1. Fejezet [+18]

Az ágyon ülve, megtört tekintettel meredtem az ajtó előtt heverő egy tál ételre. Az imént osztották az ebédet, így esélyem sem lett volna elkerülni, hogy ne kapjak ebből a borzadályból. A vasajtó fölső, apró kis téglalap alakú, rácsokkal borított ablakán nézett be a nővér, és amint felfedezte, hogy a hely bizony nem üres, menten kaptam is a mai főfogásból. Így ment ez nálunk minden egyes nap. Már monoton vártam öt percet – bár időérzékemet elvesztve csak saccolni tudtam, hogy ez annyi volt –, s utána megemberelve magamat felálltam az ágyról, a földről felvettem az ételnek nevezett valamit, majd azzal a kezemben újból visszaültem a bemelegített helyemre. Orromhoz emelve beleszippantottam, ám arcomra azonnal egy hatalmas grimasz szökött, amint megéreztem a furcsa illatok kavalkádját. Undorodva raktam le az ágy mellett – szinte alig – álló asztalkára, aminek még a minap maximum egy hetet adtam a halála napjáig.

Sóhajtva szemeztem az ebéddel, hasam rendíthetetlenül korgott. Tudtam, hogy szükségem van némi élelemre a túlélés érdekében, de egyszerűen nem bírtam volna lenyomni akár egy falatot is ebből a torkomon. Undorodtam tőle, taszított a látványa, a napokban pedig valamilyen oknál fogva még inkább hadilábon álltam vele. Olyan volt, mintha a szervezetem nem bírta volna már befogadni. És így elgondolkodva ezen, az éveket számolgatva rájöttem, hogy bár több mint öt év telt el az ide hozatalom óta, még sem finnyáskodtam az évek alatt egyszer sem a kaja miatt. Úgy tűnt, valami megváltozott, jutott eszembe a legelső gondolat. Vajon mások is így vannak ezzel? Amint feltettem magamban a kérdést, felsóhajtottam. Mások… betegek… megtört lelkű emberek… Olyan sokan vagyunk ide bezárva, más-más okokból kifolyólag. Ennek ellenére magamhoz hasonlót még egyet sem találtam. Az orvosok szerint különlegeseset voltam, hiszen nem mindennap találkozik az ember egy disszociatív személyiségzavaros beteggel. Magam sem értettem igazán, mikor mondták, hogy kettő ember lakozik bennem; egy hidegvérű, kegyelmet nem ismerős gyilkos, és egy normális, a társadalomba pont beleillő fél, azaz én. Olyan abszurdul és lehetetlenül hangzott, hogy a mai napig nem akartam nekik elhinni. De aztán bizonyos idő elteltével be kellett látnom, hogy ha a „meséjüknek” nem lenne igazságalapja, akkor nem gubbasztanék ennek az elmegyógyintézetnek – ami már szinte egyenlő az otthon szóval – az egyik lepukkadt cellái mögött. 

Gondolatmenetemet apró, s egyre erősödő cipőkopogások zavarták meg. Tudtam, hogy ki jön, mivel ő volt az egyetlen ápoló, ki magassarkúban járt-kelt az épületen belül.

– Szia, Chanyeol – mosolygott, amint a szemmagasságban lévő kis ablakon benézett. Ahogy megláttam sugárzó arcát, egy kedves, szelíd vonal görbült arcomra (ami nálam ritka eset volt).

Mindig kedvesen bánt velem, talán ő volt az egyetlen, aki nem nézett le, és nem vetett meg azért, csak mert a betegek számát gyarapítottam az intézményen belül. Néha-néha bejött hozzám beszélgetni, tanácsokat adni és felvidítani. Sosem engedte, hogy magamba zuhanjak, bármilyen rosszul is éreztem magam az adott pillanatban. Tartotta bennem a lelket és erőt adott a továbbiakhoz. Nagyon sokat köszönhettem neki ezért. Tündéri egy teremtés volt, és úgy érzem, szépsége már csak hab volt azon a bizonyos tortán. Párszor eljátszottam a gondolattal, ahogy dús, aranyszőke hajába csúsztatva ujjaimat nyomok egy gyengéd csókot rózsaszín, duzzadt ajkaira, miket önfeledten és habozás nélkül viszonoz. Persze ez mind csak az én képzeletem szüleménye volt. Köztudott ténynek számított, hogy egy épelméjű nő sosem jött volna össze egy kezelésre szoruló, betegnek elkönyvelt férfival. Elszomorító.

