekedtem. Pillanatokon belül egy újabb halottal és annak vérével gazdagodott az alsó szint parkettája, illetve fala.

Elfáradtam, ez nem vitás, de még mindig éreztem, hogy akár több ezer emberrel is képes lennék végezni. Kettőnk erejét egyesítve többre voltunk képesek, mintha engem csak úgy elnyomott volna magában. Még az egész gyilkolósdi előtt találta ki, én pedig nem mondom, hogy dalolva, de belementem. Ez persze azt jelentette, hogy jóval erősebbek és kitartóbbak lettünk, az elszenvedett sérülés fájdalmát pedig megosztottuk, ezáltal a testünk jóval több mindent elbírt, mint alapból, külön-külön. 

Szapora levegővétellel, a pisztolyt kibiztosítva bicegtem az alsó szint kapcsolójáig. Mikor megbizonyosodtam, hogy semmi neszt és mozgást nem hallok, feloltottam a lámpákat. A hirtelen világosság kezdetben bántotta a szemeimet, de pár másodperc elteltével hozzászoktam. Ahogy lámpafényben úszott az alsó szint, végig néztem a halottakon; volt köztük nő is, de a legtöbbje férfi volt. A testek kisebb része meg volt csonkítva, míg a maradéknak a szívében vagy a fejében pihent egy pár golyó. A parkettán több liter vér halmozódott, míg a krémszínű falakat beszennyezték a csúnya, vörös pacák.

A bent tartott levegőt hirtelenjében kifújtam, és egy furcsa megérzést követően az emeleti korláthoz irányult minden figyelmem. Lábaim földbe gyökereztek, mikor Baekhyunt láttam meg kezében azzal a pisztollyal, amit még egy órával ezelőtt adtam neki. Arca falfehér volt, és a felszínre törő, néma könnyei meg-megcsillantak rajta. Az egész fiú reszketett.

– Mondtam, hogy ne gyere ki a szobából! – kiabáltam fel neki, de ő nem válaszolt erre semmit. Csak meredt rám, és szemeiben megláttam két nagyon furcsa érzelmet: a döbbenetet és a felismerést. Az utóbbit nem értettem, de mielőtt még rákérdezhettem volna, egy aprócska szúrást éreztem tarkóm tájékán. Felszisszentem, kezeimet már automatikusan raktam volna a fájó ponthoz, de azok fejem mellett megálltak. Olyan volt, mintha egy akadályt állítottak volna oda, ami apránként magába emészti az erőmet. Egyre inkább éreztem, hogy gyengülök, egyensúlyom meginog.

A következő pillanatban tehetetlenül estem össze, nem bírtam megmozdulni.

– A francért foglalkozol állandóan vele! – Hangom mérges volt, dühtől fűtött. Egyből tudni lehetett, hogy akinek a szavai elhagyták ajkaimat, az nem én voltam. – Bassza meg, nem tudok mozogni – nyögtem erőtlenül, miután másodjára sem sikerült megmozdítanom a végtagjaimat. Lebénultam teljesen.

– Rossz dolog a tehetetlenség, ugye?

Csendült fel egy harmadik, elsőre egészen idegen hang. Az illető a hátamra fordított, és mikor megpillantottam az arcát, nem hogy köpni, de még nyelni sem tudtam rendesen.

– Ji-jina?!

Összeráncolt szemöldökkel méregettem arcát, ahonnan sütött a gyűlölet és a megvetés.

– Miért? – motyogtam döbbenten és elkeseredetten.

– Sok mindent nem tudtál rólam eddig, Chanyeol – guggolt le mellém, szemeimet pásztázta. – De mivel perceken belül elhagyod ezt a világot, ezért egy alapos és hosszú magyarázatot úgy érzem, hogy még megérdemelsz – mosolygott. – Tudod, Chanyeol, Haneul a nagynéném volt. Az egész családból az egyetlen élő rokonom, de hála neked, már ő sincs többé – fújtatott, majd folytatta. – Mikor először találkoztunk, ismerős voltál, és nem csak az újságból vagy a tévéből. Haneul mesélt rólad mindig. Te voltál az eddigi legjobb alanya az egész orvosi pályafutása alatt. Tudta, hogy amiben te szenvedsz, az nem betegség, inkább valamiféle rendellenesség. Mondhatni, egy mutáns vagy – ingatta jobbra, s balra a fejét, majd elhúzta a száját. – Hiszen ki az a szerencsétlen rajtad kívül, akinek egy másik emberrel kell osztoznia a testén? Nagyon nem szerethettek a szüleid, hogy így eltoltak téged.  

– Befognád? – sóhajtottam ingerülten. – Hidegen hagy a hülye kis történeted, felőlem az atyaúristen rokona is lehetnél, az sem érdekelne. – Mérgesen és lenézően vágtam közbe a mondókájába. Megszeppent egy futó pillanatra, majd elmosolyodott.

– Áh, szóval te vagy a másik – böködte mutató ujjával az arcomat, mire a fejemet elfordítottam. – Nem tanítottak jó modorra?

– Tudtommal de – válaszoltam. – Viszont díjaznám, ha nem drámáznál, mert elég unalmas. Senki nem kíváncsi arra, hogy ki vagy, honnan jöttél és kinek a családjába tartozol.

– Óh, igazán?! – állt fel hirtelen, és egy hatalmas oldalba rúgással díjzta szemtelenségemet. Felnyögtem a rám törő fájdalomtól.

– Baekhyun! – kiabáltam teli torokból. – Tudom, hogy ott állsz fönt, szóval legyél olyan kedves és lődd le ezt a némbert!

 Direkt hergeltem Jinát, és bár tudtam, hogy ezzel nem érek el túl sok mindent, még is legbelül jól esett.

A lány az emeletre pillantott, majd felkacagott.

– Te most komolyan tőle kértél segítséget? – sandított rám, és pillanatokon belül újból éreztem azt a bizonyos fájó érzést ott oldalt. – Nevetséges. Baekhyun – nézett a fiúra. –, tudom, hogy nem lennél képes rá, ezért kérlek szépen dobd el a fegyvert – mosolygott szelíden. – Jina kedvéért, na.

Nagyon reménykedtem, hogy nem fog behódolni a lány szavainak, és nem csinál semmi butaságot. Bár nem láttam az arcát, de biztos voltam benne, hogy gondolkodott, mi tévő legyen. 

Csak dönts jól!

~ Ha hallgat erre az őrültre, én kicsinálom!

Bízz benne, kérlek!

– Te lotyó!

A fegyver hirtelenjében elsült, a mellettem álló lány felvisított, és mindkét kezét mellkasához kapta. Szemmel követtem, ahogy a falnak dőlve lecsúszott a parkettára. Levegővétele gyors volt, a golyó valószínűleg olyan helyen érte, ami nem sok idő múlva végez vele. Pont elcsíptem azt a jelenetet, ahogy tenyereit arca felé fordítja, elszörnyedve néz farkasszemet véres kezeivel.

Hangos trappolásra lettem figyelmes, fejemet próbáltam abba a szögbe fordítani, hogy némiképp lássak is valamit. Amint megpillantottam Baekhyun aggódó és mérges arcát, elmosolyodtam, szemeimet pedig lehunytam. Ez a mimika nekem már bőven elég volt ahhoz, hogy tudjam; visszakaptam őt. Fellélegezve sóhajtottam egy nagyot, majd tágra nyílt, kiguvadt szemeket meresztve figyeltem, ahogy a fiú elintézi Jinát.

Sikerült.

~ Innentől számított három hét, ne feledd.

Köszönöm a segítséget.

~ Örömmel tettem, jó érzés volt.

Elmosolyodtam ismét, és ahogy lelkünk kettévált, apránként szertefoszlott a közös erőnk is, így pillanatokon belül már csak én feküdtem tehetetlenül a földön. Ki voltam fáradva, a testemen ékeskedő vágások és horzsolások pedig mérhetetlenül égtek, most hogy már nem ketten álltuk a sarat. Semmit nem tudtam csinálni, a bénultság, a kimerültség és a fáradtság eluralkodva rajtam a sötétségbe taszított, annak ellenére, hogy hallottam Baekhyun kétségbeesett szavait.

