9. Fejezet

Miért akarod bántani Baekhyunt?

~ Ki mondta, hogy bántani akarom?

Felsóhajtottam, majd ráhagytam. Furcsa volt, hogy mindent láttam, mindent éreztem és érzékeltem, de még sem én irányítottam. Nem tudom ezt hogyan jellemezni, egyszerűen olyan volt, mintha álmodnék. A fejemet oldalra akarom fordítani; nem tudom. A kezemet fel akarom emelni; nem tudom. Idegtépő a tehetetlenség, és úgy éreztem, már nem bírom ezt sokáig.

– Állj meg – nyögtem ki nagy nehezen. Meg is lepődtem rajta, hogy sikerült nekem mondani valamit. Ahogy éreztem, ő is megszeppent. Ez némi önbizalmat adott, így hát jobban koncentráltam, hogy még inkább visszavegyem az irányítást.

Nem szólt semmit rá, hümmögött egyet, majd újból elindultunk. Egy életnek tűnt, mire visszaérkeztünk a házhoz. Alaposan felmérte az épületet, majd megjegyezte: Egész szép. Nem mertem semmit sem mondani, ezért inkább csöndben maradtam.

A kapu ajtót kinyitva sétáltam a bejáratiig. A szívem a torkomban dobogott, s arcomra egy szelíd mosoly húzódott.

~ Otthon van, ugye?

Igen.

Nem kérdezett többet, nem felelt semmit. Én addig koncentráltam, és próbáltam erőt gyűjteni arra, hogy visszaszerezzem a testemet.

Az ajtó lassan kinyílt, mi léptünk be rajta. Ahogy láttam, a konyhában és a nappaliban még égett a lámpa, ebből következtettem, hogy Baekhyun a két helyiség közül valamelyikben tartózkodott. Levettem a cipőt és a kabátot, majd egy nagy nyújtózás kíséretében egy hatalmas vigyor lepte be arcomat.

– Hazajöttem! – kiáltottam. Az előszobából kisétálva egyből a nappalira láttam rá. Baek a kanapén ült, és a tévét nézte.

– Késtél majdnem fél órát – szólalt meg végül, s fejét felém fordította. Szemei csalódottan, mérgesen csillogtak. Mindkét felem megszeppent miatta, de aztán arcomra kiült a megbánás. Amit nem én erőltettem rá!

– Sajnálom, csak tudod, dolgom volt még – mentem közelebb hozzá. Felsóhajtott, majd felállt, s villámokat szóró tekintettel sietett oda hozzám.
Ne, Baekhyun, ne gyere ide! Hallod? Menj innen!! 
Bár hogy is nem akartam, másik felem engedte, hogy megöleljen. Szorosan bújt hozzám, és én is szorosan tartottam magamnál, bár legszívesebben eltaszítottam volna a szoba másik végébe.

Baekhyun, nyisd ki a szemed! Ez nem én vagyok, nem hallod?!

~ Felesleges erőlködnöd, nem hall téged.

Szívem szerint elsírtam volna magam, de ki kellett tartanom és meg kellett őriznem a józan eszemet. Nagy koncentrálások közepette sikerült belecsípnem Baek hátába. A vékony pólójának hála, megéreztem, és egyből elugrott tőlem. Kérdő tekintettel nézett rám, míg én fejemet egyből elfordítottam.

– Bocsánat, a kezeim ma igen szeretnek külön életet élni. – Utalása elég egyértelmű volt, amit csak én tudhattam. Tekintetemet az arcára irányítottam, és ekkor vettem csak észre azt a mérhetetlen rémületet.

– Chanyeol...

– Mi az? – kérdeztem meglepődve. Ekkor beugrott; biztos a vállamat látta meg. Ahogy erre gondoltam, belenyilallt a fájdalom, s tenyeremet egyből odakaptam. – Basszus.

– Még is mi a jó fészkes fene történt veled?! – kérdezte felháborodottan, majd a karomat elkapva a kanapéra akart ültetni, de én nem engedtem. Gondolkodni sem volt időm, farzsebembe csúsztattam a kezemet, s a pisztolyt lassan kihúztam onnan. A pulzusom egyből az egekbe szökött, üvölteni, kiabálni lett volna kedvem, de nem tudtam megtenni.

Baek egyből megfagyott, ahogy felfogta, hogy épp ráfogom a fegyvert.

Én ezt nem akarom, ne bántsd!

~ Utálom, hogy nem tudok megszabadulni tőled.

– Mit... akarsz... azzal? – kérdezte szaggatottan, s vett egy mély levegőt. A szívem szakadt meg, ahogy láttam, mindjárt elájul a félelemtől.

