6. Fejezet

18:51, szombat, egyedül. Baekhyun nemrég hagyott magamra, hiszen haza kellett mennie átöltözni és enni. Most biztos sok gondot okoztam neki. Elmerengtem a fehér falakban, miken helyenként egy-két repedést fedeztem fel.

– Hoztam a vacsorát – nyitott be a nővér, kezében egy tál étellel. Automatikusan felültem, s érzelemmentesen néztem őt. Odajött hozzám, majd az ágy mellett álldogáló magas asztalra rakta.

– Köszönöm – néztem a tányérra; egy jónak tűnő hús, hozzá köretként rizs egy kis zöldséggel. Hm, guszta.

 – Ha bármire még szükséged lenne-

– Igen, tudom, ott a telefon – fejeztem be helyette a mondatot, mikor unottan ránéztem. Kicsit megszeppent, de rám hagyta, majd amilyen gyorsan csak tehette, elment. 

– De, bejövök hozzá! – csapta meg fülemet a heves válasz. Az ajtóra pillantottam, minek túloldalán egy kisebb vita alakult ki. A hangokból kifolyólag az egyik személy Baekhyun volt, míg a másik egy nő. Valószínű az az ápolónő, aki nemrég ment ki tőlem.

Hirtelen nyílt a ajtó, s ugyan olyan gyorsasággal csukódott is be. Baekhyun ideges tekintetével néztem farkasszemet.

– Jobban vagy? – vett fel egy mosolyt az arcára, s mintha nem is történt volna semmi, leült a mellettem magányosan álló székre. Aprót bólintottam, mialatt a pálcikákkal közrefogtam a húst. Nem néztem rá, csendben elfogyasztottam a vacsorámat. Rosszabbra számítottam, de meg kell hogy mondjam, iszonyat finoman főztek... Vagy jó helyről rendeltek. Baekhyun felsóhajtott, de ezenkívül egy szó sem hagyta el száját. Csend volt, csak a halk nyammogásomat lehetett hallani.

– Mi a baj? – elégelte meg a csendet, s kezét karomon végig futtatta. Az utolsó rizsgolyót is befalva helyeztem vissza a tálcát az asztalra, majd a számban lévő falatot lenyelve ránéztem.

– Én – suttogtam.

– Miért mondod ezt?

– Csak a bajt csinálom – néztem szemeibe, melyek értetlenséget tükröztek.

– Ugyan – mosolyodott el gyengéden. – Nem csinálod a bajt. Nem te tehetsz erről. Megmentettél egy ártatlan életet – nézett rám csodáló szemekkel, melyek most úgy csillogtak, mint még soha. Egy pici mosoly szökött arcomra.

– Az lehet. De viszont...

– Ne keress kifogásokat. Ha nekem rossz, azt úgy is elmondom. Channie – simította puha, csontos kezét arcomra. Megszeppenve, tágra nyílt szemekkel meredtem rá. –, ne aggódj semmi miatt, oké?

Rövid hezitálás után egy nagyon picit biccentettem. Megkönnyebbülten kiengedte bent tartott levegőjét, majd a szék háttámlájának dőlt.

– Mi volt tegnap? – kérdeztem hirtelen.

– Haneulnek elmeséltem mindent...

– Mindent? – vágtam mondatába, s szívem heves dobogásba kezdett.

– Kihagytam azt, hogy neki estél majdnem a pasinak – motyogta. – De nyugi. Lerendeztem – mosolygott biztatóan. Az összes levegőmet kifújtam,testem belepréselődött az ágyba. Nagy kő esett le a szívemről.

– Megmentettél a börtöntől – szegeztem tekintetemet magam elé, s gondolataimban elmerengve azt vettem észre, hogy Baek megfogja a hozzá közelebbi kezemet. Szemöldökeim a magasba futottak, kérdőn néztem barátomra, ki csak kedvesen mosolygott rám.

– Vigyázok rád. Nem akarom, hogy újból átéld a poklot.

– Kö-

– Nem-nem – rázta meg fejét, ezzel jelezve, hogy ne köszönjem meg. 

– Akkor így hogy fejezzem ki a hálámat? – néztem rá buta arckifejezéssel. Felkacagott aranyos hangján.

– Sehogy. Nem kell köszönni semmit. De ezt mintha már elmondtam volna – szűkítette össze szemeit, s sunyin nézett rám. Elnevettem magam.