Nyugodtan és kipihenve ébredtem egy viszonylag vatta puhaságával vetekedő matracon. Rossz volt, mert teljesen belesüppedtem az ágyba, így csoda, hogy nem fulladtam meg a még rám terített takaró alatt. Sokáig pislogtam, míg látásom ki nem élesedett. Ásítottam egy hatalmasat, majd megdörzsöltem a szemeimet. Nagyot sóhajtottam, amikor megbizonyosodtam arról, hogy a kórház egyik szobájának az ágyán fekszem, infúzióval hozzákötve a kezemen. 

Bérletet kéne vennem, annyit járok ide.

Fogalmam sincs mennyi ideig lehettem egyedül, de pillanatok múlva nyílt az ajtó és egy nővér jött be rajta, kezében egy tálcával, amin egy nagy tányér gőzölgő ramen volt.

– Hoztam a vacsorát – mosolygott kedvesen, majd megvárta, míg ülésbe tornázom magam. Az ölembe tette, és biccentett egyet.

– Köszönöm. De honnan tudta, hogy felkeltem? – érdeklődtem.

– Tudja uram, minden szobában van egy kamera – mutatott a mennyezet és a fal találkozásához. Tekintetem egyből odavándorolt, és mikor kiszúrtam a kütyüt, mindent tudóan bólintottam.

– Értem.

– Mellesleg van egy látogatója – mosolygott továbbra is. – Beengedjem, vagy majd vacsora után jöhet csak be?

– Nyugodtan jöhet, köszönöm. – Mivel meghajolni nem tudtam, ezért csak nagyon óvatosan döntöttem felső testemet előre, majd kiegyenesedtem.

– Rendben. – Azzal kiment és hosszú percekig nem jött be helyette senki sem. Lassan megettem a vacsorát, s mikor már a vége felé jártam, kopogtak.

– Szabad! – kiabáltam, hogy az illető jól hallja. Az ajtó kinyílt, ajkaimat pedig egy örömteli kiáltás hagyta el.

– Baekhyuuuuuuuuuuuuuuuun!

– Ááááááááh!

Valószínűleg tőlünk zengett az egész kórház, de ez egyáltalán nem érdekelt abban a minutumban.

– Végre felkeltél! – ölelt magához egyből, ahogy odaért hozzám. A tálcát óvatosan a komódra raktam, majd amint a műanyag hozzáért a fém laphoz, elengedtem és heves sebességgel fontam karjaimat Baekhyun teste köré.

– Te meg végre önmagad vagy! – hunytam le a szemeimet, s még jobban magamhoz szorítottam. Időközben leült az ágyra, így nekem is könnyebb dolgom lett.

– Hála neked – simogatta a hátamat.

– Miért? – Meglepetten eltoltam magamtól, szemeimet rá meresztve, a képébe bámultam.

– Emlékszel mindenre? – bólintottam, vonakodó arckifejezése ellágyult. – Amikor azon a napon felkapcsoltad a villanyt, én épp akkor jöttem ki a szobából. Nem bírtam már elviselni azokat a halálsikolyokat és fegyverropogásokat – szörnyülködött, mire kézfejére simítottam tenyeremet. – Szóval… odasétáltam a korláthoz, és mikor megláttam azt a sok hullát… olyan érzésem támadt, mintha fejbe vágtak volna egy kalapáccsal, pillanatok alatt minden beugrott.

– Huh – sóhajtottam. – Ha ezt tudtam volna… – nevettem el magamat, mire elmosolyodott.

– De a lényeg akkor is az, hogy jól vagy – simogatta meg arcomat puha, s vékony ujjaival.

– Igen – helyeseltem. – És Jina? Vele mi lett?

– A hullaházban tengeti a napjait mostanság – fintorgott. – A rendőrség viszont el akart vinni téged. El sem tudod képzelni, milyen arcot vágtak arra a vérfürdőre, ami az alsó szinten fogadta őket – kuncogott halkan. – Szerintem egy életre visszavonul az összes – nevetett, vele együtt pedig nekem is kellett. – De komolyra fordítva a szót, miután igazoltam, hogy én vagyok az orvosod és a felelős is a tetteidért, békén hagytak. Na meg elmeséltem azt a leveles dolgot, meg hogy csak önvédelem volt. Huh, azt hittem sosem magyarázom ki magunkat.

– Mázli – fogtam meg a kezét, majd összekulcsoltam az ujjainkat. – Mellesleg… Emlékszel azokra a dolgokra, amik akkor történtek, mikor amnéziás lettél?

– Egy-két dolog meg van – bólogatott.

– Akkor jó – mosolyogva vontam magamhoz újból, s jól megszorongattam. – Azt hittem, soha nem éljük túl.

Fülembe súgta, hogy „Én is”, majd egymáshoz simulva, hosszú-hosszú ideig öleltük a másikat.

19. Fejezet

Másnap reggel hangos csörgésre és kiabálásra keltem. Baekhyun... 

A fejem sajgott, végtagjaim pedig lüktettek, alig éreztem őket. Pilláimat komótosan felnyitva pislogtam párat és ásítottam egy hatalmasat. Egy-két szempillaszál belement a szemembe, azok kiszedésével bíbelődtem hosszú perceket. Miután sikeresen kipislogtam, esetleg dörzsöltem őket, feltornázkodtam ülő pozícióba, s álmosan meredtem magam elé. Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett aznap éjjel, nem emlékeztem semmire. Olyan volt, mint amikor egy filmet megvágnak; az egyik pillanatban még ez történik, a másikban meg már más, és a közte lévőt nem tudja senki sem a rendezőn kívül. Bár részben örültem, hogy nem rémlett semmi, nem szívesen gondoltam volna vissza arra, hogy éjnek idején hol mászkált a testem egy másik irányítás fölött. Percek kellettek, mire leesett, hogy mire gondoltam. Kinyílt csipával, villám sebesen az ágy alá tekintettem, mialatt felgyűrtem a lepedő szélét, s amint megláttam a halomnyi öldöklő eszközt, még a vér is megállt az ereimben, annak ellenére, hogy a fejemben belőle megannyi tódult.

– Úr... isten... – elhűlve ültem föl az ágyon, kezeim remegni kezdtek. Egy-két pisztoly, egy halomnyi kés mindenféle méretben, két boxer és egy elég nehéznek tűnő baseball ütő. A fegyverek száma miatt csak saccolni tudtam, hogy biztos sokan lesznek, hiszen még a múltkor közölte, hogy puszta kézzel képes cafatokra szedni másokat. Torkomban dobogó szívvel másztam le a paplanról, s az ágy elé hasalva kihúztam az egyik barátságosabbnak tűnő kést. Nagy volt, pengéje borotva éles, a gerincénél pedig kisebb helyeken ki volt szaggatva, így biztosítva a recés, szúrós részt. Megállapítottam, hogy mindegy, melyik felével vágok bele valakibe, az úgy is iszonyat nagy sebet fog okozni. Hazudnék, ha azt mondanám, nem tetszett, mert igen is elnyerte az ízlésemet. Halkan visszacsúsztattam az ágy alá, s most egy nagyobbacska töltényes fegyvert vettem elő. Nem voltam jó soha a pisztolyok megkülönböztetésében, így most sem tudtam, hogy milyen példányhoz van szerencsém. Mindenesetre könnyű volt, az a tipikus ’előkapom a zsebemből és bámm’.

Felültem, törökülésbe vágtam magam és a tükör felé fordultam. Kérdőn néztem, míg a másik felem mosolygott.

– Honnan vannak ezeket?

– Az legyen az én titkom. – Mondata végén mutató ujját a szája elé helyezte, elvigyorodott.

– Minek ennyi? – böktem az ágy alá, és visszacsúsztattam a pisztolyt is.