– Beszélgessünk. Ülj le! – böktem a fegyverrel a kanapéra. A fiú lassan engedelmeskedett, majd remegve helyet foglalt. Elé sétáltam, leguggoltam. Nem mert rám nézni. Kerülte a tekintetemet, sőt, az egész lényemet.

~ Milyen édes, amikor fél.

Ha bántod, én megöllek!

~ Én vagyok a gyilkos kettőnk közül, szóval ne erőlködj. Egy gyenge kis senki vagy.

Nem válaszoltam. Be kellett látnom; igaza van. Soha nem lennék képes bántani senkit sem, de Baekhyun védelméért akkor is megpróbálnám.

– Hogy van a húgod? Régen láttam – kezdett bele a beszélgetésbe. Összezavarodtam. Baekhyunnak van húga? Nem is tudtam.

Ahogy láttam, elég érzékenyen érintette ez a kijelentés, ugyanis arcizmai megfeszültek, mély levegőket vett, mialatt rendesen hallottam szívének dobogását. Tenyerei közé vette a fejét, s remegett. Fogalmam sincs, hogy mi játszódhatott le benne, de nagyon nagy hatással volt rá, az egyszer biztos.

– Ne... Ne merd a szádra venni a húgomat. – Zaklatott volt, ezt egyből kivettem. Arcomra egy féloldalas mosoly szökött.

– Hány éves is lenne most? Tizennyolc, tizenkilenc talán?

– Fogd be!

– Áh, szóval eltaláltam – felálltam, majd kezemet a hajára simítottam. Puha volt, mint mindig. Míg én ezzel törődtem, addig a másik énem nem zavartatva magát, erősen tincseibe markolt. Fájdalmasan felnyögött, de hagyta magát. – Tudom, hogy emlékszel rá. Tudom, tisztán emlékszel arra a napra. Óh, micsoda csodálatos nap volt.

– Állj le! – Hangja éles volt, fájdalommal teli. Próbáltam ismét tenni valamit, de nem tudtam. Teljesen elnyomott magában, így minden erőfeszítésem hiábavaló volt.

– Nincs is szebb annál, mikor látod, hogy valakinek fájdalmat okoztál. – Erősen ujjaim közé zárva Baekhyun haját, felállítottam, s kényszerítettem, hogy rám nézzen. Szemei könnyektől csillogtak, ajkai remegtek a félelemtől, arca kipirult az idegességtől. – A húgod szép lány volt, csak egy dolgot tett rosszul – közel hajoltam füléhez, majd egy mosoly húzódott az arcomra. –, hogy megismert engem. 

– Undorodom tőled, te utolsó senkiházi! – szűrte fogai közül, erősen belemarkolt a sérült felembe. Felszisszentem, de nem eresztettem el. Legbelül már én haltam meg a fájdalomtól. Nagyon sajgott a vállam.

– Nem sokáig kell így érezned. – Egy erős rántással oldalra taszítottam, minek következtében a földre esett. Nem kegyelmeztem, egy hatalmasat rúgtam a gyomrába, mire felnyögött, s az eddig visszatartott könnyek előtörtek szemeiből. Sokat köhögött, amivel együtt egy kevés vér is előbukkant a szájából.

Ne tedd ezt vele! Ne bántsd, ő nem tett semmit! Hagyd békén!

~ Ez még semmi nem volt, ne hisztizz.

– Állj föl! – kiabáltam rá. Nagyon remegett az egész alakja, de nehezen, végül talpra állt. Szája piros volt a vérétől, amit aztán letörölt. – Sajnálom azt a szép pofidat, de ezt érdemled. – Azzal egy irdatlan erős ütést kapott a bal arcára. A lendülettől a kanapéra hullott, s összehúzva magát magatehetetlenül sírt.

Jézusom, Baekhyun!! Te szadista állat, ne öld meg!

– Chanyeol nagyon aggódik érted. Akarsz neki még üzenni valamit? – kérdeztem, miközben lerugdostam a kanapéról. Nem ellenkezett, tűrte az összes fájdalmat. Már majdnem én is elsírtam magam miatta. Feldagadt szemekkel felnézett rám, majd egy nagyon apró mosoly jelent meg arcán.

– Hall engem? – kérdezte halkan, szipogva.

– Sajnos igen, és már az idegeimre megy, hogy nem képes befogni. Szóval gyorsan mondj neki valamit, utána pedig végre megöllek és ő is csöndbe marad – ecsetelte lenéző stílusban, miközben a pisztolyt Baekhyunra szegeztem.