– Szia, Emma – buktak ki ajkaim közül a szavak. A neve furcsán hangozhatott másoknak ebben az országban, de csupán azért, mert amerikai származású volt. Említésre méltó, hogy számomra már önmagában felért maga az egész ember a mennyországgal. Szerettem a külföldi hölgyeket, már kis korom óta előnyben részesítettem őket, így nem kerülte el ő sem a figyelmemet. Valahogy jobban izgatták a fantáziámat, mint az itthoniak. 

A vasajtót végül kikulcsolta, majd kitárta előttem. A fény villámként árasztotta el a rideg helyiséget, ami furcsa érzéssel töltött el, hiszen a nap folyamán nem volt még alkalmam ennyi világosságot látni. Emma bejött a szobába, egyenesen felém tartott, minek következtében árnyéka rajtam formálódott, így a szememet bántó fények ragyogása alábbhagyott. Előttem megállva nyújtotta felém a szabad kezét, miközben a másikkal a kulcsot a fehér egyenruhájának zsebébe süllyesztette.

– Gyere – biccentett fejével a nyitva álló ajtó felé.

 Tekintetemet ujjai végétől egészen feje búbjáig végig vezettem, alaposan szemügyre vettem – mint minden egyes alkalommal, mikor csak tudtam.

– Miért? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Bár felegyenesedtem az ágyról, még sem értettem, hogy erre miért van szükség. Agytekervényeim azonban azonnal felmondták a szolgálatot, mikor tenyerét tenyerembe csúsztatta, ujjainkat pedig összekulcsolta. Kuncogott egy keveset, én pedig megilletődve néztem hol kezünkre, hol mosolygós arcára. Alsó ajkát beharapva megölelt, arcomra utoljára egy apró csókot nyomott.

– Gyere – ismételte magát, és húzni kezdett a kijárat felé. Bódult állapotomból egy kisebb botlás ébresztett fel. Ha Emma nem fogja a kezemet, akkor hót biztos, hogy végig hasalok a hideg folyosón.

– De… hova megyünk? – erősködtem tovább, kíváncsiságom egyáltalán nem akart alábbhagyni.

– A főorvos nő beszélni szeretne veled – válaszolt halkan. Tekintetemet azonnal rá kaptam, ő pedig fejét lehajtotta, és inkább a követ pásztázta hatalmas szemeivel ahelyett, hogy feltekintett volna íriszeimbe. Csendes és szótlan lett, ami miatt még több kérdés árasztotta el elmémet. Olyan érzésem támadt, mintha valami rossz történt volna. Gyengéden szorítottam kézfejére, jelezve, hogy ott vagyok, nincs semmi baj – már ha volt is bármikor.

– Mit akar? Tegnap mentem a beszélgetős órára. Ott már találkoztunk – idéztem fel magamban a történteket.

– Majd ő megmondja. Nem akarom lelőni a poént – mosolygott keserédesen, mire elkomolyodtam. Az igazgató – aki egyben a főorvosom – mindig is furcsa és kiszámíthatatlan teremtmény volt, de kétség kívül hihetetlenül kiválóan értette a dolgát.

Némán sétáltunk egymás mellett, sok-sok biztonsági záras ajtón átlépve. Bő öt perc járás után már az iroda ajtaja felé igyekeztünk. Jelentőségteljes pillantással illettem a lányt, ki csak szomorúan felsóhajtott, mikor egy másodpercre összegabalyodott a tekintetünk. Vajon mi történt, amiről nem tudok?

