16. Fejezet

– Mindent elfelejtett – dühöngve tartottam a fülemnél a telefont. Jina a vonal túlsó végéből felsóhajtott.

– Adj neki időt – tanácsolta. – Nem kérheted tőle, hogy egy hét után már kapásból emlékezzen!

– De ez már borzalmas – akadtam ki ismét. – Olyan, mint egy kisgyerek, egyedül csak beszélni tud, de azt is elég nehézkesen. Az íráskészsége egyenlő a nullával, azt sem tudja rendesen, hogy a dolgoknak mi a neve, mit szabad csinálni és mit nem.

– Chanyeol, kérlek! Ez egy türelem játék. Sosem tudhatod, melyik pillanatban ugranak be neki az emlékképek.

– Belefogok őrülni. Talán majd akkor.

– Csak annyit kérek, hogy légy vele türelmes.

– Igyekszem – morogtam bosszúsan.

– Ajánlom is! Holnap beugrok és viszek valami kaját, jó?

– Talán én nem főzök elég jól? – piszkálódtam, mire harsányan felkacagott.

– Azért egy nő által készített ebéd még is csak jobb.

– Legyen – adtam be a derekamat. – Akkor majd holnap várunk. Baekhyun is biztos örülni fog neked – görbült egy fájdalmas mosoly az arcomra.

– Megzabálom olyan aranyos az az ember – nevetett. – Na majd holnap akkor délután megyek.

– Várunk – mondtam és kinyomtam a telefont.

– Ki volt az? – ült le mellém Baek és kíváncsian rám meresztette a hatalmas szemeit.

– Jina.

– Jön hozzánk?

– Igen, holnap délután – válaszoltam halkan.

– Az jó – mosolygott. Sóhajtottam és szemeimmel a garnitúrát kezdtem fixírozni.

– Kérdezhetek valamit?

– Igen – vágta rá vidáman.

– Tudod... – nyeltem egy nagyot. – hogy ki vagyok? Emlékszel... rám?

– Hát... Te a testvérem va-

– Nem, Baek! – szakítottam félbe a mondatát. – Úgy értettem, hogy tudsz-e bármit is anélkül, hogy én mondtam volna neked.

Fújtatott, lekuporodott a szőnyegre és elém mászott. Kénytelen voltam ránézni.

– Sajnálom – motyogta csalódottan. – Baekhyun sajnálja.

– Remek – kezdtem el dobolni a lábammal. – Engem hogy hívnak?

– Baekyeol – jelent meg hirtelen egy önfeledt mosoly az arcán.

– Csak mások előtt, jó? – bólogatott. – Amúgy tudod, Chanyeol vagyok. 

– Chanyeol – vigyorgott.

– Pontosan – simogattam meg a buksiját, arcomra egy bágyadt mosoly költözött.

Egy hónap telt el azóta, hogy Baekhyunt hazaengedték a kórházból, engem pedig megbíztak, hogy vigyázzak rá és figyeljem minden apró mozdulatát. Jina két naponta jött látogatni, ami hatalmas segítség volt, hiszen egyedül már kezdtem beleőrülni ebbe a tehetetlenségbe. Minden egyes nap reménykedtem, minden pillanatban vártam a csodát, hogy Baek egyszer csak emlékszik mindenre, a nyakamba ugrik, együtt sírunk egy sort és minden újból jó lesz. Persze miért is történt volna így? Ez nem egy tündérmese, ez a kőkemény valóság, ahol az ember nem azt kapja, amire számít és amit akar. Bár ő az enyém lett, még sem éreztem a magaménak. Számára egy idegen voltam, aki csak gondoskodott róla, míg mindenki más figyelembe sem vette. Rossz volt látni, hogy ez történt vele, de nem tudtam semmit sem tenni ellene. Megtörtént, mi pedig így jártunk. Még mindig magamat okoltam a történtek miatt. Ha én nem lennék, Baekhyun most boldog életet élhetne egészségesen, egy kedves lánnyal az oldalán. Szívszorító....

– Chanyeol, éhes vagyok – böködte a vállamat a törpe, mire fújtattam és arrébb állítottam.

– Most nem érek rá, később csinálok valamit, jó? – simítottam végig a karján.

– De Baekhyun most éhes! – hisztizett, s pillanatokon belül megkordult a gyomra. Kétségbeesetten rám kapta a tekintetét. – Hallottad? – ragadta meg a kezemet. – Követeli a vacsorát! – mutatott gyorsan a hasára, majd halálra vált képpel pásztázta az arcomat.

– Tudsz várni öt percet?

– Nem!

– Ahhj – morogtam, kezemet pedig kikaptam Baek szorításából és letrappoltam a konyhába. Körbenéztem és a pulton ráleltem egy becsomagolt, egy kilós kenyérre. Megkönnyebbülten bontottam ki a csomagolást, majd utána kivettem a hűtőből a felvágottat és a vajat.

– Baekhyun, hol vagy? – kérdeztem, mialatt megkentem egy szeletet.