– Chanyeol – tornázta magát ülő pozícióba, s szemeit megtörölte. – Ha hallasz, kérlek segíts. Nagyon szépen kérlek, ments meg. – Szívem összeszorult miatta; arca meggyötört volt, véres, szemei feldagadtak, s tekintetében láttam a fájdalmat és a reményt. Bízott bennem.

Baekhyun bízik bennem, Baekhyun bízik bennem! Csak most az egyszer, jöjjön össze!

– Ez aranyos volt, de feleslegesen töröd magad. 

A fegyver elsült, Baekhyun feljajdult, az én arcomra pedig meglepettség költözött. A golyó az előttem heverő fiú combjába fúródott, nem pedig a fejébe.
Sikerült.. Úristen, sikerült!
Felbátorodva kezdtem egyre jobban koncentrálni a testrészeimre, s ahogy belemélyültem, úgy sikerült visszavennem az irányítást. Eldobtam a fegyvert, majd az egyik kezemmel a sérült vállamba markoltam olyan erősen, amilyen erősen csak tudtam. Ezzel magamnak és neki is fájdalmat okoztam, de nem tehettem mást.

– Baekhyun, hívd a rendőröket, vagy az intézetet! Mindegy, csak hívj valakit gyorsan!  – parancsoltam rá, pedig tisztában voltam vele, hogy sérült combbal nem igen fog messzire jutni.

~ Mit művelsz, te nyomorult? A vállam, te élettelen!

Csak nem fáj? Mindjárt kapsz akkor még több fájdalmat.

A testem kontrollálása sok energiába és erőfeszítésbe tellett, de sikeresen eljutottam a konyháig. Arcomon az izzadság cseppek mindenütt jelen voltak, nagyon lefáradtam.
Az egyik fiókot kihúztam, majd a legélesebb konyhakést vettem a markomba. Combomhoz emeltem, majd kifújtam a bent tartott levegőt.

Meg tudom csinálni! Meg tudom csinálni! Képes vagyok rá.

~ Dehogy vagy rá képes. Soha életedben nem tennéd meg!

És ez volt számomra a végszó. A külvilágot kizárva felemeltem a kést, és a tőlem tellett erőmből belevágtam a lábamba. Felordítottam én is, ő is. Mérhetetlen fájdalmat éreztem, ezért szemeimet össze is szorítottam egyből. Kihúztam a pengét a húsomból, majd eldobtam magamtól jó pár méterre. A seb nagy volt, eszméletlen gyorsan szivárgott a vérem. Nem bírtam már tartani magamat, összerogytam a földön, s szenvedtem. Fájt, sajgott, lüktetett, szúrt, elviselhetetlen volt. A látásom elködösült, alig bírtam kivenni a körülöttem lévő dolgokat. Arcomra egy mosolyt erőltettem, amint tudatosult bennem; sikerült megmentenem Baekhyunt.
Megtettem. Nem halt meg.

Felsóhajtottam, majd az egyik kezemet a szívemre helyeztem. Gyorsan dübörgött a mellkasomban, már azt hittem, áttöri a bordáimat.
Bárcsak tényleg ez történne. Mindenkinek jó lenne. 
Szemeimet lehunytam újból, s úgy éreztem, mintha elnyomna az álom.
Remélem... meghalok.

Hatalmas fejfájással ébredtem. Sajgott minden porcikám, s mikor már egyre több minden eszembe jutott, úgy hasított a fájdalom is a lábamba és a vállamba. Felnyögtem, majd automatikusan oda akartam nyúlni, de nem tudtam. Szemhéjaimat felnyitottam, hunyorogtam párat, s amikor a látásom is kitisztult, felmértem a környezetemet. A fehér falakból, és a szokásos, undorító illatból egyből leszűrtem; a kórházban vagyok. Magamra siklottak a szemeim, s ekkor vettem csak észre, hogy az ágyhoz vagyok szíjazva. Ez most komoly? Időm nem volt többet gondolkodni, az ajtó nyílt, s négy alak lépett be rajta; egy ápolónő, egy orvos, egy rendőr és Haneul. Basszus.

– Tudod, hogy mekkora kárt tettél magadban? – A fehér köpenyes pasas lépett először közelebb hozzám, hangja szigorú volt. Nem válaszoltam, fejemet lehajtottam szégyenemben.

– Átaludt két hetet – szólt közbe az ápolónő is, mire szemeim elkerekedtek. – Még egy hetet kell itt maradnia, azután pedig mehet haza. – Papírok zörgését hallottam, valószínűleg ez mind le volt neki jegyzetelve.

– Chanyeol – közeledett hozzám Haneul hangja. Félve rásandítottam, mikor elém ért. Kezét a vállamra helyezte, elmosolyodott. – Szeretettel várunk vissza az intézetbe.