– Csak a biztonság kedvéért szereztem néhányat – mondta, miközben vállat vont. – Amúgy, majd a véres fegyvereket tartsuk meg, kérlek. Akarom látni, hogy melyikek a kedvenc gyilkolós cuccaim.

– A nem véreseket is megtartjuk, hiszen még sem adhatom oda másnak, még a végén lecsuknak illegális fegyvertartásért. 

– Az aggódáson kívül értesz máshoz is? – forgatta meg hatalmas szemeit. Morogva felálltam, s az ágy felé fordulva megbizonyosodtam arról, hogy nem lehet-e kiszúrni a rejtett zsákmányokat. Nagy szerencsémre semmilyen szögből nem lehetett látni, a lepedő túl hosszú volt ahhoz, hogy betekintést nyerhessünk a franciaágy alá. Fellélegezve túrtam tincseim közé, majd egy utolsó pillantást vetve a tükörre elhagytam a szobát. 

– Jó reggelt, Baekhyun! – Az emeleti korlátnál megállva lepillantottam az alsó szintre, s egyből szemet szúrt a fiú, amint a követ nagy serényen felmosta. Hangom hallatán felpillantott, egy irdatlan nagy mosoly húzódott az arcára.

– Jó reggelt neked is! – Mosolyogva küldött felém sok-sok puszit, amit én egy-két cuppogással és  integetéssel viszonoztam.

– Mindjárt megyek le segíteni, oké?

– Ne gyere le! – tiltakozott hevesen. – Ma Baekhyun főz, Chanyeolnak majd csak meg kell enni az ebédet.

– Rendben – erőltettem arcomra egy gyenge mosolyt, s bevonultam a fürdőbe. – Atya isten, csoda, hogy nem gyújtotta föl a házat – motyogtam orrom alatt, mielőtt még a csap alá dugtam volna a fejemet. Alaposan arcot és fogat mostam, amitől úgy éreztem, végre felkeltem. Kinyújtóztattam az elgémberedett végtagjaimat, majd lesiettem az emeletről a földszintre, hogy azért még is csak segítsek a mai nap szakácsának.

A konyhába beérve finom illatok csapták meg az orromat, egyből összefutott a nyál a számban. Bár Baekhyun mondta, hogy ne jöjjek le, de nem bírtam megállni, nem akartam, hogy egyedül szenvedjen az ebéddel. Odaosontam mögé, karjaimat szorosan átfűztem a dereka körül, s hasa előtt összekulcsoltam őket. Füle tövébe csókolva húztam közelebb magamhoz, míg teste hozzá nem préselődött az enyémhez.

– Ügyes vagy – suttogtam, mialatt fülcimpájára hintettem pár apró puszit. Szinte megdermedt az ölelésemben, a cselekedetét abbahagyta egy pillanatra.

– Baek...Baekhyun most meg lett dicsérve? – motyogta orra alatt és a serpenyőben sülő zöldhagymás palacsintát megfordította, hogy a másik fele is szép, aranybarnára süljön. Felkuncogtam és még egy utolsó csókot nyomva a nyakára elengedtem. A tűzhely mellett kettővel arrébb lévő pultnak döntöttem a derekamat, direkt azt választottam, amelyiken nem volt semmilyen alapanyag, esetleg étel maradvány. 

– Honnan tudsz te ilyet csinálni? – érdeklődtem.

– Jinát felhívtam, mivel nem tudtam rendesen elolvasni a receptet – húzta a száját, s a szegényes olajmennyiségbe öntött a tésztából, annak ellenére, hogy a másik még nem sült meg teljesen.

– Hogy csinálod? – Hitetlenkedve figyeltem arcát, de semmi jelét nem mutatta annak, hogy rám figyel.

– Mit? – elmosolyodott.

– Néha úgy érzem, csak szívatsz és mindenre emlékszel – osztottam meg vele a gondolatomat, ami már lassan három-négy napja nem hagyott nyugodni.

– Baekhyun soha nem verné át Chanyeolt. Az nem helyes és egy kapcsolatban pedig egyáltalán nem helyénvaló – mutogatott felém a villával, tekintete mindeközben komoly volt.

– Ez igaz.

– Tudom – vigyorogva fordította vissza a fejét a tűzhelyhez, majd a kettő közül már megsült palacsintát kiszedte a többihez, a másikat pedig megfordította. – Ez az utolsó – mondta vidáman. – Chanyeol megterít, vagy Baekhyun terítsen?

– Hagyd csak, megcsinálom – mondtam, majd a konyhaszekrényből kivéve két tányért az asztalhoz mentem. Ízlésemnek megfelelően egymással szemben raktam őket, majd visszaigyekezve a fiókhoz, kivettem belőle az evőeszközöket is. Két perc alatt végeztem az elvállalt feladattal, így az első dolgom az volt, hogy segítsek Baekhyunnak az asztalra vinni az ebédet.

– Jó étvágyat – vigyorgott rám a fiú és egy nagyot harapott az általa elkészített palacsintából.

– Neked is. – Gyorsan eldarálva a jó kívánságot én is neki kezdtem az evésnek. Talán gonosz vagyok, talán nem, de én rosszabbra számítottam, az egyszer biztos. A tésztája ízletes volt, a zöldségek is pont jó arányba voltak beleaprítva. Baekhyun nagyon eltalálta, isteni lett.

– Ezentúl nem kérdés, ki fog főzni – pillantottam rá, amikor elvettem az asztal közepén álló tányérról még egy nagy darab palacsintát. Meglepődve felvonta a szemöldökeit.

– De hát én nem tudok főzni – csóválta a fejét, s kezével megtörölte a száját.

– Óh, dehogynem! Nagyon finom lett, ügyes vagy – pusztítottam el az imént elemelt ételt.

– Chanyeol jobb szakács – fintorgott, de azért még egyet elnyammogott. Megforgattam a szemeimet, de végül ráhagytam az egészet. Belegondolva, ki tudja mennyi alkalmunk lesz még együtt enni, hiszen holnap jönnek azok a valakik, hogy elvigyék őt, engem meg kivégezzenek. Érdekes.

– Elmosogatok, te menj pihenni, oké? – Fél szemmel rásandítottam, s láttam, ahogy elterülve ül a székben.

– De-

– Nincs de, menj fel, így is sok mindent csináltál már! – Hangomat megemelve erélyesebben rászóltam, mialatt felegyenesedtem a székből. A szájára lakatot téve felállt, odasietett hozzám, megölelt, majd egy szó nélkül felsietett az emeletre. Egy pillanatra bűntudatom lett, de még is csak neki akartam jót – legalább is ezzel nyugtattam magamat.

Pikk-pakk elmostam a koszos tányérokat, az összepiszkított tálakat, evőeszközöket és a deszkát, amin szeletelte a zöldséget. Csak hogy hasznosnak érezzem magam, fel is mostam az egész alsó szintet, a nappaliban felporszívóztam, végül pedig az ablakokat is letöröltem. Az eltervezett tizenöt perc két órává nőtte ki magát, mire mindennel végeztem és az egész ház ragyogott a tisztaságban. Büszke voltam magamra, és egyben fáradt is. Elvette az összes energiámat a takarítás és a rámolás.

Pihegve sétáltam fel az emeletre, első dolgom volt a fürdőbe menni. Alaposan kezet és arcot mostam, hogy felkeljek egy kicsit és ne érezzem magam annyira erőtlennek. A tükörbe félve néztem bele, nem akartam mást látni benne, csak magamat, ám sajnálatomra ez nem jött be.

– Pihenj estig, éjfél előtt fél órával cserélnünk kell – szólalt meg végül, s komolyan meredt rám. Elhúztam a számat, összeszűkített szemekkel vizslattam őt.

– De hiszen... csak holna-

– Igen, épp ezért. Éjfél után már holnap van – forgatta a szemeit.

– Ki az a hülye, aki ilyenkor akarna végezni velünk?