– Jövök! – kiáltotta az emeletről, s pillanatokon belül már mellettem is termett.

– Mennyit kérsz? – Félszemmel rásandítottam, míg ő az ételt bűvölte.

– Amennyit Chanyeol csinál – mosolygott és rám irányította a figyelmét. Íriszei gyémántként csillogtak, úgy tűnt, mintha tényleg felnézne rám – és nem csak azért, mert majdnem egy fejjel magasabb voltam nála.

– Kettő elég?

– Igen.

– Leveszel egy tányért magadnak? Nem szeretném, ha összemorzsáznál mindent.

Szó nélkül lépett kettőt jobbra, majd kinyitotta a konyhaszekrény ajtaját és leemelt egy nagyobbacska tányért. Óvatosan a pultra helyezte, s a nyitva hagyott ajtót pedig becsukta. Én eközben végeztem mindkét szelettel. Kedvesen a levett porcelánra raktam a vacsoráját, majd a kezébe nyomva egy tálcával együtt a nappaliba küldtem. Szót fogadott, ami most nagyon jót tett az idegeimnek. Mára már torkig voltam vele.

Besétáltam a nappaliba, s a kanapé mögé állva kezeimet a vállaira csúsztattam.

– Ha megetted, tedd le ide az asztalra és nézd tovább a tévét, rendben? – simogattam, miközben ő jóízűen falatozott.

– Ühüm. – Válaszát követően bólintott is. – Nagyon finom lett. Chanyeol a legjobb szakács a földön! – nevetett, szabad kezével jobb kézfejemre markolt. Elmosolyodtam és egy puszit nyomtam a feje búbjára, majd egyedül hagytam, hogy nyugodtan el tudja fogyasztani a vacsoráját.

Felmentem az emeletre, első utam pedig egyből a fürdőbe vezetett. Halkan csuktam be az ajtót, mielőtt még Baek utánam jött volna. A tükör elé vonszoltam magam, s a csapnál arcot mostam. Jó érzés volt a hideg víz, egy kicsit fel is frissültem tőle. Megtámaszkodtam a mosdó szélén, miközben saját magammal szemeztem a tükörben. Minél tovább néztem magam, annál inkább azt tűnt föl, hogy a nyúzott képemet egy üdébb, mosolygós arc váltja fel. Meglepődtem, de nem tágítottam, álltam a saját tekintetemet.

– Ez kellett neked? – Megugrottam, a tükörtől hátráltam vagy négy lépést. Hatalmas, kikerekedett szemeimet megdörzsöltem, s újból a tükörbe zárt énemet néztem. Mimikája változott, míg az enyém ugyanolyan döbbent maradt.

– Te... hogy...

– Egyek vagyunk, benned élek, így néha megadatik, hogy láss engem – válaszolt egyszerűen. Teljesen hülyének gondoltam magamat, amiért a saját képemmel beszélgettem.

– Ugh, szerintem már teljesen fáradt vagyok – dörzsöltem a halántékomat. – Biztos, hogy csak képzelődök.

– El kell hogy vegyem a kedvedet, de nem.

– Akkor eddig miért nem láttalak? – kérdeztem és reménykedtem, hogy ezzel most megfogtam.

– Magam sem tudom – eltűnődött egy pillanatra. – Talán ennyire még nem voltál kétségbeesve. Tudod, az érzéseid ingadozását megérzem. És jelenleg – pillantott rám, tekintete a szívemig hatolt. – eléggé nem jól áll a szénád.

– Még is...

– Remélem most boldog vagy, hogy egy értelmileg nulla fiút kell ápolgatnod. Én mondtam, hogy hallgass rám.

– Nem, te azt mondtad, hogy meghalt! – emeltem fel a hangomat és dühösen néztem a tükörbe.

– Bizony – bólintott. – De csak érted tettem.

– Jó vicc.

– Ez nem vicc. Én ott voltam azon az estén, míg te teljesen átadva magad nekem, összeomlottál, mert Baekhyunt meglőtte az a némber. Hálás lehetnél, amiért elroppantottam Haneul gerincét és kitörtem a nyakát – mosolygott, mire szavai hallatán kirázott a hideg. – Élvezet volt hallani az összes nyamvadt orvos segélykiáltását – sóhajtott, pilláit lehunyta. Furcsa volt így látnom magamat... azaz őt. – Ezekkel itt – emelte fel a kezeit, míg én a sajátjaimat szorosan testem mellé préseltem. –, úgy szét tudok szedni bárkit, hogy arra még a kutya sem ismer rá – elvigyorodott, s szemhéját felnyitva újból szemeztünk. 

– Kö-köszönöm – hebegtem rémülten. Mély hangján felkacagott, biztos voltam benne, hogy nevetségesnek tart. – De akkor is ijesztő vagy.

– Te meg egy gyáva senki. Nélkülem már rég halott lennél és odalenne ez az értékes test – mutatott végig magán. – Most gondolj csak bele – elmosolyodott. –, mennyi értelmetlen életet elvehetnénk mi ketten. Waahh, isteni lenne!

– Beteg vagy...

