8. Fejezet

Ígérem, 10-re itthon leszek és vigyázok magamra. A ház címe a kulcstartón, a kulccsal együtt a zsebembe. Majd jövök. Chanyeol

 Sóhajtva csúsztattam a konyhapultra a kis cetlit, amin immár az én írásom pihent. Gyávának éreztem magam, amiért nem mertem a szemébe mondani, hogy elmegyek itthonról. Bárhogy is nézzük, féltem tőle. Pontosabban a reakciójától és a válaszától.

Halk léptekkel mentem az előszobába, ahol felvettem a cipőmet és a vékony kabátomat. A bejárati kilincsére csúsztatva a kezemet még visszanéztem vállam fölött, s egy erőtlen sóhaj kíséretében lenyomtam azt, majd kinyitottam a faajtót. Ahogy kitettem bal lábamat a küszöbön, egy kéz kapta el az én kezemet. Ő volt az.

– Chanyeol – mondta halkan, miközben visszahúzott az ajtóból. Félve néztem rá, míg ő megtört arccal kereste tekintetemet. Nem bírtam felelni. A szavak a torkomra fagytak, szám mintha össze lett volna varrva. Nyeltem egyet, ezzel próbálva legyűrni az idegességemet. – Csak annyit szeretnék, hogy vigyázz magadra! – lágyultak el arcizmai, s egy apró mosoly ragyogta be hófehér arcát. Fellélegezve fújtam ki a bent tartott levegőmet, nagy kő esett le a szívemről. Összegabalyodott ujjainkra siklott a tekintetem, majd elmosolyodtam én is. Vékony kezét elengedtem, közelebb léptem hozzá, végül megöleltem. Államat feje búbján támasztottam meg, mialatt pilláimat lehunytam. Ő kezeivel körbe ölelte derekamat, ügyelve arra, hogy ne érjen hozzám egész teste. Milyen figyelmes.

– Nem kell aggódnod, épségben hazaérek – nyugtattam, s hátát kezdtem el simogatni ennek céljául. Fejét a mellkasomhoz nyomta, s motyogott valamit, ám én nem értettem.

– Tényleg ígérd meg, hogy tízre hazajössz – vált el tőlem egy szempillantás alatt, majd kérlelő tekintettel fürkészte az enyémet. Elmosolyodtam rajta.

– Megígérem.

– Akkor mehetsz.

– Sietek – simítottam végig bal karján, s már a házban sem voltam. Gyors léptekkel igyekeztem át az úttesteken, szelve ezzel az utcákat, hogy odaérjek a megbeszélt találkozóhelyre. Egész út alatt nyomasztó, frusztráló érzés lett úrrá rajtam. Magam sem értettem, hogy mi okból kifolyólag, egyszerűen csak jött. A park felé vezető úton sok érdekes figurát láttam. Volt hogy bandában voltak, néha viszont egyedül, akár egy magányos farkas. Pont mint én. Felsóhajtottam, s tekintetemet a betonra szegeztem. Hangulatom még inkább csak rosszabbodott, ahogy a park bejáratához értem. Már semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez. Csak túl akartam esni a beszélgetésen, és haza akartam menni.

Kezemet felemeltem, s a csuklómon pihenő órára néztem, ami már nyolc órát mutatott. Körbenéztem, de egy árva lelket sem találtam magamon kívül. Miért nincs itt?

Bő tíz perc várakozás után a néma csendet egy pár magassarkú cipő kopogása zavarta meg. A hang irányába meredtem, és ekkor meg is pillantottam végre azt a személyt, akit szerettem volna. Ahogy csökkent köztünk a távolság, úgy vettem ki az arcán pihenő bájos mosolyt.

– Sokat késtem? – ölelt magához, majd mikor elengedett egy apró puszit nyomott a számra.

– Majdnem negyed órát – dörgöltem az orra alá, amint felébredtem a bódult állapotból. Felkuncogott, s hullámos hajának egy tincsét füle mögé tűrte. Elképedve vesztem el tökéletességében.

