18. Fejezet

Az óra este tizenegy-fél tizenkettő fele járhatott, ennek ellenére egyáltalán nem voltam álmos, és ahogy észrevettem, Baek is eléggé elemében volt még.

– Mit csináljunk? – kérdeztem, majd kezeimet a tarkóm alá gyömöszöltem. Baekhyun a csípőmön ülve gondolkodott, egyszer-kétszer tincseibe túrt.

– Éhes vagyok – válaszolt végül. Összeráncolt homlokkal és  egekben járó szemöldökkel pillantottam rá.

– Ilyenkor?

– Igen – bólogatott. – Régen ettem.

– De már késő van. Este nem fogsz tudni aludni, mert fájni fog a hasad.

– Hmmm... – eltűnődött az érveim hallatán. – Akkor majd Chanyeol tesz róla, hogy Baekhyunnak ne fájjon. Na? – vigyorgott aranyosan, s bal kezével végigsimított az arcomon. Feladom.

– Legyen.

– Jó!

– De akkor mássz le rólam, mert így nem megyünk sehova – néztem fel arcára, ahonnan sütött a boldogság.

– Előtte kérek egy csókot – harapott alsó ajkába, majd leereszkedett hozzám. Fújtattam egyet, amint elkezdett azon a bizonyos ponton helyezkedni.

– Baek, neh, ezt ne csináld! – Összeszorított szemekkel, megremegett gyomorral szenvedtem alatta. Hirtelen abbahagyta, s kezét a mellkasomra helyezte. A tenyerében dobogott a szívem.

– Ez Chanyeolnak fáj? – suttogta bűnbánóan. Nyeltem egy nagyot. Ha tudnád, hogy milyen értelemben fáj...

– E-egy kicsit – makogtam. Pilláimat lassan felnyitva azonnal Baekhyun íriszeivel találtam szemben magamat.

– Bocsánat. Adok rá puszit. – Lebiggyesztett alsó ajka azon nyomban egy hatalmas mosollyá vált a fölsővel együtt, ezzel némiképp kivillantva a fehér fogait.

– Neeeee, nem kell oda puszi! – Kétségbeesetten ragadtam meg a vállánál fogva, s felhúztam magamhoz. Értetlenül nézett rám, amiért az akcióját félbeszakítottam. 

– De a fájdalmat csak egy gyógypuszi enyhítheti – magyarázta mindent tudóan. – Tudod, Baekhyunnak a puszijától már egyből nem lesz semmi bajod. Szóval Chanyeolnak ha fáj, akkor Baekhyunnak oda puszit kell adni.

– Itt fáj, nézd. – Mutatóujjammal a számra böktem. Kicsit még rá is játszottam, így egyből elfelejtette, hogy az imént mit akart csinálni.

– Akkor óvatos leszek – susogta ajkaimba, majd egy-két finom puszit nyomott rájuk. Tényleg hihetetlenül vigyázott rám, puha párnáit éppen hogy csak hozzá érintette az enyémhez. – Fáj még? – duruzsolta.

– Nem.

– Helyes – elmosolyodott, s ajkaim után kapott. Az előbbi lágyság némiképp eltűnt, mohó volt, már-már felfalt teljesen. Nem hagytam, hogy felülkerekedjen rajtam, így hát minden erőmmel azon voltam, hogy ebben a csatában én legyek a győztes fél. Kitartó volt, de végül én nyertem. Lihegve szakadtunk el egymástól.

– Most már tényleg menjünk – simítottam végig az arcán, s egy apró puszit nyomtam az ajkára.

– Oké. – Majd azzal a lendülettel felült rajtam, ami újból azt a bizonyos fájdalmat idézte elő. Nyöszörögtem párat, míg ő le nem mászott rólam. Nagyokat szuszogva felültem az ágyon, kifújtam a bent tartott levegőmet, végül felsegített, és elindultunk a konyhába. E kis idő alatt ujjainkat összefűztem, mire elmosolyodott és egy hatalmas öleléssel díjazott. A mutatványának következménye majdnem egy hatalmas nagy borulás lett, szerencsénk volt, hogy az utolsó lépcsőfokon támadott be a szeretetével. 

– Óvatosan! – vakartam le magamról a törpét, s vállait hátulról megfogva a cél felé irányítottam.

– Mit csinálunk? – lépett a hűtő elé, majd kinyitotta azt.

– Fogalmam sincs – támaszkodtam neki a pultnak, mialatt gondolkodtam az éjféli vacsin.