Bekopogott, eközben kezét kihúzta tenyerem fogságából. Hosszú, vékony ujjait tördelve várta a jelzést, hogy végre valahára bebocsájtást kapjunk az ajtó túloldaláról. Vettem egy mély lélegzetet, amit fokozatosan préseltem ki a tüdőmből. Miért reménykedek?

– Szabad! – hallatszódott bentről a női hang. Emma hezitálás nélkül kitárta előttem az ajtót.

– Menj csak – súgta oda úgy, hogy csak én halljam. Maga elé engedve becsukta végül az üveglappal borított, fából készült ajtót.

– Áh, Chanyeol – vigyorgott az orvosom, amint beljebb merészkedtem. Egy ügyetlen mosoly kúszott arcomra, mialatt mélyen meghajoltam előtte, ezzel kifejezve minden tiszteletemet iránta.

– Jó napot!

– Foglalj helyet, kérlek – mutatott az irodai asztal azon oldalára, ahol az erre alkalmas két szék volt. Az ő felére még csak átlépni sem volt szabad, úgy tartotta, az az ő személyes magán szférája. A hozzám közelebb esőre levágódtam, majd a támlának nekidöntöttem a hátamat.

Haneul, azóta kezelt engem, amióta az intézetbe hoztak. Mivel „különleges” voltam, így a legprecízebb kezeléseken kellett átesnem. Nem sok itt tartózkodót kezelt, ám én szerencsére azon emberek közé tartoztam, akik őt kapták. Bár két kezemet összetettem miatta, még is rosszat jelentett, hogy az ő páciensének mondhattam magamat, hiszen ez egyenlő volt azzal, hogy súlyos, szinte gyógyíthatatlan betegségben szenvedek.

– Gondolom, még nem tudod, hogy miért vagy itt.

Válaszként csak megráztam a fejemet.

– Sejtettem – könyökölt az asztalra. – Akkor engedelmeddel megosztom veled az újfent beérkezett zárójelentések lényegét. – Mondata végett torkom összeszorult, szívverésem kihagyott egy ütemet. – Jelentős javulást tapasztaltunk nálad az évek során – mosolygott. – Ahogy te is tudod, a betegségednek köszönhetően két éned van. Az esetek túlnyomó részében az ilyet teljességgel lehetetlen leküzdeni, de nagyon úgy tűnik, hogy te azon mázlisták közé tartozol, akiknek ez úton-módon, valahogy még is csak sikerült. Félre ne értsd! – emelte fel a mutató ujját. – A gyógyulásod még nem száz százalékos, ezért a holnapi napon egypár vizsgálatot még el kell végeznünk annak érdekében, hogy meggyőződjünk arról, hogy helyesen döntöttünk. – ecsetelte nagy beleéléssel, míg én hatalmasra tágult szemekkel ittam sokatmondó szavait. Az utolsó pár villámcsapásként ért. Miről döntöttek? – Ne nézz így, már is mondom tovább. – Megszeppenve haraptam alsó ajkamra, majd tekintetemet zavartan elemeltem róla. – Orvos társaimmal rajtad végeztük el először ezt a fajta kísérletet, ha jobban tetszik úgy, kezelést. Mint már említettem, nem maximális az eredmény, mi még is szeretnénk egy próbát tenni ez ügyben. – Minden egyes szava után egyre idegesebb és izgatottabb lettem, ujjaimat görcsösen tördeltem, levert a víz. – Arra gondoltunk, hogy az újonnan kifejlesztett gyógyszer akkor érné el a „tökéletes” elnevezést, hogy ha a mindennapokban is sikerülne helytállnod. És még mielőtt rákérdeznél, azért te, mert a te betegséged a legsúlyosabb, így ha ennek segítségével be tudsz illeszkedni a kinti életbe, akkor tudjuk majd másokon is elvégezni a gyógyszeres kezelést félelmek és kudarcok nélkül. – Egy apróbb, pár másodperces csend állt be az irodába. – Nos, ennyi lett volna – kezdte el rendezgetni a lapokat az asztalán. Még egy utolsó pillantást vetve rám feltette az ominózus kérdést. – Készen állsz rá?