– Csak gondoltam rendbe szedem magam, ha már úgy is veled találkozok – mosolygott édesen. Egy ügyetlen vigyor terítette be arcomat, majd zavaromban lehajtottam a fejemet. Pillanatokba tellett, mire feleszméltem arra, hogy ujjainkat összefűzni, s közelebb lépked hozzám. Meglepetten ránéztem, s félénken csillogó íriszeibe meredtem. Elbűvölt, elvarázsolt.

A parkot vagy háromszor körbe jártuk, ami nagy szó, hiszen a zöld öves terület hatalmas volt. Kéz a kézben sétáltunk, kiélvezve minden egyes másodpercet, percet, órát, amit együtt tölthettünk. Nagyon jól éreztem magam vele. Minden eddigi gátlásomat levetve nevettem vele, hol az ő viccein, hol az enyémeken. Mindig találtunk egy témát, amit alaposan kiveséztünk, s viccet csináltunk belőle. Könnyesre nevetett szemekkel öleltem magamhoz úgy, ahogy eddig még soha. Igaz, a sebem lüktetni kezdett a hirtelen jött nyomástól, de abban a pillanatban ez foglalkoztatott a legkevésbé.

– Olyan jó most minden – simogattam hátát. Tényleg így éreztem. Annyira tökéletes és hihetetlen volt, hogy már kételkedtem benne, hogy megtörtént.

Kuncogva fonta át kezeit nyakam körül, majd egy gyengéd csókot nyomott ajkaimra, amit készségesen viszonoztam. Nyelveink egymást keresve, ajkaink összetapadva. Tényleg egy igazi álom volt. És mint tudjuk, minden álom egyszer véget ér.

– Mennem kell – vette elő a mobiltelefonját a zsebéből, miután a készülék elhallgatott. Sóhajtva bámulta a kijelzőt, majd szomorú tekintetét rám emelte.

– Kár – húztam a számat, mialatt kezét megkeresve rászorítottam, hüvelykujjammal pedig megsimogattam a kézfejét. Egy apró mosolyt varázsoltam ezzel az arcára, ami megmelengette a szívemet.

– Ha te is szeretnéd, máskor is találkozhatnánk – vetette fel az ötletet. Lábujjhegyre emelkedett, és közelebb hajolt hozzám. Elvigyorodtam, végül bólintottam.

– Én mindenképp szeretném.

– Helyes – kacsintott, majd visszaereszkedett telitalpra.

– Viszont – kezdtem bele, ahogy elmémbe hasított a felismerés. Kíváncsian fürkészte arcomat, és várta, hogy folytassam. – Neked ott a családod. Ez így... nem... nem lenne-

– Nézd – szakított félbe. Eddigi mosolya eltűnt, a komolyság és a keménység tükröződött arcáról. – Ha annyira zökkenőmentes lenne a családi életem, akkor nem is találkoztam volna ma veled. Vagy nem is feküdtünk volna le még az intézetben. Okkal menekülök otthonról. – Tekintetemet kerülve elnézett vállam fölött, majd gondterhelten felsóhajtva eltűrt egy tincset az arcából. Lefagyva álltam előtte, és nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Rá kérdezzek, ne kérdezzek? Fogalmam sem volt, hogy e kettő közül melyiket kéne választanom, végül rászántam magam és félve feltettem a kérdésemet:

– Mi történt otthon? – csúsztattam kezemet egyik vállára, ezzel arra ösztönözve, hogy rám nézzen.

– Nem akarom, hogy szánalomból gondolj rám – mondta, és lehajtotta a fejét. Szívem összeszorult, automatikusan nyúltam teste után, s magamhoz öleltem. Próbáltam enyhíteni a fájdalmát, nem akartam, hogy szomorú legyen.

