5. Fejezet

– Mit csináljunk ma? – kérdezte Baekhyun ebéd után. A mosogatónál állva megvontam a vállamat, majd elkezdtem kérdésén agyalni, míg a következő tányéron mentem át a habos szivaccsal. Sok mindent nem próbáltam, és sok mindenre nem volt még lehetőségem.

– Menjünk… Menjünk fodrászhoz – motyogtam halkan az első ötletet, ami eszembe jutott. Fél másodpercnyi csend, végül egy halk kacaj töltötte be a konyhát. Most ez miért vicces?

– Mit szeretnél a hajaddal? – jött oda hozzám Baekhyun, majd a mosogató melletti pultnak döntötte derekát.

– Befestetni – csillantak fel szemeim, s rá emeltem tekintetemet. – Ahogy látom, neked is festve van.

Utalásom közben mesterségesen barna tincseire vándorolt a tekintetem.

– Ühüm – bólintott. – Untam a snassz feketét.

– Hidd el, én is unom – húztam a számat.

– Akkor délután elmegyünk – veregette meg a vállamat. – A közelben van egy tök jó szalon. Bár, csak fél évben, ha egyszer megyek, akkor is csak vágatni – kuncogott. – A festést itthon megoldom.

– Egyedül? – kerekedtek el szemeim. Büszkén bólogatott. 

– Nem nehéz. Majd ha gondolod, megcsinálom neked itthon.

– Akkor nem is kell menni fodrászhoz.

– Miért, szerinted a szőke festék azonnal befogja a feketét? – nevetett.

– Ki mondta, hogy szőkére akarom? – motyogtam.

– Csak egy példa volt. 

Halk kuncogása után magamra hagyott a maradék mosatlannal. Gyorsan lesikáltam mindegyikről a koszt, mialatt a tegnap hallott zene dallamát dúdoltam. Úgy éreztem magam, mintha a délelőtt folyamán nem is történt volna semmi sem. Baekhyun elfeledtette velem, s szerencsémre a fejfájás, és a gyomrom háborgása is abbamaradt. Újból az az érzés kerített hatalmába, hogy gondtalan vagyok és szabad. Bár amint eszembe jutott, hogy ma csütörtök van, elment mindentől a kedvem. Holnap vissza kell mennem az intézetbe a szokásos kezelésre. Nem akarom!

A mosogatás után letöröltem az asztalt és a szabad pultokat, majd első dolgom volt átöltözni. A szokásos farmer-színes póló kombinációt választottam. A fürdőbe is betévedtem, hogy fogat mossak, és megfésülködjek. 

– Kész vagy? – kopogott Baekhyun.

– Igen – mondtam, és kimentem a helyiségből. Végig néztem rajta; már ő is át volt öltözve.

– Akkor mehetünk – mosolygott.

– De várj! Nekem nincs pénzem, hogy kifizessem – szontyolodtam el, ahogy eszembe jutott.

– Nyugi már, majd én kifizetem – kedveskedett.

– Nem akarok rajtad élősködni.

– Én vállaltam, hogy nálam laksz. Ebből pedig az következik, hogy ugyan úgy költöm rád a pénzt, mint magamra. Szóval lakat a szádra, kedves Chanyeol és mars lefele a kocsihoz! Ne nézzél már ilyen bambám, gyerünk, gyerünk! – lökdösött a lépcső felé, hogy minél hamarabb leérjek. Nem válaszoltam már neki – mivel nem tudtam, erre mit is kéne. Szó nélkül lesiettem a lépcsőn, és egyből kivágtam a bejárati ajtót. Még mindig olyan furcsa volt a friss levegőn lenni, ezért amíg Baekhyun nem jött, a kertből figyeltem az embereket, ahogy elhaladnak a kerítés túloldalán fekvő járdán, miközben egyszer-egyszer megbámulnak. A tekintetükben némi bírálást véltem felfedezni, de úgy konkrétan nem foglalkoztam velük.

Leguggoltam, majd az előttem nyíló kis sárga virágot kezdtem nézni. Olyan törékeny és tökéletes volt, hogy egy pillanatra még féltékeny is lettem rá. Szirmán óvatosan végig húztam ujjamat, ügyelve arra, hogy ne tegyek kárt benne. Hallottam egy-két megjegyzést, mint például „Mit művel az a fiú?” és „Normális ez?”. Persze figyelmen kívül hagytam őket. 

– Channie, mehetünk? – nyílt a bejárati, s Baekhyun már egyből le is támadott az első kérdésével.

– Channie?

– Talán nem tetszik? – Miután bezárta az ajtót, odajött hozzám. Túl alacsonynak éreztem magam hozzá képest, ezért egyből fel is egyenesedtem. Mindjárt jobb érzés volt egy fejjel magasabban a levegő.