 Levegőm bennrekedt egy pillanatra, s mikor eljutott tudatomig, hogy mit mondott az imént, egy hatalmas, megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben szemeimbe könnyek szöktek. Örömkönnyek.

– Va-valóban? – kérdeztem megszeppenve, mialatt a kicsorduló cseppeket próbáltam a fölsőm ujjával letörölni. Felkacagott arcom látványán, bólintott.

– Az esély adott, a döntés a kezedben van – nézett rám sokat sejtően. A könnyeim megállíthatatlanul záporoztak pilláim alól, testem az izgalomtól remegett, mint a nyárfalevél. Többszöri pislogás után meggyőződtem, hogy ez nem egy álom, s fejemben megannyiszor visszapörgettem Haneul mondatait, hogy megbizonyosodjak afelől, tényleg elhangzottak ezek a szavak.

– Én… én… én – szipogtam, majd boldog, harsány nevetésbe torkollott az egész dadogásom. Viccesnek tartottam, hogy egy épkézláb mondatot sem sikerült összeraknom.

– Két napod van eldönteni, hogy igen, vagy nem. Aludj rá, gondold át, és majd pénteken bejövök hozzád a válaszodért. Bár holnap úgy is találkozunk – tűnődött el. – Áh, mindegy, majd pénteken, jó?

– Rendben – bólintottam egyet, az asztalról pedig elvettem egy marék zsebkendőt, amint kiszúrtam a kisebb kupacot. – Köszönök mindent – álltam fel a helyemről, a széket pedig betolva mélyeket hajlongtam előtte. Felnevetett, majd kezével jelezte, hogy hagyjam abba és távozhatunk. Utoljára hálás pillantásokkal illettem, ezután a kijárat felé vettük az irányt. 

– Viszlát! – hallottam még trillázó hangját, majd az ajtó becsukódott. Emma mögöttem lépdelt, furcsa mód nem jött oda hozzám. Tempómon kicsit lassítottam, mialatt szemeimből kitöröltem a könnyeket, kifújtam  orromat, és a többi zsepit nadrágzsebembe csúsztattam.

– Mi a baj? – kérdeztem tőle vállát átkarolva. Nem szólt semmit, csupán szorosan hozzám bújt, derekamat a hozzám közelebbi karjával átölelve sétáltunk végig a kihalt folyosókon. Melegség árasztotta el testemet, szívem gyorsabban kezdett lüktetni, bőröm bizsergett.

– El fogsz menni – suttogta pulcsimba.

– Még nem biztos.

– Én tudom, hogy el fogsz menni! – jelentette ki, amint a szobám elé értünk.

 Határozott szavaihoz határozott mozdulatai társultak. Pikk-pakk kinyitotta az ajtót, amin aztán bekísért. Maga mögött halkan becsukta, végül felém fordult, s ott álltunk egymással szemben, én értetlen, ő pedig szomorú tekintettel. A szívem összefacsarodott, ennek ellenére még is hevesen dübörgött a mellkasomban.

– Öt és fél évet raboskodtam e között a falak között – tártam szét karjaimat, mialatt közelebb léptem hozzá. – Ne mond, hogy te nem gondolnád át a helyemben – simítottam tenyeremet törékeny karjára. A szemkontaktust megszakítva lehajtotta fejét, felsóhajtott.

– Megértem, Chanyeol. És nem is azt mondom, hogy ne menj el. Egyszerűen, csak fáj a tudat, hogy itt fogsz hagyni.

– Mi-micsoda?

