17. Fejezet

A kanapén feküdtem, kezeimmel a tarkóm alatt. Percenként nagyokat ásítva lehunytam a szemeimet, próbáltam szundítani egy kicsit, ez viszont egyszer sem jött össze. Bűntudat gyötört, nem bírtam kiverni a fejemből a pár órával ezelőtt elhangzott mondatokat. Azóta nem is beszéltem Baekhyunnal. Fogalmam sem volt arról, hogy mit csinál, vagy hogy a ház melyik részében tartózkodik. Aggódtam érte, ez tény, de nem akartam egyből letámadni, hiszen így is ellenezte azt, hogy akár egy pillanatra is hozzáérjek. Fogalmam sincs, hogyan tovább.

Hirtelenjében megszólalt a csengő, mire ijedtemben összeugrottam és felpattantam a garnitúráról. Kifújtam a bent tartott levegőt, majd kimért léptekkel a bejárathoz mentem. Útközben láttam, ahogy Baek az emeletre vezető lépcsőkön gubbaszt, karjaival átölelve a térdét, mialatt nagyon halkan mormol valamit. A szívem sajdult bele, de próbáltam még csak tudomást sem venni róla. Az ajtóhoz érve elfordítottam a kulcsot a zárban, a láncot leakasztottam, majd kitártam a vendégünk előtt a bejáratit.

A mosoly az arcomról lehervadt, meglepődve nyugtáztam, hogy senki sem volt ott. Átléptem a küszöbön, s körülnéztem; a kerítés ajtaja nyitva volt, míg a fű egy-két helyen le volt taposva, annak ellenére, hogy a kerítés ajtajától a ház bejáratáig egy viszonylag széles beton járda vezet. Visszaléptem az előszobába, az akasztóról leemeltem a kapu kulcsot és elindultam, hogy  bezárjam azt, annak ellenére, hogy gyanúsnak találtam ezt az egész szituációt.

Lépteim kimértek voltak, mondhatni megfontoltak, mialatt minden apró zajra odakaptam a fejemet. Nem igazán örültem volna egy betörőnek, vagy emberrablónak esetleg egy tucat rendőrnek, így hát amilyen gyorsan bekulcsoltam a kaput, olyan gyorsan siettem is vissza a házba. Még mielőtt behajtottam volna magam után a bejáratit, észrevettem a lábtörlőn egy kisebb borítékot. Vonakodva lehajoltam érte, s erősen rámarkolva felegyenesedtem vele. Az ajtót becsuktam, majd bezártam. 

– Ki volt az? – kérdezte halkan Baek, mikor elmentem mellette. Megtorpantam kérdése hallatán.

– Fogalmam sincs – mondtam és szemügyre vettem a fehér borítékot. Hatalmas, nyugati betűkkel volt ráírva, hogy ’PARK CHANYEOL’. Szóval nekem jött.

– Levelet kaptunk?

– Nagyon úgy tűnik.

Baekhyun már állt volna fel, hogy megnézze, de rá szóltam, mire engedelmesen visszaült a helyére.

– Látni szeretném.

– Elolvasom és megmondom mit írtak, jó? – mosolyogtam rá kedvesen. Félénken bólintott, s egy igen aprócska, felfelé görbülő vonal ragyogta be az arcát. – Mindjárt jövök.

A konyhába mentem, majd a levelet lerakva a pultra kiemeltem a fiókból egy kést, hogy azzal feltudjam nyitni a nekem szánt meglepetést. Egy-kettő meg is voltam vele. Az evőeszközt leraktam a laminált lapra, s kihúztam a borítékból az összehajtogatott, A/4-es lapot. Szétnyitottam, majd olvasni kezdtem a sorokat. A terjedelem igen szegényes volt, a tartalom viszont sokatmondó és fontos. Rendesen leizzadtam, mire a végére értem. Szikrát nem kaptam, fel sem tűnt még az sem, hogy Baek időközben odamerészkedett hozzám.

– Na? – Egyből a szívemhez kaptam, megijesztett.

– Nem tudom ki szórakozik velünk, de azt nagyon rosszul teszi – szűrtem fogaim közül, mialatt Baekre sandítottam. Felvonta szemöldökeit, elcsodálkozott.

– Mit írtak? – kérdezett ismét.

– Tudják, hogy itt vagyok, és tudják, hogy mi történt veled.

– Kik tudnak ilyen sok mindent?

– Fogalmam sincs, de az biztos, hogy nem a rendőrség. Ha akartak volna már rég a börtönbe tuszkoltak volna, de nem tették. Őket nem érdekli az én ügyem, az meg főleg nem, hogy veled mi lett – gondolkodtam hangosan, amit Baek csupa füllel hallgatott. – Azt írták, két napot kapunk, utána pedig „meglátogatnak”.

– Úgy, mint ahogy Jina szokott? Hoznak finom ebédet és sütit? – Hatalmas szembogarai felcsillantak, az arcára volt írva, hogy teljesen elhitte a saját agyszüleményét. Savanyú képpel megráztam a fejemet.

