20. Fejezet

Időm nem volt a sérült karommal foglalkozni, villámsebességgel kellett kapcsolnom, hogy a felém érkező halálos csapást kikerüljem. A kard lendült, célt tévesztett. E szusszanásnyi idő alatt kihúztam a pisztolyt a zsebemből, és a meghökkent férfi fejéhez szegezve a csövét, hezitálás nélkül meghúztam annak ravaszát. A golyó pontosan szemüregén keresztül, agyvelején átfurakodva a koponyájából távozott, ezzel egy kisebb tátongó lyukat hagyva maga mögött. A férfi bíbor színű vére a falra fröccsent, majd harcképtelenül összeesett előttem. Feje nagyot koppant a parkettán, de neki ez már oly’ mindegy volt.

Bal kezembe áttettem a pisztolyt.

A sebzett jobb karomból áramló fájdalmat elnyomtam, és ujjaimat a katana nyele köré fontam, hogy megforgatva a kardot, a következő áldozatomat küldjem egyenesen a halálba. Bár gyors volt, de tempója nem volt elég ahhoz, hogy beelőzzön. Másodpercek híján, én lettem a győztes fél. Torkán az éles penge átsiklott, s arca azon nyomban halálsápadttá változott. Szemei tányér méretűre kerekedtek, ajkai maguktól szétnyíltak, és szájából szépen lassan áramlott ki vörös színű vére. Bármennyire is irtóztam az emberi vér látványától, most még is jó érzéssel töltött el, ahogy rosszakaróm miattam nézett ki úgy, ahogy.

A katanát egy könnyed mozdulattal kihúztam belőle, és ezzel egy időben éles fájdalom lett úrrá a vádlim tájékán. Felkiáltottam, ahogy a szúrós érzés egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Ekkor kaptam csak észbe, hogy valaki épp azon van, hogy levágjon a lábamból egy darabot. Éreztem, ahogy a penge a húsomba mar, majdnem átvágva ezzel a csontomat. Még mielőtt ténylegesen sikerült is volna az illetőnek, minden erőmet összeszedve arrébb léptem. Életmentő megoldásomnak köszönhetően elvesztettem az egyensúlyomat és a falnak estem. Lihegve próbáltam kivenni az ellenséges alakot, de a hirtelen jött nagy dörrenés miatt nem sikerült.

A másik irányomból egy pisztoly sült el.

Szemeimet egy pillanatra összeszorítottam és hálát adtam az égnek, hogy nem ért célba a nagy sebességgel felém röpülő golyó. A suta kezemben lévő töltényes fegyvert az imént beazonosított irányába tartottam, majd kétszer meghúztam a ravaszt, hogy biztosra menjek. Sötét volt az egész házban, alig láttam valamit, így nem kockáztathattam, hogy meg volt a találat, vagy sem. Amint fülemet megcsapta egy mélyről jövő, fájdalmas nyögés, elmosolyodtam, majd a két fegyvert megcserélve a markomban, már a jobb kezemben tartottam a pisztolyt.

Ismét csak egy tized másodpercnyi pihenőm volt, a katanás támadó újból lecsapott rám. A sötétséghez hozzászokva, otthonosan mozogtam a csatatéren, így ügyesen kikerültem az ő lomha és durva vágását. Míg a férfi azzal volt elfoglalva, hogy felém forduljon, és ismét felemelje a kardot, addig én cselekedtem. Pillanatokon belül egy újabb halottal és annak vérével gazdagodott az alsó szint parkettája, illetve fala.

Elfáradtam, ez nem vitás, de még mindig éreztem, hogy akár több ezer emberrel is képes lennék végezni. Kettőnk erejét egyesítve többre voltunk képesek, mintha engem csak úgy elnyomott volna magában. Még az egész gyilkolósdi előtt találta ki, én pedig nem mondom, hogy dalolva, de belementem. Ez persze azt jelentette, hogy jóval erősebbek és kitartóbbak lettünk, az elszenvedett sérülés fájdalmát pedig megosztottuk, ezáltal a testünk jóval több mindent elbírt, mint alapból, külön-külön. 

