0. Fejezet

Hangos sikítást követően a férfi a dohányzóasztalra hullott, mi pillanatokon belül kettéhasadt a hirtelen ránehezedő súly miatt. A test élettelenül feküdt a félbetörött falap romjai között, vérben ázva, szíve helyett egy hatalmas lyukkal tátongva, egy durva vágással az arcán és egy több centiméter mély sebbel a bal combján.

Halott volt.

Bal kezemben szorongatott vért pumpáló szervet egy laza mozdulattal kiejtettem ujjaim közül, majd következő áldozatom felé fordultam, kinek szemeit könnyek áztatták. Annyira kétségbeesett és tehetetlen volt, hogy már-már igen szórakoztatónak találtam a helyzetet, kedvem támadt mosolyogni.

Tekintetével, teljességgel könyörgött, ehhez társultak teste előtt összekulcsolt ujjai is. Lehet azt hitte, hogy majd ezek miatt megkönyörülök és életben hagyom őt, de miután egyik kezemmel szétfejtettem a tenyereit, rá kellett jönnie, hogy itt bizony ma senki sem fog eltávozni élve, a saját két lába segítségével. Mikor ez végleg tudatosult benne, minden erejével próbált menekülni, nagy hévvel segítségért kiáltozott. Feleslegesen tette, semmi értelme nem volt. Sorsa már réges-rég megpecsételődött az én szemeimben.

– Ne! Chanyeol, mit művelsz?! – kiáltott föl, hangja tompán csengett fülkagylóimban.

Ellenkezést nem tűrve fontam ujjaimat nyaka köré, melyen éreztem ereinek heves lüktetését. A falhoz tolva erősen nekinyomtam a hideg, vastag tapétával burkolt betonnak. Minden maradék erejével küzdött ellenem, majd feladva minden reményt, erőtlenül hullottak karjai teste mellé.

– Örülök, hogy végre észbe kaptál – húzódott egy diadalittas mosoly a képemre.

A jobb kezemben szorongatott kés hegyét végig húztam alapozótól simának tűnő, könnyektől csillogó arcbőrén. Egy kósza sós csepp a szúróeszközre siklott, majd útja véget ért, mikor a parkettára hullott. Ezzel egy időben teljesen erőmmel markoltam rá vékony nyakára, mire szaggatottan felsóhajtva igyekezett minél több levegőt juttatni a tüdejébe. Nehezen birkózott meg a feladattal, szemei immár félholtan, erőtlenül csillogtak.

Eljött az a pont, mikor úgy tekintettem rá, hogy; gyönyörű. Számomra nem volt szebb a halála előtt lévő, utolsókat lélegző nőnél. Ilyenkor olyan kiszolgáltatottak és gyengék voltak, hogy boldogság járta át testem egészét, akárhányszor belenéztem a kétségbeesett szempárba.

Testén végig húztam a kést, alhasánál aztán megállítottam.

– Chan… yeol… – nyögte utoljára, majd pillanatokon belül a penge már is tíz centi hosszúságban a testében volt. Felsikított – már amennyire még volt hozzá ereje. Mimikája eltorzult a fájdalomtól, szemeit összeszorította, száját eltátotta, s könnyei úgy folytak végig arcán, mintha csak egy kisebb patak folydogálna pillái közül.

A kés nyelére erősen rámarkolva megfordítottam benne azt, viszont ez nekem még nem volt elég. Cafatokban, darabokban akartam magam előtt látni, így hát mihamarabb cselekedtem is ennek érdekében; kínzó lassúsággal, s nagy erőt kifejtve kezdtem felfelé, mellkasa irányába húzni a kést. A finom anyagból készült felsőjén – és bőrén egyaránt – úgy ment végig, akár a kés a vajon.

Mikor melléig elértem, belsőségei lábaim elé hullottak. Testét fokozatosan hagyta el az ereje, ha én nem tartottam volna a nyakánál fogva, akkor abban a minutumban összeesett volna előttem. Szemei dermedten, üvegesen néztek előre, lélegzetvétele alábbhagyott, karjai elernyedve lógtak maga mellett, lábai kezdtek összecsuklani.

Meghalt.

A kést óvatosan kihúzva belőle magam mellé ejtettem, ami hangos koppanással ért földet. A penge körül egy apróbb vértócsa keletkezett, ahogy az apránként lecsöpögő nedv egyesült. 

Két ember vére, kiknek meg kellett halniuk.

Anyámra visszaszegezve tekintetemet elengedtem, hagytam, hogy teste a belek és a forró vére közé hulljon.

Leguggoltam, s nézni kezdtem, ahogy az éltető nedv kiszivárog belőle, ahogy merev teste fekszik előttem. A piros folyadék egy nagyobb tócsát alkotott, ami elérte talpaimat is. A kést újból az ujjaim közé véve kezdtem egyre több vágással díszíteni a véres tetemet. Hol mélyebb, hol nagyobb sebek lepték el pőre bőrét, de egyik művem sem lett ugyanolyan méretű. Mikor úgy éreztem, hogy már kellőképp felszabdaltam, a vágóeszközt áttettem a bal kezembe, majd jobb tenyeremet szótlanul a friss vérbe nyomtam, végül kezemet a falra tapasztottam. Végignéztem, ahogyan a fehér tapétán lefolydogálnak a cseppek, ezzel bíborszínűre festve az eddig egyszínű vékony réteget.

Pillanatokon belül, véres kezemet az ölembe húztam a másik mellé, s nagyokat szuszogva figyeltem a nyomot, amit magam után hagytam. Tetszett, szemeimben úgy tűnt, mintha most váltottam volna meg a világot a legújabb és legszebb festményemmel. Teljességgel csodáltam a remekművemet.

Másodpercek elteltével hangzavarra lettem figyelmes, ami az előszobából származott. Alig kellett várnom egy keveset, a zaj egyre hangosabb és erőteljesebb lett. Léptek csapták meg füleimet, mik egyre csak gyarapodtak.

– Meg ne mozduljon! Fel a kezekkel! – A férfi hang ideges és egyben parancsoló volt. Felsóhajtottam, majd lassan felegyenesedtem. Nem merültek fel bennem azok a kérdések, hogy "Vajon mit keresnek itt mások?" és "Vajon hogyan jöttek be a házba?". Egyszerűen hidegen hagyott a szobában tartózkodók jelenléte. Nem fordultam meg, nem hódoltam be a kérésnek. A kibelezett, felszabdalt test sokkal jobban vonzotta a figyelmemet, mint holmi élő ember.

– Fel a… – Egy másodpercre bent rekedt a levegője annak a valakinek, aki nemrég még oly’ durván osztotta a parancsot. – Te jó úristen. – A villany felkapcsolódott, ezzel megvilágítva az egész szobát, belátást lehetett nyerni minden egyes négyzetcentiméterre. Némán álltam anyám előtt, míg az imént ordibáló emberek harsány káromkodása és elszörnyedése töltötte meg a helyiséget.

Hirtelenjében egy szúró, bizsergető érzés lett úrrá tarkómon, de amint tettem volna bármit is, pilláim lecsukódtak, a körülöttem lévő dolgok elsötétedtek, végtagjaim elzsibbadtak, utoljára pedig erős szorításokat éreztem karjaim körül.

Emberek, kik az életükért könyörögtek. Életek, melyeket élvezet volt kiontani. Vér, ami engem éltetett, és a látványa még inkább fokozta a vágyamat. Vágy, hogy öljek és gyilkoljak. Ezzel csillapítottam mérhetetlen szomjamat. Ez voltam én.

Egy gyilkos.