– Fogalmam sincs, hogy mi zajlik le nálatok nap mint nap, de nem szeretném, hogy rossz legyen neked – motyogtam hajába búgva, mialatt még közelebb vontam magamhoz. Görcsösen ölelt, amiből következtettem, hogy félt.

– Chanyeol, én nem akarok visszamenni – adta tudtomra elcsukló hangon.. Felsóhajtottam.

– Figyelj, Emma – toltam el magamtól, s arcát tenyereim közé fogtam. – Holnap itt találkozunk, és beköltözöl hozzánk, oké?

– Hozzátok? És Baekhyun?

– Ne aggódj, Baek biztos örülne neked – mosolyogtam kedvesen. Próbáltam hatni rá, próbáltam elérni, hogy rám hallgasson. 

– Nem tudom, hogy ez mennyire lenne jó ötlet – húzta a száját, bár láttam rajta, hogy kezd megtörni.

– Bízz bennem, oké? Tökéletes ötlet – cirógattam arcélét nyugtatásképpen. Halványan elmosolyodott, s bólintott.

– Akkor holnap – távolodott el tőlem, de én visszarántottam, és egy lágy csókot nyomtam édes ajkaira. Pár percen keresztül faltuk egymás párnáit, ami felemelő érzés volt, és több erőt adott ahhoz, hogy Baekhyunnal szembenézzek este. Vigyorogva váltunk el egymástól, majd egyikünk sem fordult meg, úgy tolattunk mindketten az ellenkező irányba, hogy tekintetünk egybeforrt. Még egy utolsó mosolyt küldött felém mielőtt megfordult volna.

De ez nem így történt.

Hangos dörrenés töltötte be a park belsejét, miközben én rémültem összehúztam magam, s tátott szájjal néztem végig, ahogy Emma ijedten kapja kezét a hasához, s összerogy a beton úton. Lábaim egy pillanatra földbe gyökereztek, de amint eljutott a tudatomig, hogy mi történt, odarohantam hozzá, s leguggoltam mellé. Vékony kabátján egy hatalmas, vörös folt díszelgett, amitől még jobban megijedtem.

– Chanyeol – kapott kezem után, s rám emelte tekintetét. Szemeiből némán folydogáltak a könnyek, ajkai kicserepesedtek a száján vett gyors levegővételtől.

– Jézusom, Emma! – suttogtam rá meredve, nem tudtam feldolgozni amit láttam. – Hívom a mentőket, tarts ki! – Szabad kezemmel a zsebembe nyúltam, de ekkor jöttem rá; nekem nincs is telefonom. Káromkodtam egy irdatlan hosszút, majd Emmánál kezdtem keresni a mobilt.

– Chanyeol – lehelte nevemet, amitől még jobban elvesztettem a kontrollomat. Remegtem, mint a kocsonya, szívem háromszor-négyszer gyorsabban zakatolt, könnyeim pedig előtörtek.

A telefont megtalálva bepötyögtem a mentősök számát – szerencsére ezt már tudtam. Emma kezét szorongatva gubbasztottam mellette, s kétségbeesetten próbáltam elmagyarázni, hogy hol vagyunk és mi történt.

– Csak jöjjenek már! – ordítottam a telefonba, s ahogy kinyomtam, úgy dobtam azt is földre. Emmát a karjaim közé vettem, figyeltem. Nehezen vette a levegőt, mialatt hasát szorongatta. Könnyei megállíthatatlanul folytak végig arcán, s félholtan csillogó íriszei fájdalmat tükröztek.

– Chanyeol..

– Ne beszélj, attól csak rosszabb... lesz – szipogtam, és arcomat kabátom ujjába töröltem.

– Chanyeol – súgta erőtlenül, mire megszorítottam a kezét.

– Igen?

– Terhes vagyok. – Egy apró mosoly kúszott arcára, miután elhagyták a szavak a száját. Pilláit lehunyta, nagyokat lélegzett. Elkerekedett szemekkel meredtem rá, próbáltam feldolgozni a hallottakat.