– Süssünk sütit! – A hűtőajtót becsapva odalépett elém, kérlelő szemeit rám meresztette.

– Te tudsz? – húztam fel a szemöldökeimet.

– Nem, de Chanyeol biztos tud – mosolygott. Elkerekedett szemekkel fürkésztem vidám tekintetét, látszott rajta, teljesen beleélte magát ebbe, hogy én majd éjnek idején összedobok valami ehető finomságot.

– Én nem Jina vagyok. A legjobb amit meg tudok csinálni, az az összenyomós melegszendvics, főtt rizs meg spagetti. Többet ne várj tőlem – húztam a számat, mialatt tekintetemmel kerestem az alapanyagokat a felsorolt ételek közül az egyikhez.

– Akkor hívd föl Jinát.

– Baekhyun, nem délután három óra van – forgattam a szemeimet. – Szóval be kell érned az én szegényes ételeimmel. Válassz: Melegszendvics, rizs vagy spagetti.

– Melyiket a elkészíteni legnehezebb?

– Micsoda? – kérdeztem vissza a szórend hallatán, mire komoly arckifejezéssel még egyszer elmondta ugyanúgy. Nem akartam vele vitába szállni, így hát ráhagytam. – Amúgy te most szívatni akarsz, vagy miért kérdezted?

– Csak érdekel – vigyorgott.

– Szerintem a spagetti – válaszoltam végül, fejemet jobbra, s balra ingattam.

– Akkor legyen az! – Mérgesen ránéztem, mire a nyakamba borult, bőrömet apróbb csókokkal hintette be. – Kérlek – motyogta könyörögve. Ki. Lenne. Képes. Ellenállni. Neki?

– Jó – morogtam megadva magamat. Elengedett, az étkezőasztalhoz ment, majd az ott kiválasztott egyik székre leült, és figyelt. Én eközben a fiókból kivettem egy kést, a zöldségeskosárból pedig egy nagy fej hagymát.

– Baekhyun éhes! – mondta hangosan. – Úgy hogy Chanyeol siessen!

– Te idefigyelj – fordultam meg kezemben a vágóeszközzel, minek segítségével felé böktem. –, amíg én csinálom, addig te maradj csöndben, vagy menj tévézni. Ne sürgess!

– Jó – morogta, s egyedül hagyott. Nagyot sóhajtva fordultam vissza a pulthoz, majd kezembe véve a hagymát, megpucoltam és apróra felkockáztam. A kezdéstől számított öt-hat perc elteltével már könnyben úszott az egész arcom. Nem akartam a hagymás kezemmel megtörölni a szemeimet, ezért csak egy megoldást láttam.

– Baekhyun! – Nevét kiabálva vártam, hogy megjelenjen mellettem. Másodszori kiáltásom után sem jött, így hát fogtam magam és az első talált konyharuhában megtöröltem a képem. Ügyeltem arra, hogy az aromával gazdagított kezeim ne érjenek orcámhoz, míg alaposan letöröltem az összes könnyemet. Kezet mostam végül, s bementem a legnagyobb szobába. Már kezdtem volna a beszédemet, mikor megpillantottam, hogy az én kis törpém a díszpárnákat átölelve elaludt. Félig nyitott számat becsuktam, ajkaim széles mosolyra húzódtak. Némán elvettem a távirányítót az asztalról, s kikapcsoltam a tévét. Baek felé fordulva végigsimítottam az arcán, majd hangtalanul visszaosontam a konyhába. Próbáltam csendben, csörömpölés mentesen elkészíteni az ételt, de nem ment egy könnyen. Vagy leejtettem valamit, vagy hozzávágtam a pálcikát az edényhez és a többi. Tipikus én.

Végig szenvedett egy óra után boldogan és verejtékben úszó homlokkal állapítottam meg, hogy készen vagyok. Fejemet a falióra irányába szegeztem, tekintetemmel a mutatókat kerestem. 01:07. Késő is volt, el is fáradtam, már csak egy jó kiadós zuhanyt és puha párnát a fejem alá kívántam. Baekhez mentem, hogy felkeltsem, de meglepődve konstatáltam, hogy nem volt az ülőgarnitúrán.

– Baekhyun, hol vagy? – kérdeztem hangosan, de választ sajnos nem kaptam. Feladva rogytam le a kanapéra, fejemet egyből hátra döntöttem, szemeimet pedig lehunytam. Szuszogtam párat, és feltűnt, nem vagyok egyedül a szobában. Szemhéjaimat felnyitva normális helyzetbe emeltem a fejemet, ekkor pillantottam csak meg a lábaim előtt térdepelő fiút.