– Nem mondtam – mosolyogtam le rá. – Csak szokatlan. Eddig mindig Chanyeol voltam.

– Mivel az a neved – nevetett.

– De nem úgy – forgattam meg szemeimet, mikor elindultunk. – Nem kaptam még becenevet mástól.

– Óh, világos. Hát akkor készülj fel – kinyitotta a kaput, majd maga előtt kiengedett. –, hogy én szeretem becézni az embereket. Szóval, ha valami furcsát mondok, akkor ne nézz rám csúnya szemekkel – mosolygott aranyosan, mire én is elmosolyodtam.

– Hát jó.                        

Beszálltunk mindketten a kocsiba, a motor felbőgött, majd elindultunk. Egész végig az ablakon bámultam ki, ahogy az emberek egymást nem nézve sietnek a dolgukra, s olyan hévvel száguldoznak, hogy a többieket maguk körül fellökik. Orromat felhúztam, bíráló tekintettel mértem végig őket. Nem szerettem a tiszteletlenséget, és azt elég csúnya dolognak tartottam, hogy valaki semmibe veszi a másikat. Ilyen nincs! Mindenki egyenrangú. Még… még… én is. Felsóhajtottam, eközben úgy néztem a járdán elhaladó alakokat, mint egy éhes oroszlán az áldozatát.

Hirtelen megálltunk.

– Gyűlölöm, hogy mindig én kapok pirosat – mérgelődött a mellettem ülő fiú, mire csak elmosolyodtam. Nagyon jól vezetett, eszméletlen nagy türelme volt. Persze egyszer-kétszer kijött a sodrából, ami valljuk be, egész vicces volt.

Szemeimmel ismét az embereket kezdtem pásztázni. Ekkor pillantottam meg, ahogy egy férfi lassan közeledik egy nőhöz és annak kislányához. Pilláimat összeszűkítettem, szívem heves dobogásba kezdett. Rossz előérzetem támadt, megindult bennem valami. Nem tudtam, hogy mi fog kisülni ebből, így hát Baekhyun szavait ignorálva nyitottam ki a kocsi ajtót, és villámsebességgel futottam a védtelen asszonyhoz. Igazán jól tettem. A pasas felkapta a kislányt, s olyan eszeveszett rohanásba kezdett vele, mintha az élete múlna rajta. Az apró termet csak kiabált, míg az anyukája utána szaladt. Nem akartam ennyiben hagyni, ezért egyből én is utánuk iramodtam. Még elmosódva hallottam magam mögött Baekhyun harsány üvöltését, de nem tudtam már vele foglalkozni. Az anyukát lehagyva loholtam a fekete bőrdzsekis férfi után, aki úgy tűnt, már kezd fáradni. Nagy szerencsémre én még bőven bírtam szusszal. Amint a sarkon befordult, én is befordultam. Már csak egy méterre volt tőlem. Hangosan lihegett, ezt még így is hallottam. A jobb karjába zárt kislány sírt, s anyukáját emlegette. Szívem szakadt meg a látványtól, így hát még inkább azon voltam, hogy megmentsem őt. Bár igazából nem értettem magamat. Miért akarok én jót tenni? Miért akarok én másoknak segíteni? Tisztában voltam vele, hogy ez egy életveszélyes játék, de muszáj volt megtennem. Vagy is legbelül ezt éreztem. Muszáj. Ahogy magamban ezt kántáltam, úgy váltak hosszú lépteim egyre gyorsabbá. Jobb karomat kinyújtottam, így a dzseki hátulját már bőven el tudtam érni. Minden erőmet összeszedve markoltam rá a bőrnek tűnő anyagra, s egy akkorát rántottam rajta, hogy a férfi teljességgel hátraesett, mialatt a kislányt elengedte, hogy magát tudja védeni az esésnél. Nem tudom honnan jöttek ezek a hirtelen jó reflexek, de a másodpercek töredéke alatt el tudtam még kapni a lány kezét, így őt magamhoz rántottam. Karjaimba esve dőltem hátra vele, a kemény betonra huppantam. Jajgattam egy sort, hiszen farcsontom teljességgel ripityára törött. Alig volt időm foglalkozni ezzel, már álltam is fel kezemben a gyerekkel, majd őt letéve hátam mögé toltam.

– Ne aggódj, nem lesz semmi baj – motyogtam alig hallhatóan, amit valószínűleg meghallott, hisz pulcsim anyagába erősen belemarkolt. A hapsi nehezen, de feltápászkodott, s gyilkos szemekkel méregetett.