– Nem tudom, neked milyen béna taktikáid lennének, de szerintem az a legkézenfekvőbb, hogy akkor támadsz, amikor a másik végképp nem számít rá. A te esetedben holnap reggelre mindketten, Baekhyunnal együtt halottak lennénk. Szóval fél tizenkettőkor cserélünk – mondta határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon.

– És neki ki mondja meg, hogy mi a helyzet? – kérdeztem és megtámaszkodtam a mosdó szélén.

– Vagy finomkodva és időt húzva te, vagy lényegre törően és gyorsan én. Választhatsz – mosolygott sejtelmesen. –, ezt még megengedem.

– Akkor inkább én – sóhajtottam.

– Rendben, de akkor szerintem most kezd el, hogy fél tizenkettőre végezz. – Gúnyos megjegyzésén felkacagott, míg én gyilkos pillantásokkal illettem. Hirtelenjében elszomorodtam, mikor belegondoltam, hogy mi fog történni azután, miután nulla óra nullát üt a vekker.

– Szerinted – szólaltam meg halkan, mire elhallgatott és várta, hogy folytassam. –, mennyi esélyünk van győzni?

– Ha teljesen átadod magad nekem és segítesz, akkor száz százalék. – Gondolkodó arca nem volt túl meggyőző, láttam rajta, hogy nem biztos abban, amit mondott.

– Félek – vallottam be, s lehajtottam a fejemet. – Nem akarok meghalni és nem akarom Baekhyunt elveszíteni. – Megeredt nyelvvel osztottam meg vele a gondolataimat. Jó érzés volt elmondani valakinek, már megőrültem attól, hogy el kellett nyomnom magamban ezeket.

– Nem fogsz meghalni – biztatott. – És Baekhyun... Tudod, mit beszéltünk meg – mondta halkan, még én is alig hallottam.

– Tudom – suttogtam, majd felsóhajtottam. – Mennyi időt is kaptam?

– Egy hétben állapodtunk meg, nem?

– Nem lehetne egy év? – pillantottam rá, s meglepődött arcát látva újból a csapot kezdtem fixírozni.

– Az túl sok idő.

– Legyen egy év, és ígérem, engem te soha többet nem fogsz látni és hallani.

– Túl sok idő – ismételte magát, hangjában éreztem, hogy nem akarja meghosszabbítani a megbeszélt időtartamot.

– Fél év? – próbálkoztam tovább.

– Nem.

– Egy hónap?

– Na jó, kapsz három hetet.

– Jó – egyeztem bele. – De akkor tegyél meg mindent, hogy ne haljunk meg – motyogtam aggódva.

– Megteszek, ígérem.

Az óra 23:18-at mutatott. A gyomrom görcsben volt, végtagjaim úgy remegtek, mint a kocsonya. Féltem, nem akartam, hogy eljöjjön az éjfél, és az életemért küzdve gyilkoljak le jó pár tucat embert. Nem akarom, nem akarom!

– Baekhyun, tudod mit beszéltünk meg, ugye? – mentem oda hozzá, s leültem mellé az ágyra. Szemei könnytől csillogtak, de visszatartotta a sírást.

– Igen – bólogatott.

– Bármit hallasz, nem jöhetsz ki a szobából – fogtam meg a kezeit, ezzel próbáltam nyugtatni.

– És ha Chanyeolnak baja esik? – kérdezte letörten. Felsóhajtottam, hátát kezdtem el simogatni.

– Nem lesz semmi bajom, megígérem. Figyelj – A matracról lemászva, az ágy alá nyúlva előhúztam az összes fegyvert. Baek szemei ez idő alatt hatalmasra tágultak. –, fogd ezt és ha bárki megközelít téged, aki nem én vagyok, akkor húzd meg a ravaszt. – Nyomtam a kezébe a legkönnyebbnek vélt pisztolyt.

– De én még nem csináltam ilyet – nézett rám rémülten, s visszanyújtotta a fegyvert.

– Nem érdekel! – tuszkoltam a markába. – Chanyeol kedvéért – mosolyodtam el szelíden, végigsimítottam az arcán.

– Rendben.

– Baekhyun – ültem fel mellé, s magamhoz öleltem.

– Igen?

– Fogalmam sincs, mi fog történni velünk, nem tudom biztosra, hogy túléljük-e, vagy sem, de azt tudnod kell, hogy nagyon szeretlek és megteszek mindent azért, hogy ne essen semmi bántódásod!

– Szeretlek, Chanyeol – szipogva fúrta fejét a nyakamba, pillanatokon belül egy puszit nyomott a bőrömre. Bágyadt mosollyal az arcomon eltoltam magamtól, épp annyira, hogy homlokunkat össze tudjam érinteni. Szomorú arckifejezése megváltozott, ahogy meglátta az enyémet; hatalmas görbe vonal terítette be orcáját, még egy halk kacaj is előbújt ajkai közül. – Nagyon vigyázol magadra?

– Nagyon nagyon vigyázok magamra!

– Helyes – mosolygott, mire egy gyengéd csókot nyomtam párnáira. A csókból hosszú és érzéki csókolózás lett, ami akkor nagyon jól esett. Úgy éreztem, még erőt is adott a továbbiakhoz.

~ Fél tizenkettő.

Ahogy a fejemben meghallottam a hangot, elszakadtam Baektől.

– Mindent megteszek – leheltem még egy apró puszit ajkaira, majd felálltam és a tükör elé sétáltam. Pilláimat behunytam, erős lüktetést éreztem az egész testemben. Olyan volt, mintha felemésztett volna valami, egyre jobban éreztem, hogy megszűnök létezni, s egy másik erő veszi birtokba a testemet. Mikor legközelebb felnyitottam a szemhéjaimat, a tükörbe zárva találtam magamat. Másik felem egy mosolyt küldött felém, s lassan, kimérten kezdte magára aggatni a fegyvereket; egy pisztoly a farzsebbe, egy kés a nadrágszíjon áthúzott tartóba, még egy a combomra erősített bőr csatra, a többi pedig a szoba egy-két eldugott helyére került, kivéve azt az egyet, amit még Baekhyunnak adtam oda. A legélesebb kést vettem a kezembe, pont azt, amelyiket még délután nézegettem, míg másik markomba egy pisztoly került.

– Chanyeol nagyon ijesztőn néz ki – jegyezte meg halkan a szobában tartózkodó fiú, mire ő gonoszan rá nézett, s fújtatott egyet.

– Csak miatta nem vágom le a tudatlan kis fejedet – szűrte fogai közül, majd a halálra vált arcú fiút egyedül hagyva lesietett az emeletről. Én eltűntem a tükörből, visszatértem a testembe, ám megint úgy, mintha csak egy külső – ez esetben belső – szemlélő lennék. Leültem a legalsó lépcsőfokra, és vártam, vártunk. Az óra ketyegése idegesített, hiszen éreztette velem, hogy minden egyes kattanással közelebb kerülünk a ma éjszakai mészárláshoz. Féltem, de erősnek kellett lennem nekem is, és neki is.

– Majd amikor arra kerül a sor, próbáld meg lemásolni a mozdulataimat, így a te belső erőd is löketet ad arra, ha valaki rám támad.

Jó.

– Ne félj, annyira nem lesz vészes. Olyan lesz, mint az intézetben, annyi különbséggel, hogy ezt látni is és tapasztalni is fogod. – Megjegyzése után felkuncogott, míg én majd elájultam a gondolattól.

Pillanatokon belül faliórára pillantottam, amit még a kintről beszűrődő fények megvilágítottak; 00:01.

– Hát lássunk neki.

18. Fejezet

Az óra este tizenegy-fél tizenkettő fele járhatott, ennek ellenére egyáltalán nem voltam álmos, és ahogy észrevettem, Baek is eléggé elemében volt még.

– Mit csináljunk? – kérdeztem, majd kezeimet a tarkóm alá gyömöszöltem. Baekhyun a csípőmön ülve gondolkodott, egyszer-kétszer tincseibe túrt.

– Éhes vagyok – válaszolt végül. Összeráncolt homlokkal és  egekben járó szemöldökkel pillantottam rá.