– Chanyeol – mosolygott, majd alsó ajkába kapott. Tenyereit a vádlimtól egészen a combomig vezette, majd ott pihentette őket. Zavarba hozott.

– Miért nem ülsz föl ide mellém? – kérdeztem bizonytalanul, s nyeltem egy nagyot.

– Tudod mit csinálnak a boldog emberek? – kérdezte, alsó ajkát fogaival elengedve nyelvével szántott végig rajta.

– Mi-mit? – Dadogva fogtam meg a kezeit, mikor azok már beljebb akartak volna vándorolni.

– Hát szexelnek – pirult bele a saját válaszába, mire ajkaim közül egy aprócska sóhaj szökött ki.

– Baek, te ezt hol hallottad?! – Remegő végtagokkal húztam föl magamhoz, a kijelentése után igen frusztrálónak találtam, hogy előttem térdeljen.

– Sok mindent tudok, nehogy azt hidd, hogy buta és tudatlan vagyok – fonta össze kezeit a mellkasa előtt.

– Oooké – sóhajtottam. – Nem hiszem azt, tudom, hogy okos vagy – simogattam meg az arcát. Mielőtt válaszra tudta volna nyitni a száját, megelőztem. – Kész a kaja, ha gondolod ehetünk. – Zavart mosolyom ellenére próbáltam megnyerő lenni és hatni rá. Igyekeztem terelni a témát, ami úgy tűnt, összejött.

– Uaaahh, de jó! – A kanapéról felpattanva egyből a konyhába trappolt. Nagyokat lélegezve követtem végül. Honnan szedi ezeket a zavarba ejtő dolgokat...?

Fél órába tellett, mire megettünk mindketten egy egész tányérral. Meglepett, hogy Baeknek ízlett, és az meg végképp döbbenetet varázsolt az arcomra, hogy nekem is. A mosogatást én vállaltam, közben pedig Baekhyunt elküldtem fürdeni... azaz, inkább csak próbáltam elküldeni.

– De nem! – ellenkezett.

– Miért nem?

– Mert Chanyeolnak Baekhyunnal kell fürdenie!

– Ez szabály? – Felvont szemöldökkel pillantottam rá, mialatt kezeimet megtöröltem a száraz konyharuhában. Hevesen bólogatott. – Majd holnap, oké? – sóhajtottam.

– Háááát – eltűnődött a javaslatomon. – Tudod mit? Legyen ma is, és holnap is!

– Baek, már késő van ehhez – ragadtam meg a kezét és felhúztam az emeletre. Útközben lekapcsolgattam a villanyokat, így csak a kinti fények adtak némi világosságot.

– De ma még szexelni is kell – suttogta, majd kuncogott rajta egy sort.

– Baekhyun, fogd vissza magad! – szóltam rá erélyesen, annak ellenére, hogy nadrágomban újból éreztem a nem kívánt hatást.

– Chanyeol nem akar? – Utamat elállva meresztette rám a szomorú tekintetét.

– Chanyeol fáradt és nem képes olyan dolgokat tenni veled, amit te most éppen akarsz – döntöttem homlokomat a homlokának. Bágyadtan felsóhajtott.

– És ha Baekhyun nagyon nagyon akarja? – suttogta. Hogy mi lett volna a válaszom? Még szép, hogy az, hogy tegyük tönkre az ágyat, de mivel ilyen állapotban volt, nem igen szerettem volna megtenni vele, pluszban még az is hozzájárult, hogy ha visszanyeri az emlékezetét, akkor arról meg is feledkezik, hogy mi ketten lefeküdtünk. Istenem, most segíts!

– Majd – adtam egy semleges választ, reménykedve abban, hogy békén hagy ezzel a témával.

– Jó jó jó jó jóóó! – ujjongott. – De akkor ma együtt alszunk – nyomott egy csókot az ajkaimra, s szélsebesen elfoglalta a fürdőt. Szikrát nem kapva a hálóba vonszoltam magam, s helyet foglaltam az ágyon. Felkönyököltem a combjaimra, egyik tenyerembe helyeztem az államat, és néztem magam elé. Velem szemben volt a a szekrénysor, minek egyik ajtaján egy egész alakos tükör ékeskedett, ennek köszönhetően láttam magamat. Tekintetem egy pillanatra a komódra tévedt, ahol az a levél volt, amit még délután kaptunk. Kezembe vettem, forgattam, olvasgattam, végül összegyűrtem. Elhatározva vándorolt tekintetem újból a tükörre, s vártam, hogy a másik felem elő tűnjön. Percek teltek el, de semmi nem történt.