– Nem, csak tudod úgy érzem, eleget szenvedtünk mindketten. Elég volt ebből a folytonos jó pofizásból. Túl nagy szíved van, míg ezt mások bőszen kihasználják. Most nézd csak meg, itt van a nyakunkon egy hulladék, csak azért, mert a te kis lágy szívecskéd megszerette. Fenébe a szeretettel, ha eddig senkit nem érdekeltünk.

– Mert te csak ölnél! Ez miatt ki szeretne téged?

– Nem gondoltál még arra, hogy okom van gyilkolni? – kérdezte, amin egyből elgondolkodtam. – Ahogy te kedveskedsz másokkal, az is okkal történik. Azt gondolod, hogy majd ezzel mindenki elfogad és megkedvel.

– De hát ez í-

– Tévedsz! – Félbeszakítva a mondandómat komoran nézett a szemeimbe. – Csak kihasználnak és te egyáltalán nem veszed észre. Nyisd ki a szemed, Chanyeol és láss úgy, ahogy kellene! Rohadtul senkit sem érdekel, hogy te épp élsz vagy halsz.

– Ne legyél ennyire tapintatlan!

– Hány embernek vagy fontos, mi? Egynek? Talán kettőnek? Ugyan már, ne nevettess. Az az egy, akinek talán tényleg jelentettél valamit, most nem emlékszik semmire. Így már oly’ mindegy, nem de?

Bármennyire is fájt amiket mondott, be kellett látnom, hogy igaza volt. Teljes mértékben, töviről-hegyire az igazat vágta a fejemhez. Utáltam, hogy ő ennyire a dolgok mögé tudott látni.

– Hagyj békén – motyogtam és egyre inkább távolodtam a tükörtől.

– Ne feledd a szavamat – küldött felém egy halálijesztő pillantást, s eltűnt, mikor végleg kiléptem a fürdőből. Ezerrel zakatoló szívvel dőltem neki az ajtónak, alig bírtam feldolgozni a látottakat és a hallottakat. Ez már kezd olyan lenni, mint egy rossz álom.

– Chanyeoooooooooooool! – Baekhyun észveszejtő ordítása zökkentett ki a sokkos állapotból. Részben örültem neki, részben viszont nem. Sóhajtva és szem forgatva igyekeztem le az emeletről.

– Mondjad – szaladtam a nappaliba, hogy megbizonyosodjak, minden rendben van vele és nem csinált semmi hülyeséget.

– Nézd! – Amint meglátott, felpattant az ülőgarnitúráról, s tenyerét az ég felé fordítva igyekezett oda hozzám. Vékony bőrébe a tányér egy nagyobb darabja állt bele, a szilánk és a húsa közötti aprócska résből a vére bukkant elő. Elhűlve néztem rá, míg ő mindent megbánó szemeket meresztett felém.

– Mit műveltél?! – kaptam el csuklóját, és egyből a konyhába húztam.

– Leraktam a tálcát az asztalra, aztán pedig véletlenül felborítottam – mesélte fojtott hangon, éreztem, nem kell sok és elsírja magát. – Baekhyun... Baekhyun... rossz volt – hebegte halkan, mire ránéztem. A hatalmas krokodil könnyek eláztatták az arcát, ennek látványára pedig a szívem összeszorult. Gyorsan levettem a hűtőről a kötszeres dobozt, kivettem belőle egy kis köteg gézt meg jódot. A nagy szilánkot kihúztam a tenyeréből, majd a mancsát a csap alá dugtam. Lemostam neki, megtisztítottam, egy száraz konyharuhával pedig megtöröltem. Bejódoztam a sebet, egyből utána ráraktam egy vattapamacsot és az egészet betekertem a gézzel. Megnyugodtam, hogy nem olyan mély a vágás, hogy átázzon a kötés.

– A szívbajt hoztad rám! – kiabáltam rá és hanyagul félrelöktem a kezét.

– De én nem akartam – sírt, s szorosan hozzám bújt. Mérgemben eltaszítottam magamtól, mire a hűtőnek csapódott a háta. Összerogyott, keserves sírásba kezdett. Ekkor eszméltem csak fel, hogy mit tettem vele.

– Baekhyun, sajnálom – térdeltem le mellé, és gerince vonalában kezdtem el simogatni őt. Kezemet menten ellökte.

– Chanyeol nem szeret! – vágta a fejemhez. – Chanyeol nem szereti Baekhyunt, pedig Baekhyun nagyon szereti Chanyeolt! – bőgött tovább. Nagy sóhajomat egy hangos nyelés követte, amint épp küzdöttem a torkomba fészkelődött gombóc legyűrésével.

– Ne haragudj – motyogtam, miközben leültem vele szembe. – Chanyeol nagyon nagyon szereti Baekhyunt – nyúltam a sértetlen keze után, ám újból kudarcot vallottam. Nem engedett közel magához. – Érted, Baek? – suttogtam. – Nagyon szeretlek! – Mondatom végére a hangom megremegett, pillanatok kellettek csak, hogy én is vele együtt sírjak.