19. Fejezet

Másnap reggel hangos csörgésre és kiabálásra keltem. Baekhyun... 

A fejem sajgott, végtagjaim pedig lüktettek, alig éreztem őket. Pilláimat komótosan felnyitva pislogtam párat és ásítottam egy hatalmasat. Egy-két szempillaszál belement a szemembe, azok kiszedésével bíbelődtem hosszú perceket. Miután sikeresen kipislogtam, esetleg dörzsöltem őket, feltornázkodtam ülő pozícióba, s álmosan meredtem magam elé. Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett aznap éjjel, nem emlékeztem semmire. Olyan volt, mint amikor egy filmet megvágnak; az egyik pillanatban még ez történik, a másikban meg már más, és a közte lévőt nem tudja senki sem a rendezőn kívül. Bár részben örültem, hogy nem rémlett semmi, nem szívesen gondoltam volna vissza arra, hogy éjnek idején hol mászkált a testem egy másik irányítás fölött. Percek kellettek, mire leesett, hogy mire gondoltam. Kinyílt csipával, villám sebesen az ágy alá tekintettem, mialatt felgyűrtem a lepedő szélét, s amint megláttam a halomnyi öldöklő eszközt, még a vér is megállt az ereimben, annak ellenére, hogy a fejemben belőle megannyi tódult.

– Úr... isten... – elhűlve ültem föl az ágyon, kezeim remegni kezdtek. Egy-két pisztoly, egy halomnyi kés mindenféle méretben, két boxer és egy elég nehéznek tűnő baseball ütő. A fegyverek száma miatt csak saccolni tudtam, hogy biztos sokan lesznek, hiszen még a múltkor közölte, hogy puszta kézzel képes cafatokra szedni másokat. Torkomban dobogó szívvel másztam le a paplanról, s az ágy elé hasalva kihúztam az egyik barátságosabbnak tűnő kést. Nagy volt, pengéje borotva éles, a gerincénél pedig kisebb helyeken ki volt szaggatva, így biztosítva a recés, szúrós részt. Megállapítottam, hogy mindegy, melyik felével vágok bele valakibe, az úgy is iszonyat nagy sebet fog okozni. Hazudnék, ha azt mondanám, nem tetszett, mert igen is elnyerte az ízlésemet. Halkan visszacsúsztattam az ágy alá, s most egy nagyobbacska töltényes fegyvert vettem elő. Nem voltam jó soha a pisztolyok megkülönböztetésében, így most sem tudtam, hogy milyen példányhoz van szerencsém. Mindenesetre könnyű volt, az a tipikus ’előkapom a zsebemből és bámm’.

Felültem, törökülésbe vágtam magam és a tükör felé fordultam. Kérdőn néztem, míg a másik felem mosolygott.

– Honnan vannak ezeket?

– Az legyen az én titkom. – Mondata végén mutató ujját a szája elé helyezte, elvigyorodott.

– Minek ennyi? – böktem az ágy alá, és visszacsúsztattam a pisztolyt is.

– Csak a biztonság kedvéért szereztem néhányat – mondta, miközben vállat vont. – Amúgy, majd a véres fegyvereket tartsuk meg, kérlek. Akarom látni, hogy melyikek a kedvenc gyilkolós cuccaim.

– A nem véreseket is megtartjuk, hiszen még sem adhatom oda másnak, még a végén lecsuknak illegális fegyvertartásért. 

– Az aggódáson kívül értesz máshoz is? – forgatta meg hatalmas szemeit. Morogva felálltam, s az ágy felé fordulva megbizonyosodtam arról, hogy nem lehet-e kiszúrni a rejtett zsákmányokat. Nagy szerencsémre semmilyen szögből nem lehetett látni, a lepedő túl hosszú volt ahhoz, hogy betekintést nyerhessünk a franciaágy alá. Fellélegezve túrtam tincseim közé, majd egy utolsó pillantást vetve a tükörre elhagytam a szobát. 

– Jó reggelt, Baekhyun! – Az emeleti korlátnál megállva lepillantottam az alsó szintre, s egyből szemet szúrt a fiú, amint a követ nagy serényen felmosta. Hangom hallatán felpillantott, egy irdatlan nagy mosoly húzódott az arcára.

– Jó reggelt neked is! – Mosolyogva küldött felém sok-sok puszit, amit én egy-két cuppogással és  integetéssel viszonoztam.

– Mindjárt megyek le segíteni, oké?

– Ne gyere le! – tiltakozott hevesen. – Ma Baekhyun főz, Chanyeolnak majd csak meg kell enni az ebédet.