– Ilyenkor?

– Igen – bólogatott. – Régen ettem.

– De már késő van. Este nem fogsz tudni aludni, mert fájni fog a hasad.

– Hmmm... – eltűnődött az érveim hallatán. – Akkor majd Chanyeol tesz róla, hogy Baekhyunnak ne fájjon. Na? – vigyorgott aranyosan, s bal kezével végigsimított az arcomon. Feladom.

– Legyen.

– Jó!

– De akkor mássz le rólam, mert így nem megyünk sehova – néztem fel arcára, ahonnan sütött a boldogság.

– Előtte kérek egy csókot – harapott alsó ajkába, majd leereszkedett hozzám. Fújtattam egyet, amint elkezdett azon a bizonyos ponton helyezkedni.

– Baek, neh, ezt ne csináld! – Összeszorított szemekkel, megremegett gyomorral szenvedtem alatta. Hirtelen abbahagyta, s kezét a mellkasomra helyezte. A tenyerében dobogott a szívem.

– Ez Chanyeolnak fáj? – suttogta bűnbánóan. Nyeltem egy nagyot. Ha tudnád, hogy milyen értelemben fáj...

– E-egy kicsit – makogtam. Pilláimat lassan felnyitva azonnal Baekhyun íriszeivel találtam szemben magamat.

– Bocsánat. Adok rá puszit. – Lebiggyesztett alsó ajka azon nyomban egy hatalmas mosollyá vált a fölsővel együtt, ezzel némiképp kivillantva a fehér fogait.

– Neeeee, nem kell oda puszi! – Kétségbeesetten ragadtam meg a vállánál fogva, s felhúztam magamhoz. Értetlenül nézett rám, amiért az akcióját félbeszakítottam. 

– De a fájdalmat csak egy gyógypuszi enyhítheti – magyarázta mindent tudóan. – Tudod, Baekhyunnak a puszijától már egyből nem lesz semmi bajod. Szóval Chanyeolnak ha fáj, akkor Baekhyunnak oda puszit kell adni.

– Itt fáj, nézd. – Mutatóujjammal a számra böktem. Kicsit még rá is játszottam, így egyből elfelejtette, hogy az imént mit akart csinálni.

– Akkor óvatos leszek – susogta ajkaimba, majd egy-két finom puszit nyomott rájuk. Tényleg hihetetlenül vigyázott rám, puha párnáit éppen hogy csak hozzá érintette az enyémhez. – Fáj még? – duruzsolta.

– Nem.

– Helyes – elmosolyodott, s ajkaim után kapott. Az előbbi lágyság némiképp eltűnt, mohó volt, már-már felfalt teljesen. Nem hagytam, hogy felülkerekedjen rajtam, így hát minden erőmmel azon voltam, hogy ebben a csatában én legyek a győztes fél. Kitartó volt, de végül én nyertem. Lihegve szakadtunk el egymástól.

– Most már tényleg menjünk – simítottam végig az arcán, s egy apró puszit nyomtam az ajkára.

– Oké. – Majd azzal a lendülettel felült rajtam, ami újból azt a bizonyos fájdalmat idézte elő. Nyöszörögtem párat, míg ő le nem mászott rólam. Nagyokat szuszogva felültem az ágyon, kifújtam a bent tartott levegőmet, végül felsegített, és elindultunk a konyhába. E kis idő alatt ujjainkat összefűztem, mire elmosolyodott és egy hatalmas öleléssel díjazott. A mutatványának következménye majdnem egy hatalmas nagy borulás lett, szerencsénk volt, hogy az utolsó lépcsőfokon támadott be a szeretetével. 

– Óvatosan! – vakartam le magamról a törpét, s vállait hátulról megfogva a cél felé irányítottam.

– Mit csinálunk? – lépett a hűtő elé, majd kinyitotta azt.

– Fogalmam sincs – támaszkodtam neki a pultnak, mialatt gondolkodtam az éjféli vacsin.

– Süssünk sütit! – A hűtőajtót becsapva odalépett elém, kérlelő szemeit rám meresztette.

– Te tudsz? – húztam fel a szemöldökeimet.

– Nem, de Chanyeol biztos tud – mosolygott. Elkerekedett szemekkel fürkésztem vidám tekintetét, látszott rajta, teljesen beleélte magát ebbe, hogy én majd éjnek idején összedobok valami ehető finomságot.

– Én nem Jina vagyok. A legjobb amit meg tudok csinálni, az az összenyomós melegszendvics, főtt rizs meg spagetti. Többet ne várj tőlem – húztam a számat, mialatt tekintetemmel kerestem az alapanyagokat a felsorolt ételek közül az egyikhez.

– Akkor hívd föl Jinát.

– Baekhyun, nem délután három óra van – forgattam a szemeimet. – Szóval be kell érned az én szegényes ételeimmel. Válassz: Melegszendvics, rizs vagy spagetti.

– Melyiket a elkészíteni legnehezebb?

– Micsoda? – kérdeztem vissza a szórend hallatán, mire komoly arckifejezéssel még egyszer elmondta ugyanúgy. Nem akartam vele vitába szállni, így hát ráhagytam. – Amúgy te most szívatni akarsz, vagy miért kérdezted?

– Csak érdekel – vigyorgott.

– Szerintem a spagetti – válaszoltam végül, fejemet jobbra, s balra ingattam.

– Akkor legyen az! – Mérgesen ránéztem, mire a nyakamba borult, bőrömet apróbb csókokkal hintette be. – Kérlek – motyogta könyörögve. Ki. Lenne. Képes. Ellenállni. Neki?

– Jó – morogtam megadva magamat. Elengedett, az étkezőasztalhoz ment, majd az ott kiválasztott egyik székre leült, és figyelt. Én eközben a fiókból kivettem egy kést, a zöldségeskosárból pedig egy nagy fej hagymát.

– Baekhyun éhes! – mondta hangosan. – Úgy hogy Chanyeol siessen!

– Te idefigyelj – fordultam meg kezemben a vágóeszközzel, minek segítségével felé böktem. –, amíg én csinálom, addig te maradj csöndben, vagy menj tévézni. Ne sürgess!

– Jó – morogta, s egyedül hagyott. Nagyot sóhajtva fordultam vissza a pulthoz, majd kezembe véve a hagymát, megpucoltam és apróra felkockáztam. A kezdéstől számított öt-hat perc elteltével már könnyben úszott az egész arcom. Nem akartam a hagymás kezemmel megtörölni a szemeimet, ezért csak egy megoldást láttam.

– Baekhyun! – Nevét kiabálva vártam, hogy megjelenjen mellettem. Másodszori kiáltásom után sem jött, így hát fogtam magam és az első talált konyharuhában megtöröltem a képem. Ügyeltem arra, hogy az aromával gazdagított kezeim ne érjenek orcámhoz, míg alaposan letöröltem az összes könnyemet. Kezet mostam végül, s bementem a legnagyobb szobába. Már kezdtem volna a beszédemet, mikor megpillantottam, hogy az én kis törpém a díszpárnákat átölelve elaludt. Félig nyitott számat becsuktam, ajkaim széles mosolyra húzódtak. Némán elvettem a távirányítót az asztalról, s kikapcsoltam a tévét. Baek felé fordulva végigsimítottam az arcán, majd hangtalanul visszaosontam a konyhába. Próbáltam csendben, csörömpölés mentesen elkészíteni az ételt, de nem ment egy könnyen. Vagy leejtettem valamit, vagy hozzávágtam a pálcikát az edényhez és a többi. Tipikus én.

Végig szenvedett egy óra után boldogan és verejtékben úszó homlokkal állapítottam meg, hogy készen vagyok. Fejemet a falióra irányába szegeztem, tekintetemmel a mutatókat kerestem. 01:07. Késő is volt, el is fáradtam, már csak egy jó kiadós zuhanyt és puha párnát a fejem alá kívántam. Baekhez mentem, hogy felkeltsem, de meglepődve konstatáltam, hogy nem volt az ülőgarnitúrán.