– Nem szép dolog beleavatkozni mások ügyeibe, te kis taknyos – köpte felém szavait, mik tele voltak lenézéssel és megvetéssel. Nem válaszoltam neki, álltam tekintetét. Kabát zsebébe csúsztatta jobb kezét, majd nagyon lassan egy pillangókést húzott elő. A vér megfagyott az ereimben, szívem kihagyott egy ütemet, végül eszeveszett zakatolásba kezdett. Éreztem, ahogy végtagjaim reszketnek, de aztán rá kellett jönnöm; egész lényem úgy remegett, mint a kocsonya. 

Hát ennyi lenne az életem? Ennyi volt a szabad élet?

Magam mögött tompán hallottam a hangos kiáltásokat, s a rendőrautók hangját. Fellélegeztem, de még sem teljesen. Hátrálni kezdtem, mialatt a mögöttem álldogáló apróságot is toltam magammal. Zokogva tolatott ő is egészen addig, míg kezeimmel le nem fejtettem ujjait a pulcsimról, s meg nem fordítottam őt. Nehéz volt, hiszen a karjaim hátam mögött voltak, így a férfinek bármikor esélye lett volna rám támadni.

– Rohanj! – kiáltottam el magamat, mikor egy pillanatra megfordultam és adtam egy kis kezdőlöketet a lánynak. Nem hezitált, szót fogadott, és elfutott. Pillanatok alatt fordultam vissza, ám ekkor úgy éreztem, teljesen késő. Éles fájdalom nyilallt belém a hasamnál, és már csak annyira eszméltem fel, hogy az alak egyenesen a zsaruk karmai közé rohan, miután belém szúrva a kést el akart menekülni. Egy pillanatra furcsán éreztem magam, testem lüktetni kezdett. Mielőtt még elsötétült volna minden, azt vettem észre, hogy a pengét kihúzom, s gyors léptekkel támadóm felé igyekszek, akit akkor már bilincsbe vertek. 

~ Ne félj Chanyeol, velem biztonságban vagy!

– Maga az úrfi…

– Lakótársa.

– Nos, tudja a fiút nem érte különösebb, maradandó károsodás. Szerencsére olyan helyen kapta a szúrást, ami csak beleinek falát sértette. Mázlija volt, hiszen nem lett volna sok esélye túlélni.

– Köszönöm szépen, orvos úr.

Oké, nem haltam meg. Élek és… jó, nem mondhatom, hogy virulok, mert egyáltalán nem, de azért még mindig jobb, mintha holtan feküdnék a járdán. Egy hangos sóhajt hallottam, miután az ajtó csukódott. Ólomsúlyúnak tűnő pilláimat felnyitottam, s egyből Baekhyun arcát kezdtem pásztázni, aki teljességgel az arcomba mászott.

– Hihetetlen, milyen akaraterőd van – mosolygott keserédesen. Elvigyorodtam, de egyből utána arcom eltorzult, ahogy a hasam tájékán elkezdett lüktetni a sebem. 

A fenébe!

– Megmaradok? – kérdeztem halkan.

– Meg – hatásszünet. – Még is mit gondoltál, hm? Nem vagy te szuperhős, hogy mindent túlélj! Belegondoltál a következményekbe?! Simán meghalhattál volna! Mit kezdtem volna veled, he? Eltemettelek volna?! Te totál meghibbantál? Mi vett rá ilyen felelőtlen cselekedetre, Chanyeol?! Tudod milyen rémképek játszódtak le bennem? Tisztában vagy vele, hogy a saját életeddel és az én lelkiismeretemmel játszottál?!

– Mi történt? – Kérdéseit ignorálva tettem fel a sajátomat. Fújtatott egyet, majd idegesen lehajtotta a fejét.

– Nem emlékszel, igaz? – suttogta, s félve rám nézett. Bambán álltam tekintetét, amiből leszűrhette, hogy fogalmam sincs. – Neki estél annak az alaknak. Ezer szerencséje volt, hogy nem daraboltad fel. Ha a rendőrök nincsenek ott, és én sem érek oda időben, akkor egyből a helyszínen mindenkinek vége – sóhajtott. Homlokomat összeráncoltam, értetlenül néztem rá.

– A… a másik…

– Igen.

– De hát holnap lesz a heti kezelés! Úristen, mit fogok csinálni? Nem akarok visszamenni! Baekhyun… – kétségbeesetten ragadtam meg karját, majd erősen rászorítva meredtem fájdalmasan csillogó íriszeibe.

– Holnap nem lesz semmi – válaszolt halkan. Nyeltem egyet, s levert a víz.

– Ezt… még is hogy érted? – kérdeztem rémültem és elhűlve, mialatt engedtem a szorításon.

– Átaludtál majdnem két napot – mosolygott gyengéden, majd szabad kezével végig simított kézfejemen. 

 – És… Haneul?

– Lerendeztem, nincsen semmi baj. – Hangja monoton volt, tekintete üveges, halovány. Felsóhajtottam.

– Baekhyun…

– Igen, Chanyeol?

– Köszönöm…