– Jó jó, tudom.

– Hát akkor?

– Csak olyan sok mindent teszel értem – néztem íriszeibe, mik kedvesen csillogtak. Arcára egy mosoly húzódott mondatom hallatán, de nem válaszolt.

Végre újra itt. Tettem le a hátizsákot az ágyra, amiben a kórházban töltött idő alatt összegyűlt szennyes lapult. Öt napot kellett bent lennem, ezért a keddi kezelésre sem tudtam bemenni. Haneullel beszéltem telefonon, s szerencsémre minden úgy sült el, ahogy lennie kellett. Baekhyun aznap is bement, és megmondta, hogy még lábadozok, ezért a most péntekire sem tudok bemenni.

– Kérsz valami harapnivalót? – nyitott be lakótársam. Ránéztem, s egy aprót bólintottam, jelezve, hogy igen. Az ajtót becsukva ismét csend telepedett a szobára. Nyugtató csend. Nem úgy, mint a kórházban. Kipakoltam a cuccokat, s az összeset a kezembe véve besétáltam a fürdőbe, hogy a szennyesbe tudjam dobni azokat. A tükör elé állva végig mértem magamat. Arcom kissé nyúzott volt, de ezen kívül egész normálisan néztem ki. Felsóhajtottam, majd lesiettem az emeletről, ám nagy ügyességem révén az utolsó előtti lépcsőfokon összeakadt a lábam, s egy hatalmasat tanyáltam. Ügyesen bevertem alkaromat, amivel próbáltam tompítani az esést. Végig nyúltam a padlón, s tagjaimat fájlalva nehézségek árán, de felültem.

– Marha jó – morogtam, ahogy finoman dörzsölgetni kezdtem a fájó pontokat. Ekkor nyilallt hasamba a fájdalom. Felszisszentem, szemeimet összeszorítottam.

– Mit csináltál? – termett előttem a ház másik lakója. Nem csoda, hogy nem vettem észre a közeledését, állandóan zokniban szelte az egész házat, így olyan volt, akár egy árny. Lehajtottam a fejemet, miközben hasamhoz kaptam a kezeimet.

– Ügyeskedtem – feleltem halkan. Fél szemmel végül rásandítottam, s ekkor vettem észre, hogy térde ereszkedik előttem. Megijedtem. Nem tudom mitől és miért. Hátrébb araszoltam egy picit, míg hátam az első lépcsőfoknak nem ütközött. Felnéztem rá, ő pedig értetlenül meredt rám. Nem foglalkozva azzal, hogy messzebb jöttem tőle, csökkentette köztünk a távolságot. Négykézláb mászott el hozzám, majd mikor elém ért, sarkára ült, s úgy bámult.

– Miért nem vigyázol magadra? – kérdezte kedvesen. Megvontam a vállamat.

– Béna vagyok.

– Tudom – kacagott, mire felhúztam egyik szemöldökömet, és elmosolyodtam. – Nem szabad egyedül hagyni téged.

– Miért?

– Mert összetöröd magad – adta az egyszerű választ. – Azt pedig én nem akarom. Meg gondolom te sem.

– Jól gondolod.

Felállt, s jobb kezét nyújtotta felém. Hezitáltam kicsit, de végül elfogadtam, felsegített. Elmosolyodtam a magasságkülönbségen, majd a konyhába trappoltam ugyan olyan hévvel, mint ahogy leszáguldottam a lépcsőn.

– A konyha már veszélyesebb, ne ugrálj. – Anyai szigorral rám szólva ment a sütőhöz, hogy kivegye belőle a késő délutáni ebédet. Szavait ignorálva kezdtem idétlen mozdulatokkal levezetni az energiámat, ami hirtelenjében túltengett az egész testemben. El is felejtettem, hogy pár perce majd belehaltam az összevarrt seb okozta fájdalomba. Magam sem értettem, hogy honnan jött, de jó volt. Na meg vicces.

– Baekhyuuuuuun – szórakoztam nevével. Hol magasabb, hol mélyebb hangvételben mondtam, sőt az is megesett, hogy egyik felét így, a másikat úgy. Fejét csóválva vitte az asztalhoz a tepsiben sült húst.

– Állj le, Chanyeol – nézett rám unottan, mire rányújtottam a nyelvemet, s kinevettem. – Komolyan gondoltam. Ülj az asztalhoz, és egyél!