– Rendben – erőltettem arcomra egy gyenge mosolyt, s bevonultam a fürdőbe. – Atya isten, csoda, hogy nem gyújtotta föl a házat – motyogtam orrom alatt, mielőtt még a csap alá dugtam volna a fejemet. Alaposan arcot és fogat mostam, amitől úgy éreztem, végre felkeltem. Kinyújtóztattam az elgémberedett végtagjaimat, majd lesiettem az emeletről a földszintre, hogy azért még is csak segítsek a mai nap szakácsának.

A konyhába beérve finom illatok csapták meg az orromat, egyből összefutott a nyál a számban. Bár Baekhyun mondta, hogy ne jöjjek le, de nem bírtam megállni, nem akartam, hogy egyedül szenvedjen az ebéddel. Odaosontam mögé, karjaimat szorosan átfűztem a dereka körül, s hasa előtt összekulcsoltam őket. Füle tövébe csókolva húztam közelebb magamhoz, míg teste hozzá nem préselődött az enyémhez.

– Ügyes vagy – suttogtam, mialatt fülcimpájára hintettem pár apró puszit. Szinte megdermedt az ölelésemben, a cselekedetét abbahagyta egy pillanatra.

– Baek...Baekhyun most meg lett dicsérve? – motyogta orra alatt és a serpenyőben sülő zöldhagymás palacsintát megfordította, hogy a másik fele is szép, aranybarnára süljön. Felkuncogtam és még egy utolsó csókot nyomva a nyakára elengedtem. A tűzhely mellett kettővel arrébb lévő pultnak döntöttem a derekamat, direkt azt választottam, amelyiken nem volt semmilyen alapanyag, esetleg étel maradvány. 

– Honnan tudsz te ilyet csinálni? – érdeklődtem.

– Jinát felhívtam, mivel nem tudtam rendesen elolvasni a receptet – húzta a száját, s a szegényes olajmennyiségbe öntött a tésztából, annak ellenére, hogy a másik még nem sült meg teljesen.

– Hogy csinálod? – Hitetlenkedve figyeltem arcát, de semmi jelét nem mutatta annak, hogy rám figyel.

– Mit? – elmosolyodott.

– Néha úgy érzem, csak szívatsz és mindenre emlékszel – osztottam meg vele a gondolatomat, ami már lassan három-négy napja nem hagyott nyugodni.

– Baekhyun soha nem verné át Chanyeolt. Az nem helyes és egy kapcsolatban pedig egyáltalán nem helyénvaló – mutogatott felém a villával, tekintete mindeközben komoly volt.

– Ez igaz.

– Tudom – vigyorogva fordította vissza a fejét a tűzhelyhez, majd a kettő közül már megsült palacsintát kiszedte a többihez, a másikat pedig megfordította. – Ez az utolsó – mondta vidáman. – Chanyeol megterít, vagy Baekhyun terítsen?

– Hagyd csak, megcsinálom – mondtam, majd a konyhaszekrényből kivéve két tányért az asztalhoz mentem. Ízlésemnek megfelelően egymással szemben raktam őket, majd visszaigyekezve a fiókhoz, kivettem belőle az evőeszközöket is. Két perc alatt végeztem az elvállalt feladattal, így az első dolgom az volt, hogy segítsek Baekhyunnak az asztalra vinni az ebédet.

– Jó étvágyat – vigyorgott rám a fiú és egy nagyot harapott az általa elkészített palacsintából.

– Neked is. – Gyorsan eldarálva a jó kívánságot én is neki kezdtem az evésnek. Talán gonosz vagyok, talán nem, de én rosszabbra számítottam, az egyszer biztos. A tésztája ízletes volt, a zöldségek is pont jó arányba voltak beleaprítva. Baekhyun nagyon eltalálta, isteni lett.

– Ezentúl nem kérdés, ki fog főzni – pillantottam rá, amikor elvettem az asztal közepén álló tányérról még egy nagy darab palacsintát. Meglepődve felvonta a szemöldökeit.

– De hát én nem tudok főzni – csóválta a fejét, s kezével megtörölte a száját.

– Óh, dehogynem! Nagyon finom lett, ügyes vagy – pusztítottam el az imént elemelt ételt.

– Chanyeol jobb szakács – fintorgott, de azért még egyet elnyammogott. Megforgattam a szemeimet, de végül ráhagytam az egészet. Belegondolva, ki tudja mennyi alkalmunk lesz még együtt enni, hiszen holnap jönnek azok a valakik, hogy elvigyék őt, engem meg kivégezzenek. Érdekes.

– Elmosogatok, te menj pihenni, oké? – Fél szemmel rásandítottam, s láttam, ahogy elterülve ül a székben.