– Baekhyun, hol vagy? – kérdeztem hangosan, de választ sajnos nem kaptam. Feladva rogytam le a kanapéra, fejemet egyből hátra döntöttem, szemeimet pedig lehunytam. Szuszogtam párat, és feltűnt, nem vagyok egyedül a szobában. Szemhéjaimat felnyitva normális helyzetbe emeltem a fejemet, ekkor pillantottam csak meg a lábaim előtt térdepelő fiút.

– Chanyeol – mosolygott, majd alsó ajkába kapott. Tenyereit a vádlimtól egészen a combomig vezette, majd ott pihentette őket. Zavarba hozott.

– Miért nem ülsz föl ide mellém? – kérdeztem bizonytalanul, s nyeltem egy nagyot.

– Tudod mit csinálnak a boldog emberek? – kérdezte, alsó ajkát fogaival elengedve nyelvével szántott végig rajta.

– Mi-mit? – Dadogva fogtam meg a kezeit, mikor azok már beljebb akartak volna vándorolni.

– Hát szexelnek – pirult bele a saját válaszába, mire ajkaim közül egy aprócska sóhaj szökött ki.

– Baek, te ezt hol hallottad?! – Remegő végtagokkal húztam föl magamhoz, a kijelentése után igen frusztrálónak találtam, hogy előttem térdeljen.

– Sok mindent tudok, nehogy azt hidd, hogy buta és tudatlan vagyok – fonta össze kezeit a mellkasa előtt.

– Oooké – sóhajtottam. – Nem hiszem azt, tudom, hogy okos vagy – simogattam meg az arcát. Mielőtt válaszra tudta volna nyitni a száját, megelőztem. – Kész a kaja, ha gondolod ehetünk. – Zavart mosolyom ellenére próbáltam megnyerő lenni és hatni rá. Igyekeztem terelni a témát, ami úgy tűnt, összejött.

– Uaaahh, de jó! – A kanapéról felpattanva egyből a konyhába trappolt. Nagyokat lélegezve követtem végül. Honnan szedi ezeket a zavarba ejtő dolgokat...?

Fél órába tellett, mire megettünk mindketten egy egész tányérral. Meglepett, hogy Baeknek ízlett, és az meg végképp döbbenetet varázsolt az arcomra, hogy nekem is. A mosogatást én vállaltam, közben pedig Baekhyunt elküldtem fürdeni... azaz, inkább csak próbáltam elküldeni.

– De nem! – ellenkezett.

– Miért nem?

– Mert Chanyeolnak Baekhyunnal kell fürdenie!

– Ez szabály? – Felvont szemöldökkel pillantottam rá, mialatt kezeimet megtöröltem a száraz konyharuhában. Hevesen bólogatott. – Majd holnap, oké? – sóhajtottam.

– Háááát – eltűnődött a javaslatomon. – Tudod mit? Legyen ma is, és holnap is!

– Baek, már késő van ehhez – ragadtam meg a kezét és felhúztam az emeletre. Útközben lekapcsolgattam a villanyokat, így csak a kinti fények adtak némi világosságot.

– De ma még szexelni is kell – suttogta, majd kuncogott rajta egy sort.

– Baekhyun, fogd vissza magad! – szóltam rá erélyesen, annak ellenére, hogy nadrágomban újból éreztem a nem kívánt hatást.

– Chanyeol nem akar? – Utamat elállva meresztette rám a szomorú tekintetét.

– Chanyeol fáradt és nem képes olyan dolgokat tenni veled, amit te most éppen akarsz – döntöttem homlokomat a homlokának. Bágyadtan felsóhajtott.

– És ha Baekhyun nagyon nagyon akarja? – suttogta. Hogy mi lett volna a válaszom? Még szép, hogy az, hogy tegyük tönkre az ágyat, de mivel ilyen állapotban volt, nem igen szerettem volna megtenni vele, pluszban még az is hozzájárult, hogy ha visszanyeri az emlékezetét, akkor arról meg is feledkezik, hogy mi ketten lefeküdtünk. Istenem, most segíts!

– Majd – adtam egy semleges választ, reménykedve abban, hogy békén hagy ezzel a témával.

– Jó jó jó jó jóóó! – ujjongott. – De akkor ma együtt alszunk – nyomott egy csókot az ajkaimra, s szélsebesen elfoglalta a fürdőt. Szikrát nem kapva a hálóba vonszoltam magam, s helyet foglaltam az ágyon. Felkönyököltem a combjaimra, egyik tenyerembe helyeztem az államat, és néztem magam elé. Velem szemben volt a a szekrénysor, minek egyik ajtaján egy egész alakos tükör ékeskedett, ennek köszönhetően láttam magamat. Tekintetem egy pillanatra a komódra tévedt, ahol az a levél volt, amit még délután kaptunk. Kezembe vettem, forgattam, olvasgattam, végül összegyűrtem. Elhatározva vándorolt tekintetem újból a tükörre, s vártam, hogy a másik felem elő tűnjön. Percek teltek el, de semmi nem történt.

– Tudom, hogy ott vagy – morogtam orrom alatt. A képem felegyenesedett és jó ízűen felnevetett.

– Azt hittem nem fogsz zargatni – mosolyogva foglalt helyet az ágy előtti szőnyegen, törökülésbe vágta magát. – Mi akarsz?

– Egy szívességet.

– Túl sok mindent tettem érted, most már igazán te is tartozol nekem valamivel, nem gondolod? – húzta föl az egyik szemöldökét, arcán a gonosz vigyor elhatalmasodott. Nyeltem egyet.

– Tudod miért akarom a segítséged kérni, nemde? – gúnyos kérdését figyelembe sem véve kérdeztem tőle.

– Hogyne tudnám – piszkálta a szőnyeget. – A kis fogyatékos barátod életét és a sajátodat akarod menteni.

– De abban a tied is benne van!

– Állj csak meg egy pillanatra! – kapta fel a fejét. – Kettőnk közül egyedül én foglalkoztam azzal, hogy mi. Neked nincs olyan, csak az, hogy én. Ne próbáld meg szépíteni, jól tudod, hogy igazat beszélek. Nekem mindig is előbbre való volt a kettőnk sorsa, hiszen osztoznunk kell a testen, ha akarod, ha nem. Szóval annyira azért ne sajátítsd ki, mert nem teljesen a tiéd!

– Jó, oké, felfogtam! De akkor is segítened kell.

– Csak akkor segítek, ha belemész a feltételeimbe – mondta könnyedén, mintha a világ leghétköznapibb dolga lenne ez.

– Milyen feltételek? – kérdeztem rá bő másfél perc hallgatás után. Gondolkoztam, törtem a fejemet, de nem jutottam egyről a kettőre. Kiszámíthatatlan volt, ezt már jól tudtam.

– Először is kell valami fegyver. Azzal azért még is biztosabb a győzelem – mosolygott. – Másodszor pedig... Hmm, azt majd később mondom, ha nem bánod.

– Honnan szerzünk fegyvert?

– Könnyen. A ma éjszakára nekem adod a testet, reggel pedig visszakapod. Na? – húzogatta a szemöldökeit.

– Nem! – vágtam rá habozás nélkül.

– Tudtam, hogy így fogsz reagálni – sóhajtott. – De meg kell értened, másképp nem győzhetünk. Szóval?

– Tudom, milyen vagy. Fogod a testet és lemészárolsz mindenkit – vágtam hozzá mérgesen.

– Hagyjuk már a hülyeségeidet – forgatta a szemeit. – Ígérem, nem fogok semmi kárt tenni senkiben! A fegyvereket megszerzem, reggel csak az ágy alá kell pillantanod, mintha az éjszaka folyamán semmi nem történt volna.

– Megígéred?

– Szerinted mit mondtam az előbb? Ne hergelj!

– Jó, akkor ma estére megkapod – mentem bele végül annak ellenére is, hogy tudtam, sokat kockáztatok ezzel. – Viszont a feltételt többes számban mondtad – ugrott be hirtelen. – Több is van?