Szapora levegővétellel, a pisztolyt kibiztosítva bicegtem az alsó szint kapcsolójáig. Mikor megbizonyosodtam, hogy semmi neszt és mozgást nem hallok, feloltottam a lámpákat. A hirtelen világosság kezdetben bántotta a szemeimet, de pár másodperc elteltével hozzászoktam. Ahogy lámpafényben úszott az alsó szint, végig néztem a halottakon; volt köztük nő is, de a legtöbbje férfi volt. A testek kisebb része meg volt csonkítva, míg a maradéknak a szívében vagy a fejében pihent egy pár golyó. A parkettán több liter vér halmozódott, míg a krémszínű falakat beszennyezték a csúnya, vörös pacák.

A bent tartott levegőt hirtelenjében kifújtam, és egy furcsa megérzést követően az emeleti korláthoz irányult minden figyelmem. Lábaim földbe gyökereztek, mikor Baekhyunt láttam meg kezében azzal a pisztollyal, amit még egy órával ezelőtt adtam neki. Arca falfehér volt, és a felszínre törő, néma könnyei meg-megcsillantak rajta. Az egész fiú reszketett.

– Mondtam, hogy ne gyere ki a szobából! – kiabáltam fel neki, de ő nem válaszolt erre semmit. Csak meredt rám, és szemeiben megláttam két nagyon furcsa érzelmet: a döbbenetet és a felismerést. Az utóbbit nem értettem, de mielőtt még rákérdezhettem volna, egy aprócska szúrást éreztem tarkóm tájékán. Felszisszentem, kezeimet már automatikusan raktam volna a fájó ponthoz, de azok fejem mellett megálltak. Olyan volt, mintha egy akadályt állítottak volna oda, ami apránként magába emészti az erőmet. Egyre inkább éreztem, hogy gyengülök, egyensúlyom meginog.

A következő pillanatban tehetetlenül estem össze, nem bírtam megmozdulni.

– A francért foglalkozol állandóan vele! – Hangom mérges volt, dühtől fűtött. Egyből tudni lehetett, hogy akinek a szavai elhagyták ajkaimat, az nem én voltam. – Bassza meg, nem tudok mozogni – nyögtem erőtlenül, miután másodjára sem sikerült megmozdítanom a végtagjaimat. Lebénultam teljesen.

– Rossz dolog a tehetetlenség, ugye?

Csendült fel egy harmadik, elsőre egészen idegen hang. Az illető a hátamra fordított, és mikor megpillantottam az arcát, nem hogy köpni, de még nyelni sem tudtam rendesen.

– Ji-jina?!

Összeráncolt szemöldökkel méregettem arcát, ahonnan sütött a gyűlölet és a megvetés.

– Miért? – motyogtam döbbenten és elkeseredetten.

– Sok mindent nem tudtál rólam eddig, Chanyeol – guggolt le mellém, szemeimet pásztázta. – De mivel perceken belül elhagyod ezt a világot, ezért egy alapos és hosszú magyarázatot úgy érzem, hogy még megérdemelsz – mosolygott. – Tudod, Chanyeol, Haneul a nagynéném volt. Az egész családból az egyetlen élő rokonom, de hála neked, már ő sincs többé – fújtatott, majd folytatta. – Mikor először találkoztunk, ismerős voltál, és nem csak az újságból vagy a tévéből. Haneul mesélt rólad mindig. Te voltál az eddigi legjobb alanya az egész orvosi pályafutása alatt. Tudta, hogy amiben te szenvedsz, az nem betegség, inkább valamiféle rendellenesség. Mondhatni, egy mutáns vagy – ingatta jobbra, s balra a fejét, majd elhúzta a száját. – Hiszen ki az a szerencsétlen rajtad kívül, akinek egy másik emberrel kell osztoznia a testén? Nagyon nem szerethettek a szüleid, hogy így eltoltak téged.  

– Befognád? – sóhajtottam ingerülten. – Hidegen hagy a hülye kis történeted, felőlem az atyaúristen rokona is lehetnél, az sem érdekelne. – Mérgesen és lenézően vágtam közbe a mondókájába. Megszeppent egy futó pillanatra, majd elmosolyodott.