– Szó-szóval.. Én.. én.. én..

– Tőled – nyögte, majd homlokát összeráncolta. Vegyes érzelmekkel az arcomon vontam magamhoz, s jó erősen karjaim közé zártam. Miért így kell megtudnom? Miért most? Ez nem... nem történhet meg.

– Ne halj meg, hallod?! – rázogattam meg kézfejét, mire csak elmosolyodott. Alig él, és még is mosolyog. Hihetetlen!

– Szeretlek, Chanyeol – préselte ki fogai közül, majd csend lett. Csend telepedett körénk, a parkra, az elmémre. Egyedül szívem lüktetését hallottam, s éreztem ahogy a nyakamon lévő erekbe bőségesen tódul a vér. Semmi mást. Másik kezemet rémültem raktam nyakához, ahol az egyik verőérre tapasztottam a mutató, és a középső ujjamat. A levegő tüdőmbe rekedt, a keletkezett gombócot alig bírtam lenyelni. Szemeimből megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim, míg teste élettelenül feküdt karjaim között. A hőn szeretett nőm halott... a.. gyerekünkkel együtt. Miért? Én miért nem lehetek boldog? Miért nem kaphatom meg azt, amit a normális emberek is? Ennyire sokat kérek az élettől?

Szívem sajgott, elmémben nem tudtam összerakni a jó és a rossz dolgokat. A fájdalom eluralkodott rajtam, az eddigi melegség eltűnt a szívemből, helyére fagyos komorság költözött. Emmát lefektettem a földre, felálltam. Szemeimmel keresni kezdtem egy alakot, akár egy bizonyítékot. De bárki is volt, nem ússza meg szárazon.

– Gyere ide, te féreg! – kiabáltam, de nem kaptam választ. – Állj velem szembe, ha ennyire nagynak képzeled magad! – folytattam. A düh ellepte az elmémet, fogalmam sem volt róla, hogy mit művelek. Hadonásztam össze-vissza, így éreztem, ahogy Emma vére a kezemre szárad.

– Óh, milyen drága – szólalt meg mögülem valaki. A hang erőssége alapján úgy egy-két méteres távolságra tippeltem. Vérben úszó tekintettel fordultam meg, majd egy fekete öltönyös, magas, tőlem jó tíz évvel idősebb férfit pillantottam meg. Ez meg ki?

– Miért? – szűrtem fogaim közül, mialatt tettem felé egy lépést. Ő a pisztolyt felemelte, pontosan a homlokom vonalába tartotta azt. Féltem tőle, de a jelenlegi állapotomban bármire képes lettem volna.

– Egy semmire kellő ribanc volt – bökött a pisztolyával Emma felé. Fújtattam egyet. – Minden jött-ment alakkal összeszűrte a levet. Pedig neki ott voltunk mi. De aztán én rájöttem – mosolygott önelégülten. Undorító volt, sütött róla, hogy élvezte, amit csinált. – Bűnhődnie kellett, ahogy én és a lányom tettük. Az miatt a lotyó miatt a gyereknek teljesen ferde képe van az anyukákról.

Egy szót sem tudtam kinyögni. Vártam a segítséget. Mindegy lett volna, hogy honnan, de vártam. A mentősök sem jöttek. Pedig körbe írtam mindent, de semmi. Egyedül voltam, védtelenül, egy elmebeteg apukával együtt. Rossz szót használtam, szörnyeteggel.

 – És most? Engem is utána küldesz? – kérdeztem némi gúnnyal a hangomban. Felnevetett, de a pisztolyt nem emelte el.

– Vág az eszed, kölyök. Megérdemled a halált – mondta szemrehányóan, s ujját igen közel helyezte a ravaszhoz. Nyeltem egyet, de nem mozdultam. Ha meghalok, hát meghalok. De nem hagyom magam ilyen könnyen. Egy furcsa ötlet jutott eszembe. Hülyeségnek tartottam elsőre, de aztán rájöttem; ez az egyetlen lehetőségem.