– Csak egy utolsó – nevetett.

– És mi az?

– Tényleg tudni akarod? – mászott közelebb a tükörhöz, amitől teljességgel frászt kaptam.

– Igen.

– Úgy is nemet fogsz mondani rá – csóválta a fejét. – Ismerlek és nem hinném, hogy belemennél. – Pózán változtatva helyezkedett egy kicsit, később folytatta. – Bár azt tudnod kell, hogy úgy szabtam meg a feltételt, hogy előtte mérlegeltem magamban az eddig történt dolgokat. Milliószor megmentettem az életedet, és úgy érzem, sokkal tartozol ezért.

– Csak mondjad már!

– Rendben – elmosolyodott, és megosztotta velem az eleinte érdekes, később bizarrnak tűnő feltételét. Szinte sírva fakadva elleneztem, de újból be kellett látnom, igaza volt. Megannyi dolgot megtett, én pedig eddig semmit sem csináltam érte. Viszont egy ilyen kérés egy életet is megváltoztathat, ha nem kettőt. Tanácstalanul, könnyektől csillogó szemekkel meredtem magam elé. Nem tudom, mihez kezdjek...

17. Fejezet

A kanapén feküdtem, kezeimmel a tarkóm alatt. Percenként nagyokat ásítva lehunytam a szemeimet, próbáltam szundítani egy kicsit, ez viszont egyszer sem jött össze. Bűntudat gyötört, nem bírtam kiverni a fejemből a pár órával ezelőtt elhangzott mondatokat. Azóta nem is beszéltem Baekhyunnal. Fogalmam sem volt arról, hogy mit csinál, vagy hogy a ház melyik részében tartózkodik. Aggódtam érte, ez tény, de nem akartam egyből letámadni, hiszen így is ellenezte azt, hogy akár egy pillanatra is hozzáérjek. Fogalmam sincs, hogyan tovább.

Hirtelenjében megszólalt a csengő, mire ijedtemben összeugrottam és felpattantam a garnitúráról. Kifújtam a bent tartott levegőt, majd kimért léptekkel a bejárathoz mentem. Útközben láttam, ahogy Baek az emeletre vezető lépcsőkön gubbaszt, karjaival átölelve a térdét, mialatt nagyon halkan mormol valamit. A szívem sajdult bele, de próbáltam még csak tudomást sem venni róla. Az ajtóhoz érve elfordítottam a kulcsot a zárban, a láncot leakasztottam, majd kitártam a vendégünk előtt a bejáratit.

A mosoly az arcomról lehervadt, meglepődve nyugtáztam, hogy senki sem volt ott. Átléptem a küszöbön, s körülnéztem; a kerítés ajtaja nyitva volt, míg a fű egy-két helyen le volt taposva, annak ellenére, hogy a kerítés ajtajától a ház bejáratáig egy viszonylag széles beton járda vezet. Visszaléptem az előszobába, az akasztóról leemeltem a kapu kulcsot és elindultam, hogy  bezárjam azt, annak ellenére, hogy gyanúsnak találtam ezt az egész szituációt.

Lépteim kimértek voltak, mondhatni megfontoltak, mialatt minden apró zajra odakaptam a fejemet. Nem igazán örültem volna egy betörőnek, vagy emberrablónak esetleg egy tucat rendőrnek, így hát amilyen gyorsan bekulcsoltam a kaput, olyan gyorsan siettem is vissza a házba. Még mielőtt behajtottam volna magam után a bejáratit, észrevettem a lábtörlőn egy kisebb borítékot. Vonakodva lehajoltam érte, s erősen rámarkolva felegyenesedtem vele. Az ajtót becsuktam, majd bezártam. 

– Ki volt az? – kérdezte halkan Baek, mikor elmentem mellette. Megtorpantam kérdése hallatán.

– Fogalmam sincs – mondtam és szemügyre vettem a fehér borítékot. Hatalmas, nyugati betűkkel volt ráírva, hogy ’PARK CHANYEOL’. Szóval nekem jött.

– Levelet kaptunk?

– Nagyon úgy tűnik.

Baekhyun már állt volna fel, hogy megnézze, de rá szóltam, mire engedelmesen visszaült a helyére.

– Látni szeretném.

– Elolvasom és megmondom mit írtak, jó? – mosolyogtam rá kedvesen. Félénken bólintott, s egy igen aprócska, felfelé görbülő vonal ragyogta be az arcát. – Mindjárt jövök.

A konyhába mentem, majd a levelet lerakva a pultra kiemeltem a fiókból egy kést, hogy azzal feltudjam nyitni a nekem szánt meglepetést. Egy-kettő meg is voltam vele. Az evőeszközt leraktam a laminált lapra, s kihúztam a borítékból az összehajtogatott, A/4-es lapot. Szétnyitottam, majd olvasni kezdtem a sorokat. A terjedelem igen szegényes volt, a tartalom viszont sokatmondó és fontos. Rendesen leizzadtam, mire a végére értem. Szikrát nem kaptam, fel sem tűnt még az sem, hogy Baek időközben odamerészkedett hozzám.

– Na? – Egyből a szívemhez kaptam, megijesztett.

– Nem tudom ki szórakozik velünk, de azt nagyon rosszul teszi – szűrtem fogaim közül, mialatt Baekre sandítottam. Felvonta szemöldökeit, elcsodálkozott.

– Mit írtak? – kérdezett ismét.

– Tudják, hogy itt vagyok, és tudják, hogy mi történt veled.

– Kik tudnak ilyen sok mindent?

– Fogalmam sincs, de az biztos, hogy nem a rendőrség. Ha akartak volna már rég a börtönbe tuszkoltak volna, de nem tették. Őket nem érdekli az én ügyem, az meg főleg nem, hogy veled mi lett – gondolkodtam hangosan, amit Baek csupa füllel hallgatott. – Azt írták, két napot kapunk, utána pedig „meglátogatnak”.

– Úgy, mint ahogy Jina szokott? Hoznak finom ebédet és sütit? – Hatalmas szembogarai felcsillantak, az arcára volt írva, hogy teljesen elhitte a saját agyszüleményét. Savanyú képpel megráztam a fejemet.

– Ők nem olyan szándékkal jönnek.

– Gonoszok?

– Azok – motyogtam.

– Akkor majd én megvédelek a gonoszoktól – vigyorgott önfeledten. – Baekhyun megvédi Chanyeolt, és akkor Baekhyun jót cselekszik! – Tenyereit óvatosan összecsapta, olyan volt, mintha most találta volna ki élete tervét. Bágyadtan elmosolyodtam, s megsimogattam a haját.

– Azzal védesz meg, ha hallgatsz rám, oké? – bólintott. – Helyes! – Nagyot sóhajtottam. – Van két napunk, utána pedig lesz, ami lesz.

– De, Chanyeol...Miért nem megyünk Jinához?

– Nem akarom őt is belekeverni – válaszoltam azonnal. Baek bólogatott, amit elfogadtam annak, hogy egyetértett velem.

Jobb kezemmel rátámaszkodtam a pultra, úgy bambultam magam elé. Gondolkozni és tervet szőni próbáltam, de nem tudtam. Csak az járt a fejemben, hogy ezek a valakik el akarják vinni Baekhyunt, engem pedig meg akarnak ölni. Ha ennyire biztosak a dolgukban, akkor felkészültek és valószínűleg tudnak rólam egy s más dolgot.

– Kérhetek valamit? – Baek hangja halk volt, füleimben tompán csengett, még is azonnal kizökkentett. Felé kaptam a tekintetemet, s ekkor láttam csak meg könyörgő arcát, összetett kezeit és hatalmas szemeit. Egy pillanatra még lélegezni is elfelejtettem.

– Persze.

– Mesélnél nekem? – mosolygott. Összezavarodtam kérdése hallatán. – Mesélne Chanyeol Baekhyunról? Szeretném tudni, hogy ki vagyok valójában.

– Biztos?