– Tudom, hogy ott vagy – morogtam orrom alatt. A képem felegyenesedett és jó ízűen felnevetett.

– Azt hittem nem fogsz zargatni – mosolyogva foglalt helyet az ágy előtti szőnyegen, törökülésbe vágta magát. – Mi akarsz?

– Egy szívességet.

– Túl sok mindent tettem érted, most már igazán te is tartozol nekem valamivel, nem gondolod? – húzta föl az egyik szemöldökét, arcán a gonosz vigyor elhatalmasodott. Nyeltem egyet.

– Tudod miért akarom a segítséged kérni, nemde? – gúnyos kérdését figyelembe sem véve kérdeztem tőle.

– Hogyne tudnám – piszkálta a szőnyeget. – A kis fogyatékos barátod életét és a sajátodat akarod menteni.

– De abban a tied is benne van!

– Állj csak meg egy pillanatra! – kapta fel a fejét. – Kettőnk közül egyedül én foglalkoztam azzal, hogy mi. Neked nincs olyan, csak az, hogy én. Ne próbáld meg szépíteni, jól tudod, hogy igazat beszélek. Nekem mindig is előbbre való volt a kettőnk sorsa, hiszen osztoznunk kell a testen, ha akarod, ha nem. Szóval annyira azért ne sajátítsd ki, mert nem teljesen a tiéd!

– Jó, oké, felfogtam! De akkor is segítened kell.

– Csak akkor segítek, ha belemész a feltételeimbe – mondta könnyedén, mintha a világ leghétköznapibb dolga lenne ez.

– Milyen feltételek? – kérdeztem rá bő másfél perc hallgatás után. Gondolkoztam, törtem a fejemet, de nem jutottam egyről a kettőre. Kiszámíthatatlan volt, ezt már jól tudtam.

– Először is kell valami fegyver. Azzal azért még is biztosabb a győzelem – mosolygott. – Másodszor pedig... Hmm, azt majd később mondom, ha nem bánod.

– Honnan szerzünk fegyvert?

– Könnyen. A ma éjszakára nekem adod a testet, reggel pedig visszakapod. Na? – húzogatta a szemöldökeit.

– Nem! – vágtam rá habozás nélkül.

– Tudtam, hogy így fogsz reagálni – sóhajtott. – De meg kell értened, másképp nem győzhetünk. Szóval?

– Tudom, milyen vagy. Fogod a testet és lemészárolsz mindenkit – vágtam hozzá mérgesen.

– Hagyjuk már a hülyeségeidet – forgatta a szemeit. – Ígérem, nem fogok semmi kárt tenni senkiben! A fegyvereket megszerzem, reggel csak az ágy alá kell pillantanod, mintha az éjszaka folyamán semmi nem történt volna.

– Megígéred?

– Szerinted mit mondtam az előbb? Ne hergelj!

– Jó, akkor ma estére megkapod – mentem bele végül annak ellenére is, hogy tudtam, sokat kockáztatok ezzel. – Viszont a feltételt többes számban mondtad – ugrott be hirtelen. – Több is van?

– Csak egy utolsó – nevetett.

– És mi az?

– Tényleg tudni akarod? – mászott közelebb a tükörhöz, amitől teljességgel frászt kaptam.

– Igen.

– Úgy is nemet fogsz mondani rá – csóválta a fejét. – Ismerlek és nem hinném, hogy belemennél. – Pózán változtatva helyezkedett egy kicsit, később folytatta. – Bár azt tudnod kell, hogy úgy szabtam meg a feltételt, hogy előtte mérlegeltem magamban az eddig történt dolgokat. Milliószor megmentettem az életedet, és úgy érzem, sokkal tartozol ezért.

– Csak mondjad már!

– Rendben – elmosolyodott, és megosztotta velem az eleinte érdekes, később bizarrnak tűnő feltételét. Szinte sírva fakadva elleneztem, de újból be kellett látnom, igaza volt. Megannyi dolgot megtett, én pedig eddig semmit sem csináltam érte. Viszont egy ilyen kérés egy életet is megváltoztathat, ha nem kettőt. Tanácstalanul, könnyektől csillogó szemekkel meredtem magam elé. Nem tudom, mihez kezdjek...