– De-

– Nincs de, menj fel, így is sok mindent csináltál már! – Hangomat megemelve erélyesebben rászóltam, mialatt felegyenesedtem a székből. A szájára lakatot téve felállt, odasietett hozzám, megölelt, majd egy szó nélkül felsietett az emeletre. Egy pillanatra bűntudatom lett, de még is csak neki akartam jót – legalább is ezzel nyugtattam magamat.

Pikk-pakk elmostam a koszos tányérokat, az összepiszkított tálakat, evőeszközöket és a deszkát, amin szeletelte a zöldséget. Csak hogy hasznosnak érezzem magam, fel is mostam az egész alsó szintet, a nappaliban felporszívóztam, végül pedig az ablakokat is letöröltem. Az eltervezett tizenöt perc két órává nőtte ki magát, mire mindennel végeztem és az egész ház ragyogott a tisztaságban. Büszke voltam magamra, és egyben fáradt is. Elvette az összes energiámat a takarítás és a rámolás.

Pihegve sétáltam fel az emeletre, első dolgom volt a fürdőbe menni. Alaposan kezet és arcot mostam, hogy felkeljek egy kicsit és ne érezzem magam annyira erőtlennek. A tükörbe félve néztem bele, nem akartam mást látni benne, csak magamat, ám sajnálatomra ez nem jött be.

– Pihenj estig, éjfél előtt fél órával cserélnünk kell – szólalt meg végül, s komolyan meredt rám. Elhúztam a számat, összeszűkített szemekkel vizslattam őt.

– De hiszen... csak holna-

– Igen, épp ezért. Éjfél után már holnap van – forgatta a szemeit.

– Ki az a hülye, aki ilyenkor akarna végezni velünk?

– Nem tudom, neked milyen béna taktikáid lennének, de szerintem az a legkézenfekvőbb, hogy akkor támadsz, amikor a másik végképp nem számít rá. A te esetedben holnap reggelre mindketten, Baekhyunnal együtt halottak lennénk. Szóval fél tizenkettőkor cserélünk – mondta határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon.

– És neki ki mondja meg, hogy mi a helyzet? – kérdeztem és megtámaszkodtam a mosdó szélén.

– Vagy finomkodva és időt húzva te, vagy lényegre törően és gyorsan én. Választhatsz – mosolygott sejtelmesen. –, ezt még megengedem.

– Akkor inkább én – sóhajtottam.

– Rendben, de akkor szerintem most kezd el, hogy fél tizenkettőre végezz. – Gúnyos megjegyzésén felkacagott, míg én gyilkos pillantásokkal illettem. Hirtelenjében elszomorodtam, mikor belegondoltam, hogy mi fog történni azután, miután nulla óra nullát üt a vekker.

– Szerinted – szólaltam meg halkan, mire elhallgatott és várta, hogy folytassam. –, mennyi esélyünk van győzni?

– Ha teljesen átadod magad nekem és segítesz, akkor száz százalék. – Gondolkodó arca nem volt túl meggyőző, láttam rajta, hogy nem biztos abban, amit mondott.

– Félek – vallottam be, s lehajtottam a fejemet. – Nem akarok meghalni és nem akarom Baekhyunt elveszíteni. – Megeredt nyelvvel osztottam meg vele a gondolataimat. Jó érzés volt elmondani valakinek, már megőrültem attól, hogy el kellett nyomnom magamban ezeket.

– Nem fogsz meghalni – biztatott. – És Baekhyun... Tudod, mit beszéltünk meg – mondta halkan, még én is alig hallottam.

– Tudom – suttogtam, majd felsóhajtottam. – Mennyi időt is kaptam?

– Egy hétben állapodtunk meg, nem?

– Nem lehetne egy év? – pillantottam rá, s meglepődött arcát látva újból a csapot kezdtem fixírozni.

– Az túl sok idő.

– Legyen egy év, és ígérem, engem te soha többet nem fogsz látni és hallani.

– Túl sok idő – ismételte magát, hangjában éreztem, hogy nem akarja meghosszabbítani a megbeszélt időtartamot.

– Fél év? – próbálkoztam tovább.

– Nem.

– Egy hónap?

– Na jó, kapsz három hetet.

– Jó – egyeztem bele. – De akkor tegyél meg mindent, hogy ne haljunk meg – motyogtam aggódva.

– Megteszek, ígérem.

Az óra 23:18-at mutatott. A gyomrom görcsben volt, végtagjaim úgy remegtek, mint a kocsonya. Féltem, nem akartam, hogy eljöjjön az éjfél, és az életemért küzdve gyilkoljak le jó pár tucat embert. Nem akarom, nem akarom!