– Nem túl szerencsés, hogy az ápoló beleszeret a betegébe, nem igaz? – nevetett fel keserűen, s fejét felemelte. Smaragdzöld íriszei fájdalmasan csillogtak, ajkáról a mosoly eltűnt. Szívem majd széthasadt, de még is boldog voltam. Az eddig szeretett nő most szerelmet vallott nekem, ami miatt nem tudtam mit kezdeni az érzéseimmel; tenyereim közé fogtam arcát, majd lassan odahajoltam hozzá. Szemeiben a könnyek gyémántként csillogtak, de amint már csak centik választottak el tőle, lehunyta pilláit. Követtem példáját, csukott szemekkel érintettem ajkaimat ajkaihoz. Apró puszikat nyomtam rájuk, majd mikor egyik kezével tarkómnál hajamba túrt, megcsókoltam. Számon éreztem szájfényének epres ízét, ami még édesebbé tette a csókot. Ajkai szétnyíltak, ezzel nyelvem szabad utat kapott szájába. Lassan csúsztattam selymes izmához az enyémet, és amikor összetalálkoztak, megborzongtam. Fejemet eldöntöttem, ezzel mélyítettem az egész megtörtént csodát. Mámorító volt.

Az ágyam felé araszoltunk, majd megfordítottam magunkat és rálöktem a puha matracra. Elmosolyodott, mire nekem is egy felfelé görbülő vonal jelent meg arcomon. Ránehezedtem, ismét ajkainak estem.

– Ugyhhe… tudohhd – lihegte két csók között. Ez idő alatt letöröltem a szeméből kibuggyanó cseppeket.  – Hogy ezt többször nem tehetjük meg?

– Ezért tesszük meg most. – Elvigyorodva kezdtem simogatni ruhán keresztül testének minden egyes pontját, amit egy-két jóleső sóhajjal díjazott. A vágy hirtelenjében eluralkodott rajtam, csak őt akartam, csak őt kívántam.

– Akarlak – sóhajtotta ajkaimba, mire nadrágomban azon nyomban megéreztem ennek a hatását. Az ingéből kibújtattam, majd a melltartót is levettem róla. Mindkét ruhadarab a földön kötött ki. Ajkairól letértem mellei kényeztetésére; csókolgattam, nyalogattam hol az egyiket, hol a másikat. Puha bőréhez élmény volt hozzáérni.

Lentebb tévedtek ajkaim, immár hasát hintettem be sok apró puszival. E közben nadrágjának gombját oldottam ki, s sliccét olyan gyorsan lehúztam, amilyen gyorsan csak tudtam. Megszabadítottam a tapadós gatyától, ami szintén olyan sorsra jutott, mint a többi cucca. Csipkés francia bugyiját lassan lehúztam róla, s lábait szétnyitva egy apró csókot nyomtam nőiességére. Halkat nyögött a hirtelen jött érzéstől, majd levegő után kapkodva fekete tincseim közé túrt. Nyelvemmel végignyaltam nedves alfelén, legérzékenyebb pontját kezdtem izgatni. Folyamatosan sóhajai és nyögései miatt hímtagom már rendesen fájt a nadrágomban. 

Az eddigi epres íz keveredett saját ízével a számban, de be kell, hogy valljam, nagyon tetszett. 

– Chaaahhnyeeolhh… – Hangja hallatán szemeimet összeszorítottam, halkan kieresztettem magamból egy sóhajt. Még idejében abbahagytam, mielőtt még teljesen a csúcsra jutott volna.

Felmásztam hozzá, majd egy nagy mosoly után ajkai után kaptam. Hevesen martuk egymás párnáit, miközben ő megszabadított a fehér egyen nadrágomtól. Lerúgtam magamról, felé másztam négykézláb. Pólómat lehúzta, így már csak egy alsóban pihegtem fölötte. Persze nem kellett rá sokat várnom, azt is leszedte rólam. Megfordított minket, ennek következtében én kerültem alulra. Egy édes nyelves csók után mellkasomhoz érintette puha ajkait, mikkel haladt egyre lejjebb. Merevedésem köré kulcsolta ujjait, s miközben szájába vette, kezeivel is kényeztette. Számat eltátottam, egy nagyobb sóhajt magamban tartva alsó ajkamba kaptam. Fejét gyorsan mozgatta, mialatt nyelvével folyamatosan nyalogatta férfiasságomat.

Mikor úgy éreztem, hogy tényleg elélvezek, megállítottam, és felhúztam magamhoz. Persze nagy erőfeszítés kellett hozzá, hiszen piszkosul élveztem azt, amit velem csinált.