– Áh, szóval te vagy a másik – böködte mutató ujjával az arcomat, mire a fejemet elfordítottam. – Nem tanítottak jó modorra?

– Tudtommal de – válaszoltam. – Viszont díjaznám, ha nem drámáznál, mert elég unalmas. Senki nem kíváncsi arra, hogy ki vagy, honnan jöttél és kinek a családjába tartozol.

– Óh, igazán?! – állt fel hirtelen, és egy hatalmas oldalba rúgással díjzta szemtelenségemet. Felnyögtem a rám törő fájdalomtól.

– Baekhyun! – kiabáltam teli torokból. – Tudom, hogy ott állsz fönt, szóval legyél olyan kedves és lődd le ezt a némbert!

 Direkt hergeltem Jinát, és bár tudtam, hogy ezzel nem érek el túl sok mindent, még is legbelül jól esett.

A lány az emeletre pillantott, majd felkacagott.

– Te most komolyan tőle kértél segítséget? – sandított rám, és pillanatokon belül újból éreztem azt a bizonyos fájó érzést ott oldalt. – Nevetséges. Baekhyun – nézett a fiúra. –, tudom, hogy nem lennél képes rá, ezért kérlek szépen dobd el a fegyvert – mosolygott szelíden. – Jina kedvéért, na.

Nagyon reménykedtem, hogy nem fog behódolni a lány szavainak, és nem csinál semmi butaságot. Bár nem láttam az arcát, de biztos voltam benne, hogy gondolkodott, mi tévő legyen. 

Csak dönts jól!

~ Ha hallgat erre az őrültre, én kicsinálom!

Bízz benne, kérlek!

– Te lotyó!

A fegyver hirtelenjében elsült, a mellettem álló lány felvisított, és mindkét kezét mellkasához kapta. Szemmel követtem, ahogy a falnak dőlve lecsúszott a parkettára. Levegővétele gyors volt, a golyó valószínűleg olyan helyen érte, ami nem sok idő múlva végez vele. Pont elcsíptem azt a jelenetet, ahogy tenyereit arca felé fordítja, elszörnyedve néz farkasszemet véres kezeivel.

Hangos trappolásra lettem figyelmes, fejemet próbáltam abba a szögbe fordítani, hogy némiképp lássak is valamit. Amint megpillantottam Baekhyun aggódó és mérges arcát, elmosolyodtam, szemeimet pedig lehunytam. Ez a mimika nekem már bőven elég volt ahhoz, hogy tudjam; visszakaptam őt. Fellélegezve sóhajtottam egy nagyot, majd tágra nyílt, kiguvadt szemeket meresztve figyeltem, ahogy a fiú elintézi Jinát.

Sikerült.

~ Innentől számított három hét, ne feledd.

Köszönöm a segítséget.

~ Örömmel tettem, jó érzés volt.

Elmosolyodtam ismét, és ahogy lelkünk kettévált, apránként szertefoszlott a közös erőnk is, így pillanatokon belül már csak én feküdtem tehetetlenül a földön. Ki voltam fáradva, a testemen ékeskedő vágások és horzsolások pedig mérhetetlenül égtek, most hogy már nem ketten álltuk a sarat. Semmit nem tudtam csinálni, a bénultság, a kimerültség és a fáradtság eluralkodva rajtam a sötétségbe taszított, annak ellenére, hogy hallottam Baekhyun kétségbeesett szavait.

Nyugodtan és kipihenve ébredtem egy viszonylag vatta puhaságával vetekedő matracon. Rossz volt, mert teljesen belesüppedtem az ágyba, így csoda, hogy nem fulladtam meg a még rám terített takaró alatt. Sokáig pislogtam, míg látásom ki nem élesedett. Ásítottam egy hatalmasat, majd megdörzsöltem a szemeimet. Nagyot sóhajtottam, amikor megbizonyosodtam arról, hogy a kórház egyik szobájának az ágyán fekszem, infúzióval hozzákötve a kezemen. 

Bérletet kéne vennem, annyit járok ide.