– Baekhyun, tudod mit beszéltünk meg, ugye? – mentem oda hozzá, s leültem mellé az ágyra. Szemei könnytől csillogtak, de visszatartotta a sírást.

– Igen – bólogatott.

– Bármit hallasz, nem jöhetsz ki a szobából – fogtam meg a kezeit, ezzel próbáltam nyugtatni.

– És ha Chanyeolnak baja esik? – kérdezte letörten. Felsóhajtottam, hátát kezdtem el simogatni.

– Nem lesz semmi bajom, megígérem. Figyelj – A matracról lemászva, az ágy alá nyúlva előhúztam az összes fegyvert. Baek szemei ez idő alatt hatalmasra tágultak. –, fogd ezt és ha bárki megközelít téged, aki nem én vagyok, akkor húzd meg a ravaszt. – Nyomtam a kezébe a legkönnyebbnek vélt pisztolyt.

– De én még nem csináltam ilyet – nézett rám rémülten, s visszanyújtotta a fegyvert.

– Nem érdekel! – tuszkoltam a markába. – Chanyeol kedvéért – mosolyodtam el szelíden, végigsimítottam az arcán.

– Rendben.

– Baekhyun – ültem fel mellé, s magamhoz öleltem.

– Igen?

– Fogalmam sincs, mi fog történni velünk, nem tudom biztosra, hogy túléljük-e, vagy sem, de azt tudnod kell, hogy nagyon szeretlek és megteszek mindent azért, hogy ne essen semmi bántódásod!

– Szeretlek, Chanyeol – szipogva fúrta fejét a nyakamba, pillanatokon belül egy puszit nyomott a bőrömre. Bágyadt mosollyal az arcomon eltoltam magamtól, épp annyira, hogy homlokunkat össze tudjam érinteni. Szomorú arckifejezése megváltozott, ahogy meglátta az enyémet; hatalmas görbe vonal terítette be orcáját, még egy halk kacaj is előbújt ajkai közül. – Nagyon vigyázol magadra?

– Nagyon nagyon vigyázok magamra!

– Helyes – mosolygott, mire egy gyengéd csókot nyomtam párnáira. A csókból hosszú és érzéki csókolózás lett, ami akkor nagyon jól esett. Úgy éreztem, még erőt is adott a továbbiakhoz.

~ Fél tizenkettő.

Ahogy a fejemben meghallottam a hangot, elszakadtam Baektől.

– Mindent megteszek – leheltem még egy apró puszit ajkaira, majd felálltam és a tükör elé sétáltam. Pilláimat behunytam, erős lüktetést éreztem az egész testemben. Olyan volt, mintha felemésztett volna valami, egyre jobban éreztem, hogy megszűnök létezni, s egy másik erő veszi birtokba a testemet. Mikor legközelebb felnyitottam a szemhéjaimat, a tükörbe zárva találtam magamat. Másik felem egy mosolyt küldött felém, s lassan, kimérten kezdte magára aggatni a fegyvereket; egy pisztoly a farzsebbe, egy kés a nadrágszíjon áthúzott tartóba, még egy a combomra erősített bőr csatra, a többi pedig a szoba egy-két eldugott helyére került, kivéve azt az egyet, amit még Baekhyunnak adtam oda. A legélesebb kést vettem a kezembe, pont azt, amelyiket még délután nézegettem, míg másik markomba egy pisztoly került.

– Chanyeol nagyon ijesztőn néz ki – jegyezte meg halkan a szobában tartózkodó fiú, mire ő gonoszan rá nézett, s fújtatott egyet.

– Csak miatta nem vágom le a tudatlan kis fejedet – szűrte fogai közül, majd a halálra vált arcú fiút egyedül hagyva lesietett az emeletről. Én eltűntem a tükörből, visszatértem a testembe, ám megint úgy, mintha csak egy külső – ez esetben belső – szemlélő lennék. Leültem a legalsó lépcsőfokra, és vártam, vártunk. Az óra ketyegése idegesített, hiszen éreztette velem, hogy minden egyes kattanással közelebb kerülünk a ma éjszakai mészárláshoz. Féltem, de erősnek kellett lennem nekem is, és neki is.

– Majd amikor arra kerül a sor, próbáld meg lemásolni a mozdulataimat, így a te belső erőd is löketet ad arra, ha valaki rám támad.

Jó.

– Ne félj, annyira nem lesz vészes. Olyan lesz, mint az intézetben, annyi különbséggel, hogy ezt látni is és tapasztalni is fogod. – Megjegyzése után felkuncogott, míg én majd elájultam a gondolattól.

Pillanatokon belül faliórára pillantottam, amit még a kintről beszűrődő fények megvilágítottak; 00:01.

– Hát lássunk neki.