 Segíts! Hallod? Segíts nekem! Nem hallod? Ha én meghalok, te is meghalsz bennem.

Semmi. Nyeltem egy hatalmasat, félelmemet próbáltam legyűrni. A fickón láttam, hogy nem kell sok, és meghúzza a ravaszt, ezzel engem is a halálba lök. Újból próbálkoztam, remélve, hogy én is tudok vele kommunikálni, és nem csak ő velem.

Chanyeol, komolyan beszéltem. Segíts, különben neked is véged. 

~ Engedd el magad.

Bizarrnak tűnt, hogy a saját nevemet mondogatva kérek segítséget, de bejött! Egy aprócska mosoly szökött arcomra, s végül úgy tettem, ahogy azt ő kérte. Tisztában voltam vele, hogy a tűzzel játszok, de nem tehettem mást.

~ Látni fogod a két kezed után hagyott pusztítást.

A pisztoly elsült, én viszont villám sebességgel kikerültem azt, s pillanatok alatt termettem a fazon előtt, aki kikerekedett szemekkel nézett rám. Arcomra egy gúnyos mosoly húzódott, majd gyomorszájon térdeltem. Éreztem az erőt túltengeni a véremben, de tudtam jól, ez nem az enyém. Én ilyenekre soha nem voltam képes.

Testem magától mozgott, nem én irányítottam. Alig bírtam követni az eseményeket, s már csak arra eszméletem föl, hogy összerogyok. Vállamhoz kaptam a kezemet, majd elemeltem a tenyeremet. A vörös folyadék jelezte, hogy eltalált egy golyó. Felmordultam, és neki estem. Mintha meg sem kottyant volna. Nem fájt semmi, pedig éreztem, ahogy szivárog belőlem a vér.

Kikaptam a kezéből a fegyvert, majd felpattantam, s fejére szegeztem. Hangosan kiabált és mondott is valamit, de nem értettem. Összemosódott minden, de szemeim előtt láttam, ahogy a golyó belefúródik a fejébe. Pontosan a két szeme közötti részen. Megijedtem, de arcizmaim nem vették fel a rémültséget. Önfeledt mosoly ragyogta be egész képemet, ami némiképp megrémített. Kifújtam a bent tartott levegőmet, majd a pisztollyal a testének minden egyes pontjába lőttem egy golyót. Ezt egészen addig játszottam, ameddig a másik énem abba nem hagyta. Az ő általa irányított kezem a fegyvert a farzsebembe csúsztatta, majd leguggoltam a halott emberhez, s pénztárcáját megkeresve elvettem tőle az összes nála hordott pénzt.

Hé, hahó! Mit művelsz?

~ Fogd be, zavarsz.

Megszeppentem, de nem mertem megszólalni. Az üres tárcát a péppé lőtt alakra dobtam, s felegyenesedtem. Még egy hatalmasat rúgtam a halottba, s felkuncogtam. Ijesztő volt, de nagyon!

– És akkor most kezdődhet a játék – mondtam vigyorogva, és előhúztam a bal nadrágzsebemből a lakáskulcsot, aminek az egyik kulcstartóján ott díszelgett a címünk.

Azt ne mond, hogy...

– Meglátogatjuk Baekhyunt. Úgy is már régen beszéltem vele.

Megijedtem, szívem eszeveszett tempóban kezdett zakatolni. Meg kellett valahogy állítanom, de fogalmam sem volt, hogy hogyan is tehetném ezt. Az én hibámból ő uralta az egész lényemet.

Lassú, kimért léptekkel indultam vissza, hátam mögött hagyva a két halott testet. Arcomon a vigyor olyan volt, mintha rám ragasztották volna, nem tűnt el.

Basszus már! Állj! Állj meg! Nem teheted! Bocsáss meg, Baekhyun...