Fogalmam sincs mennyi ideig lehettem egyedül, de pillanatok múlva nyílt az ajtó és egy nővér jött be rajta, kezében egy tálcával, amin egy nagy tányér gőzölgő ramen volt.

– Hoztam a vacsorát – mosolygott kedvesen, majd megvárta, míg ülésbe tornázom magam. Az ölembe tette, és biccentett egyet.

– Köszönöm. De honnan tudta, hogy felkeltem? – érdeklődtem.

– Tudja uram, minden szobában van egy kamera – mutatott a mennyezet és a fal találkozásához. Tekintetem egyből odavándorolt, és mikor kiszúrtam a kütyüt, mindent tudóan bólintottam.

– Értem.

– Mellesleg van egy látogatója – mosolygott továbbra is. – Beengedjem, vagy majd vacsora után jöhet csak be?

– Nyugodtan jöhet, köszönöm. – Mivel meghajolni nem tudtam, ezért csak nagyon óvatosan döntöttem felső testemet előre, majd kiegyenesedtem.

– Rendben. – Azzal kiment és hosszú percekig nem jött be helyette senki sem. Lassan megettem a vacsorát, s mikor már a vége felé jártam, kopogtak.

– Szabad! – kiabáltam, hogy az illető jól hallja. Az ajtó kinyílt, ajkaimat pedig egy örömteli kiáltás hagyta el.

– Baekhyuuuuuuuuuuuuuuuun!

– Ááááááááh!

Valószínűleg tőlünk zengett az egész kórház, de ez egyáltalán nem érdekelt abban a minutumban.

– Végre felkeltél! – ölelt magához egyből, ahogy odaért hozzám. A tálcát óvatosan a komódra raktam, majd amint a műanyag hozzáért a fém laphoz, elengedtem és heves sebességgel fontam karjaimat Baekhyun teste köré.

– Te meg végre önmagad vagy! – hunytam le a szemeimet, s még jobban magamhoz szorítottam. Időközben leült az ágyra, így nekem is könnyebb dolgom lett.

– Hála neked – simogatta a hátamat.

– Miért? – Meglepetten eltoltam magamtól, szemeimet rá meresztve, a képébe bámultam.

– Emlékszel mindenre? – bólintottam, vonakodó arckifejezése ellágyult. – Amikor azon a napon felkapcsoltad a villanyt, én épp akkor jöttem ki a szobából. Nem bírtam már elviselni azokat a halálsikolyokat és fegyverropogásokat – szörnyülködött, mire kézfejére simítottam tenyeremet. – Szóval… odasétáltam a korláthoz, és mikor megláttam azt a sok hullát… olyan érzésem támadt, mintha fejbe vágtak volna egy kalapáccsal, pillanatok alatt minden beugrott.

– Huh – sóhajtottam. – Ha ezt tudtam volna… – nevettem el magamat, mire elmosolyodott.

– De a lényeg akkor is az, hogy jól vagy – simogatta meg arcomat puha, s vékony ujjaival.

– Igen – helyeseltem. – És Jina? Vele mi lett?

– A hullaházban tengeti a napjait mostanság – fintorgott. – A rendőrség viszont el akart vinni téged. El sem tudod képzelni, milyen arcot vágtak arra a vérfürdőre, ami az alsó szinten fogadta őket – kuncogott halkan. – Szerintem egy életre visszavonul az összes – nevetett, vele együtt pedig nekem is kellett. – De komolyra fordítva a szót, miután igazoltam, hogy én vagyok az orvosod és a felelős is a tetteidért, békén hagytak. Na meg elmeséltem azt a leveles dolgot, meg hogy csak önvédelem volt. Huh, azt hittem sosem magyarázom ki magunkat.

– Mázli – fogtam meg a kezét, majd összekulcsoltam az ujjainkat. – Mellesleg… Emlékszel azokra a dolgokra, amik akkor történtek, mikor amnéziás lettél?

– Egy-két dolog meg van – bólogatott.

– Akkor jó – mosolyogva vontam magamhoz újból, s jól megszorongattam. – Azt hittem, soha nem éljük túl.

Fülembe súgta, hogy „Én is”, majd egymáshoz simulva, hosszú-hosszú ideig öleltük a másikat.