A pózunkon fordítva tornyosultam fölé, majd lábait szétnyitva merev hímtagom egész hosszát belenyomtam. Még épp idejében csókoltam meg, mielőtt még egy hangosat nyögött volna. Hátamba kapaszkodott, míg én feje mellett támaszkodtam. Faltuk egymás ajkát, mialatt heves tempót diktáltam. A nyögések és a lökések száma nőtt, bár azért igyekeztünk csendben maradni. A csók némileg tompította a hangokat, viszont amikor elélveztem jólesően nyögtem ajkai közé, míg ő nevemet elnyújtva jutott a csúcsra.

Bele se mertem volna gondolni, hogy ilyen felemelő érzés lehet a szex, főleg akkor, mikor olyannal szeretkezünk, akit szeretünk.

Testem megremegett az érzéstől, de nem estem össze. Tartottam magam fölötte, miközben próbáltunk minél több levegőt juttatni a tüdőnkbe.

– Szeretlek, Chanyeol – simított végig izzadságtól nedves arcomon, mire lehajoltam, és egy csókot adtam neki.

– Szeretlek – mormogtam ajkai közé. Felkuncogott, majd hajamba túrt.

Lemásztam róla, az ágy végébe ültem. Ölembe húztam a takarót, s utána csak őt figyeltem. Tökéletes teste hófehéren ragyogott, az izzadságcseppek gyémántként csillantak meg bőrén. Mellkasa fel-le emelkedett, ezáltal mellei is felvették a ritmust. Szerintem nem is kell mondanom, újból megkívántam, és ha tehettem volna, még egy menetre invitáltam volna.

– Köszönöm – állt fel az ágyról hirtelen, majd ruháit összeszedve felöltözött. A szobában lógó tükörhöz ment, ahol megigazította a haját, az elmosódott sminkjét itt-ott letörölte, hogy azért még is mutasson valahogy. Számomra még így is gyönyörű volt.

– Nagyon élveztem – néztem rá félszegen, mire láttam, hogy a tükörből rám mosolyodik. Megfordult, odajött hozzám. Leült elém, és egy lágy csókkal ajándékozott meg.

– Remélem azért nem volt annyira rossz az itt töltött időd, mint amennyire te gondolod – simogatta arcomat.

– Annyira nem – kuncogtam.

– Kár, hogy csak most találtunk egymásra – állt fel hirtelen. – Pedig talán lehetett volna ebből valami – sóhajtott. Tekintetemet lesütöttem, az eddig boldogan dobogó szervem most fájdalmasan lüktetett.

– Én is sajnálom – szólaltam meg végül.

– Na, mindegy. Az élet megy tovább, mi pedig éljük tovább az életünket – pördült felém hirtelen egy eléggé megjátszott mosolyt erőltetve arcára. – Azért tudnod kell, hogy ezt a szexet nem fogom elfelejteni – harapott alsó ajkába. Mosolyogva felsóhajtottam.

– Ne csak azt ne felejtsd el – néztem rá komoly tekintettel. – Engem se felejts el!

– Soha nem foglak elfelejteni.

– Én sem téged.

– Péntekig nem leszek, szóval… – motyogta. – Vigyázz magadra – sétált az ajtóig, amit sietősen kinyitott, de még egyszer utoljára visszanézett. – Légy jó.

Intett egyet, a tömör vasajtót pedig behajtotta maga mögött. Sóhajomat követően felöltöztem. A szívem fájt, de eszem szerint ez így volt helyes. Mi nem alkothattunk egy párt, hiszen neki ott volt a férje is. És most ebbe így belegondoltam; képes volt lefeküdni velem, azzal a tudattal, hogy neki van egy egész családja. Úgy éreztem, kihasznált, és csak egy jó kis menetre voltam elég. Rosszul esett, bár az igazat megvallva nem nagyon érdekelt, hiszen azzal a nővel vesztettem el a szüzességemet, akiért már évek óta epekedtem.