– Nem – incselkedtem vele. Szemeit megforgatva kivett két tányért a konyhaszekrényből, majd az elmosott evőeszközök közül két villát és két kést is. Szó nélkül le tette őket az asztalra, majd az egyik helyre leülve szedett magának a húsból és a hozzá megsütött krumpliból. 

– Chanyeol – szólt kimértem. Meg sem nyikkantam, egyből helyet foglaltam vele szemben. Tudtam, hogy ez a hangnem után mi következik, azt pedig nem akartam ismét megtapasztalni.

– Hmm, de hiányzott már ez – faltam befele egy nagy adagot a sült húsból. Mosolyogva nyugtázta, hogy igen finomat csinált ma is.

– Nagyon rossz volt?

– Hát... Inkább azt mondom, hogy itthon sokkal jobb – vigyorogtam, s ekkor kapcsoltam, hogy mit is mondtam. – Mármint itt...

– Ne javítsd ki – mosolygott kedvesen. Lenyeltem a nagy falatot, majd elgondolkoztam, hogy most mit is mondjak neki. Ez nem az otthonom. Ez csak egy ideiglenes szállás, amíg véget nem ér ez a szörnyűség.

– De...

– Talán el akarsz majd innen menni? – kérdezte hirtelen, s szemöldökeit a magasba futtatta. Felsóhajtottam, komoly tekintetét nem bírtam állni. Ezt úgy kérdezte tőlem, mintha a válaszomnak egyértelműen ’nem’-nek kellett volna lenni.

– Teher lennék csak. Neked jönne új beteg, én pedig elmennék innen – motyogtam.

– És ha én nem akarom, hogy jöjjön? Ha azt szeretném, hogy itt maradj?

– Szeretnéd? – kaptam fel fejemet, s szomorkás íriszeibe meredtem. Halványan elmosolyodott, majd egy aprót bólintott. A levegő tüdőmben rekedt, kitágult szemekkel néztem őt. Nem tudtam megszólalni, egy szót sem tudtam kinyögni. Soha, még senkinek sem jelentettem ennyit, mint neki. Vigyáz rám, óv mindentől... Hihetetlen!

– Baek...

– Hm?

– Meddig engednéd, hogy maradjak? – kérdeztem halkan. Így is nehéz volt bármiféle ép mondatot kinyögnöm.

– Ameddig csak szeretnél.

– És ha neked lesz valakid?

– Túl sok a munkám, nem engedhetem meg magamnak – hangzott a szomorúnak tűnő válasz.

– Óh, ez esetben akkor maradni fogok sokáig – mosolyogtam bágyadtan. Biztos, csak nem akar megbántani.

– Jó, én félek – néztem rá rémültem, amikor beült mellém a vezető ülésre. Felkuncogott, majd beindította a motort.

– Nyugi, nem lesz semmi baj. Haneullel beszéltem a péntekről is, szóval ne aggódj már ennyit.

– Lehet most kétszer tovább kell ott lenni – beszéltem be magamnak a butábbnál butább ötletemet. Kinevetett. Ismét. Pedig nem kellett volna. Nem is igazán amiatt paráztam, hogy megint adnak valami gyógyszert, vagy a szemembe világítanak, esetleg órák hosszat beszélgetnek velem, hanem az miatt, hogy mielőtt elájultam volna, hallottam, hogy valaki beszél hozzám. Nem kintről jövő hang volt, hanem olyan, mintha a fejemben szólt volna valaki. Bennem, a lényem. De még sem én voltam. Még Baekhyunnak sem mondtam el, pedig lehet, hogy az lett volna a helyén való. Nem tehettem róla, féltem. Ha ez azt jelenti, amire éppenséggel gondolok, akkor nagy az esély rá, hogy visszavisznek a hátra lévő életemben az intézetbe. Azt pedig semmi áron nem szeretném. Bármit megteszek, bármit megcsinálok, csak oda menni ne kelljen egy napnál többet se. De ha tényleg csak önvédelemből jött elő... Akkor tényleg jót tett. Segített nekem megvédeni magamat. Bár a folytatásra nem emlékeztem, hiszen az agyam kikapcsolt, és elmém elködösült. Ez vajon mennyire súlyos?

– Min gondolkozol? – zökkentett ki Baek az elmélkedésemből. Felsóhajtottam.

– Semmin...