– Igen! Nagyon nagyon szeretném! – vigyorgott.

– Legyen – adtam be a derekamat, s karon ragadtam. Felvezettem a saját szobájába, majd leültettem az ágyra. Tőle kicsit távolabb helyet foglaltam, és bámulni kezdtem. Nem tudtam, hogy kezdjek neki, plusz még át kellett gondolnom magamban egy-két dolgot. Az első az az volt, hogy meglepett a kérésével, ugyanis eddig egy szót sem akart hallani saját magáról, mindig azt hajtogatta, hogy biztos csak hazudnék neki. Nem tudom, honnan a jó életből szülte ezt, de már nem is érdekelt. A második pedig az, hogy a mai nap történt dolgok után nem gondoltam volna, hogy akár egy aprócska gesztust is intéz felém. A múltkori összekapásunk eredménye legalább öt napi hallgatás és civakodás volt. Azokba az órákba belegebedtem. Szerencsére, Baek már nem emlékszik rá, így előtte nem is hánytorgatom fel.

– Mit szeretnél tudni? – szántam rá magam végre.

– A nevemet.

– De hát – ráncoltam össze a homlokomat. –, azt te is tudod.

– Nem, nem tudom.

– Byun Baekhyun. – Sóhajom után neve hagyta el ajkaimat. – Így hívnak.

– És téged?

– Nem csak rólad volt szó?

– De, de én tudni akarom a te rendes nevedet is, és hogy mi közöd van neked Byun Baekhyunhoz. – Határozott volt, szemei pedig bizalmat tükröztek. Bármennyire is tűnt butának, tudtam, hogy nem az. Sokkal inkább ravasz és furfangos, olyas valaki, aki menten kiforgatja a szavaimat, s ha kell magyarázatot követel, amit vagy elhisz, vagy nem.

– Az én nevem Park Chanyeol, és annyi közöm van hozzád, hogy te voltál az orvosom és a legjobb barátom.

– Orvos vagyok? – mosolygott önfeledten.

– Igen, pszichológus. Sok embernek segítettél már, mindenki csak jó és pozitív jelzőkkel tud illetni téged. Örülök, hogy téged kaptalak.

– Chanyeol beteg? – váltott hirtelen, mire nehezen tudtam kapcsolni.

– Mondjuk. Bár szerintem ez olyan dolog, amit még a legeslegjobb doktorok sem tudnak kezelni.

– Mi a bajod? – suttogta izgatottan. Az arcára volt írva, hogy majd’ megvesz a kíváncsiságtól.

– Személyiségzavarom van – mondtam szégyenkezve, bár tudtam, nincs rá okom, hogy így válaszoljak neki. – Viszont én tudom, hogy ez nem személyiségzavar. Ő mindig is bennem volt, mindig is létezett és mindig is létezni fog. A részem, mondhatni a másik felem. Nélküle most egyikünk sem ülne itt.

– Akkor köszönjük meg a másik Chanyeolnak! – mosolygott kedvesen. – Biztos, egy hős! Ő a mi hősük, ugye?

Próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra, de ahogy éreztem, egy hatalmas fintor lett belőle. Nem szóltam rá semmit, helyette jobb kezemmel megsimogattam az arcát. Úgy tűnt, mintha zavarba jött volna, orcája kipirult, szemei pedig eszméletlenül ragyogtak.

– Mesélj még – suttogta.

– Nehéz gyerekkorom volt, egy intézetben nevelkedtem, ahonnan kimentettél. Hozzád költöztem, te pedig törődtél és foglalkoztál velem. Bár tudom, hogy ez a munkád része volt, még is úgy tetted, mintha én is normális lennék. El tudtad feledtetni velem azt, hogy ki vagyok, úgy éreztem melletted minden jó és felhőtlen – mosolyogtam, s mesém közben minden apró emlék eszembe jutott. – Együtt mentünk vásárolni, együtt mentünk sétálni, sőt, még azt is engedted, hogy főzzek. – Halkan felkacagtam. Éreztem, ahogy látásom homályosodik, egyre több és több könny gyülemlik fel szemeim előtt. – Mindig kiálltál mellettem és segítettél, ha bajba kerültem.

– Akkor Baekhyun nagyon jó ember.

– Ő az igazi hős. – Elvettem arcától a kezemet, s letöröltem az előtörő könnyeimet. Elvigyorodott.

– Tudod, Chanyeol, eleinte féltem tőled. Féltem, mert éreztem valamit itt – helyezte a sértetlen mancsát a szívére. Megszeppenve figyeltem őt, vártam, hogy folytassa. – Nem tudom elmondani, hogy ezt hogyan értem. Egyszerűen csak... – kereste a szavakat, mialatt tekintetét össze-vissza kapkodta. – Bárhogy is nem emlékszem semmire, érzem, hogy közöm van hozzád – elmosolyodott. – Érzem, hogy Chanyeolnak nagyon sok köze van Baekhyunhoz – váltott ismét egyes szám harmadik személybe, miközben mosolya levakarhatatlan volt. Testemet, s lelkemet egyaránt elöntötte a melegség, szavai szívemig hatoltak.

– Valóban? – Visszakérdezésemnek oka csak annyi volt, hogy biztosra akartam menni. Hevesen bólogatni kezdett.

– Úgy bizony!

Nem tudtam, mit kéne tennem, így hát szívemre hallgatva közelebb másztam hozzá. Bármennyire is számítottam arra, hogy eltávolodik, maradt ugyan abban a pozícióban, sőt, pár centimétert ő is közelebb csúszott. A hirtelen jött meglepettségemet próbáltam előle elrejteni. Mosolygott, ami oldotta bennem a feszültséget.

– Most azt fogjuk csinálni, mint a filmekben? – kérdezte suttogva, csillogó íriszekkel. Kinevettem, közben jobb kezemet arcára simítottam, s hüvelykujjammal bőrét cirógattam.

– Miért, a filmekben mit szoktak? – vigyorogtam, majd alsó ajkamra haraptam. Arca vörös színben pompázott, míg bőre forró volt.

– Csókolózni, mikor már minden jó – válaszolt végül.

– Akkor nekünk most nem szabadna – szórakoztam idegeivel, amit viszonylag elég jól tűrt.

 – De most Chanyeol is boldog és Baekhyun is – motyogta, majd fogai közé véve alsó ajkát, rágcsálni kezdte. Tetszett, ahogy kicselezte a felvetésemet.

– Akkor még is csak szabad – mosolyogtam. Hevesen bólogatni kezdett, majd se szó se beszéd, rám vetette magát. Felfogni nem volt időm a tettét, már az ágyon feküdtem alatta. Falánkan ajkaimra tapadt, mire egy picit eltoltam magamról.

– Mi a baj? – nézett rám nagy szemekkel. – Baekhyun nem jól csinálja?

– De... de nagyon jól, csak... – kapkodtam a levegőt. – Lassabban... és... élvezd ki a pillanatot.

– Mutasd meg.

– Rendben. – Óvatosan tincsei közé túrtam, mire kifújta a bent tartott levegőjét. Pilláit már előre lehunyta, egy picit csücsörített. Majdnem elnevettem magam, de ehelyett inkább lassan nyomtam magamhoz a tarkójánál fogva. Szerencsére hagyta magát, így ajkaink azon nyomban találkoztak. Kóstolgattuk egymást, ízlelgettük a másik párnáit. Világ életemben nem gondoltam volna, hogy Baekhyun ennyire észbontóan jól csókol – ahhoz képest is, hogy elfelejtett mindent, szóval mondhatni, ez volt neki az első. Nyelvemet lassan csúsztattam át az övéhez, mire belesóhajtott a számba. Elmosolyodtam, s folytattam tovább az akciómat. Baek annyira belejött, hogy teljességgel leharapta az izmomat.

– Az még kell nekem – váltam el tőle egy pillanatra, mire felnevetett.

– Baekhyunnak is kell, szóval ígérem, nem foglak megharapni – motyogta bódultan, majd levegőhöz sem engedve ismét nekem esett.