– Ők nem olyan szándékkal jönnek.

– Gonoszok?

– Azok – motyogtam.

– Akkor majd én megvédelek a gonoszoktól – vigyorgott önfeledten. – Baekhyun megvédi Chanyeolt, és akkor Baekhyun jót cselekszik! – Tenyereit óvatosan összecsapta, olyan volt, mintha most találta volna ki élete tervét. Bágyadtan elmosolyodtam, s megsimogattam a haját.

– Azzal védesz meg, ha hallgatsz rám, oké? – bólintott. – Helyes! – Nagyot sóhajtottam. – Van két napunk, utána pedig lesz, ami lesz.

– De, Chanyeol...Miért nem megyünk Jinához?

– Nem akarom őt is belekeverni – válaszoltam azonnal. Baek bólogatott, amit elfogadtam annak, hogy egyetértett velem.

Jobb kezemmel rátámaszkodtam a pultra, úgy bambultam magam elé. Gondolkozni és tervet szőni próbáltam, de nem tudtam. Csak az járt a fejemben, hogy ezek a valakik el akarják vinni Baekhyunt, engem pedig meg akarnak ölni. Ha ennyire biztosak a dolgukban, akkor felkészültek és valószínűleg tudnak rólam egy s más dolgot.

– Kérhetek valamit? – Baek hangja halk volt, füleimben tompán csengett, még is azonnal kizökkentett. Felé kaptam a tekintetemet, s ekkor láttam csak meg könyörgő arcát, összetett kezeit és hatalmas szemeit. Egy pillanatra még lélegezni is elfelejtettem.

– Persze.

– Mesélnél nekem? – mosolygott. Összezavarodtam kérdése hallatán. – Mesélne Chanyeol Baekhyunról? Szeretném tudni, hogy ki vagyok valójában.

– Biztos?

– Igen! Nagyon nagyon szeretném! – vigyorgott.

– Legyen – adtam be a derekamat, s karon ragadtam. Felvezettem a saját szobájába, majd leültettem az ágyra. Tőle kicsit távolabb helyet foglaltam, és bámulni kezdtem. Nem tudtam, hogy kezdjek neki, plusz még át kellett gondolnom magamban egy-két dolgot. Az első az az volt, hogy meglepett a kérésével, ugyanis eddig egy szót sem akart hallani saját magáról, mindig azt hajtogatta, hogy biztos csak hazudnék neki. Nem tudom, honnan a jó életből szülte ezt, de már nem is érdekelt. A második pedig az, hogy a mai nap történt dolgok után nem gondoltam volna, hogy akár egy aprócska gesztust is intéz felém. A múltkori összekapásunk eredménye legalább öt napi hallgatás és civakodás volt. Azokba az órákba belegebedtem. Szerencsére, Baek már nem emlékszik rá, így előtte nem is hánytorgatom fel.

– Mit szeretnél tudni? – szántam rá magam végre.

– A nevemet.

– De hát – ráncoltam össze a homlokomat. –, azt te is tudod.

– Nem, nem tudom.

– Byun Baekhyun. – Sóhajom után neve hagyta el ajkaimat. – Így hívnak.

– És téged?

– Nem csak rólad volt szó?

– De, de én tudni akarom a te rendes nevedet is, és hogy mi közöd van neked Byun Baekhyunhoz. – Határozott volt, szemei pedig bizalmat tükröztek. Bármennyire is tűnt butának, tudtam, hogy nem az. Sokkal inkább ravasz és furfangos, olyas valaki, aki menten kiforgatja a szavaimat, s ha kell magyarázatot követel, amit vagy elhisz, vagy nem.

– Az én nevem Park Chanyeol, és annyi közöm van hozzád, hogy te voltál az orvosom és a legjobb barátom.

– Orvos vagyok? – mosolygott önfeledten.

– Igen, pszichológus. Sok embernek segítettél már, mindenki csak jó és pozitív jelzőkkel tud illetni téged. Örülök, hogy téged kaptalak.

– Chanyeol beteg? – váltott hirtelen, mire nehezen tudtam kapcsolni.

– Mondjuk. Bár szerintem ez olyan dolog, amit még a legeslegjobb doktorok sem tudnak kezelni.

– Mi a bajod? – suttogta izgatottan. Az arcára volt írva, hogy majd’ megvesz a kíváncsiságtól.

– Személyiségzavarom van – mondtam szégyenkezve, bár tudtam, nincs rá okom, hogy így válaszoljak neki. – Viszont én tudom, hogy ez nem személyiségzavar. Ő mindig is bennem volt, mindig is létezett és mindig is létezni fog. A részem, mondhatni a másik felem. Nélküle most egyikünk sem ülne itt.

– Akkor köszönjük meg a másik Chanyeolnak! – mosolygott kedvesen. – Biztos, egy hős! Ő a mi hősük, ugye?

Próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra, de ahogy éreztem, egy hatalmas fintor lett belőle. Nem szóltam rá semmit, helyette jobb kezemmel megsimogattam az arcát. Úgy tűnt, mintha zavarba jött volna, orcája kipirult, szemei pedig eszméletlenül ragyogtak.

– Mesélj még – suttogta.

– Nehéz gyerekkorom volt, egy intézetben nevelkedtem, ahonnan kimentettél. Hozzád költöztem, te pedig törődtél és foglalkoztál velem. Bár tudom, hogy ez a munkád része volt, még is úgy tetted, mintha én is normális lennék. El tudtad feledtetni velem azt, hogy ki vagyok, úgy éreztem melletted minden jó és felhőtlen – mosolyogtam, s mesém közben minden apró emlék eszembe jutott. – Együtt mentünk vásárolni, együtt mentünk sétálni, sőt, még azt is engedted, hogy főzzek. – Halkan felkacagtam. Éreztem, ahogy látásom homályosodik, egyre több és több könny gyülemlik fel szemeim előtt. – Mindig kiálltál mellettem és segítettél, ha bajba kerültem.

– Akkor Baekhyun nagyon jó ember.

– Ő az igazi hős. – Elvettem arcától a kezemet, s letöröltem az előtörő könnyeimet. Elvigyorodott.

– Tudod, Chanyeol, eleinte féltem tőled. Féltem, mert éreztem valamit itt – helyezte a sértetlen mancsát a szívére. Megszeppenve figyeltem őt, vártam, hogy folytassa. – Nem tudom elmondani, hogy ezt hogyan értem. Egyszerűen csak... – kereste a szavakat, mialatt tekintetét össze-vissza kapkodta. – Bárhogy is nem emlékszem semmire, érzem, hogy közöm van hozzád – elmosolyodott. – Érzem, hogy Chanyeolnak nagyon sok köze van Baekhyunhoz – váltott ismét egyes szám harmadik személybe, miközben mosolya levakarhatatlan volt. Testemet, s lelkemet egyaránt elöntötte a melegség, szavai szívemig hatoltak.

– Valóban? – Visszakérdezésemnek oka csak annyi volt, hogy biztosra akartam menni. Hevesen bólogatni kezdett.

– Úgy bizony!

Nem tudtam, mit kéne tennem, így hát szívemre hallgatva közelebb másztam hozzá. Bármennyire is számítottam arra, hogy eltávolodik, maradt ugyan abban a pozícióban, sőt, pár centimétert ő is közelebb csúszott. A hirtelen jött meglepettségemet próbáltam előle elrejteni. Mosolygott, ami oldotta bennem a feszültséget.

– Most azt fogjuk csinálni, mint a filmekben? – kérdezte suttogva, csillogó íriszekkel. Kinevettem, közben jobb kezemet arcára simítottam, s hüvelykujjammal bőrét cirógattam.

– Miért, a filmekben mit szoktak? – vigyorogtam, majd alsó ajkamra haraptam. Arca vörös színben pompázott, míg bőre forró volt.

– Csókolózni, mikor már minden jó – válaszolt végül.

– Akkor nekünk most nem szabadna – szórakoztam idegeivel, amit viszonylag elég jól tűrt.

 – De most Chanyeol is boldog és Baekhyun is – motyogta, majd fogai közé véve alsó ajkát, rágcsálni kezdte. Tetszett, ahogy kicselezte a felvetésemet.

– Akkor még is csak szabad – mosolyogtam. Hevesen bólogatni kezdett, majd se szó se beszéd, rám vetette magát. Felfogni nem volt időm a tettét, már az ágyon feküdtem alatta. Falánkan ajkaimra tapadt, mire egy picit eltoltam magamról.

– Mi a baj? – nézett rám nagy szemekkel. – Baekhyun nem jól csinálja?

– De... de nagyon jól, csak... – kapkodtam a levegőt. – Lassabban... és... élvezd ki a pillanatot.

– Mutasd meg.

– Rendben. – Óvatosan tincsei közé túrtam, mire kifújta a bent tartott levegőjét. Pilláit már előre lehunyta, egy picit csücsörített. Majdnem elnevettem magam, de ehelyett inkább lassan nyomtam magamhoz a tarkójánál fogva. Szerencsére hagyta magát, így ajkaink azon nyomban találkoztak. Kóstolgattuk egymást, ízlelgettük a másik párnáit. Világ életemben nem gondoltam volna, hogy Baekhyun ennyire észbontóan jól csókol – ahhoz képest is, hogy elfelejtett mindent, szóval mondhatni, ez volt neki az első. Nyelvemet lassan csúsztattam át az övéhez, mire belesóhajtott a számba. Elmosolyodtam, s folytattam tovább az akciómat. Baek annyira belejött, hogy teljességgel leharapta az izmomat.

– Az még kell nekem – váltam el tőle egy pillanatra, mire felnevetett.

– Baekhyunnak is kell, szóval ígérem, nem foglak megharapni – motyogta bódultan, majd levegőhöz sem engedve ismét nekem esett.