14. Fejezet

– Várj! – emeltem magam elé a kezeimet. – Még is honnan tudnád, hogy ki vagyok?

– Chanyeol, ez nem az őskor – forgatta hatalmas szemeit. – Az újságok tele vannak veled, a tévében is megemlítettek.

– Micsoda? – Elképedve néztem a lányra, aki halál komoly tekintettel méregetett engem. Látszott rajta, hogy ha egy rossz mozdulatot is teszek, akkor az a kés bizony bennem végzi.

– Ne játszd a hülyét!

– Esküszöm, fogalmam sincs, hogy miről beszélsz! – Hangomat felemelve túlkiabáltam Jinát, kinek arcáról sütött, egy szavamat sem akarja elhinni. 

– Te egy gyilkos vagy!

– Nem én vagyok a gyilkos, hanem ő! – Jobb tenyeremet a mellkasomra nyomtam, ezzel félig-meddig a szívemre mutattam. Értetlenül nézett rám, nem tudta, ezzel mire akarok kilyukadni. – Megmagyarázom, oké? – bólintott. – De előtte tedd azt le.

– Nem! – makacskodott és még inkább ráfogott a markolatra. – Honnan tudjam, hogy nem akarsz utána kinyírni?

– Chhh – szűrtem fogaim közül. – Ha holtan akarnálak, már rég nem élnél – válaszoltam sejtelmes hangon. Próbáltam hatni rá, el akartam érni, hogy ’behódoljon’ nekem, hiszen ha tudja, hogy ki vagyok, akkor talán tisztában van azzal is, hogy egy konyhakéssel ellenem semmit sem ér. Szaggatottan felsóhajtott, de végül megadta magát; a fegyvere az asztalon végezte, ő maga pedig a fotelben foglalt helyet, számon kérő és rideg tekintettel.

– Hallgatlak.

 – Én sem tudok sokat – mondtam és leültem a kanapéra. Kiszedtem magam alól a takarót, majd egészen a nyakamig felhúztam azt.

– Ne beszélj már hülyeséget – fintorgott.

– Ha annyira ismersz, mint amennyire mondod, akkor a betegségemről is tudsz, nem?

– Betegség? – Megrökönyödve ráncolta össze a homlokát.

– Óh – mosolyogtam, míg ő a saját levében fortyogott. – Tudod, két énem van – fordultam egész testemmel felé, s jobb kezemmel ’megfeleztem’ az arcomat. – Én – Tenyeremmel hirtelen eltakartam a bal orcámat és elvigyorodtam. – És a gyilkos – most a jobb felemen volt a sor, hogy takarásban legyen, miközben a mimikámon változtattam; elkomorultam, tekintetem rideg és hátborzongató lett. Jina halálra vált képpel  kúszott hátrébb a fotelben, mire felkacagtam és ölembe ejtettem a mancsomat. – Amit a rossz énem csinál, arra nem emlékszem, hacsak nem osztja meg velem azokat az emlékeket. 

– Mi a halál vagy te? – suttogta elhaló, remegő hangon, s nyelt egy nagyot. Szemeit egy pillanatra sem vette le rólam, ami már bizony kezdett idegesíteni. 

– Azt mondtad, tudod – húzódtak ajkaim egy hatalmas mosolyra. 

– Én.. én csak... khmm... – Torkát megköszörülve kereste a szavakat, ami láthatóan elég nehezen jöttek neki. – Fogalmam sem volt, hogy ez a bajod. Azt gondoltam... – megállt egy pillanatra. – Szóval azt gondoltam... hogy csak egy egyszerű gyilkos vagy. 

– Még ha a dolgok ennyire könnyűek lennének – csóváltam a fejemet, majd oldalra döntöttem azt.

– Akkor most... melyik éneddel beszélek?

– Életben vagy, nemde? – Kérdésemre bólogatni kezdett. – Hát akkor jelenesetben velem.

– Ez totál megnyugtató, de tényleg. – Mondandójában az iróniát azonnal felfedeztem, de nem szóltam rá semmit sem.

– Ne aggódj, nem foglak bántani – mosolyogtam kedvesen. – Ha nem adsz rá okot – tettem hozzá olyan halkan, hogy még pont meghallja. Tudom, gonosz húzás volt, de a reakciójáért megérte.

– Ne gyere közelebb, megértetted?! Maradj ott! – szegezte rám mutató ujját, s a levegőt eközben hevesen kapkodta. Totál kiborult.

– Nem megyek, jó?

– Ígérd meg! – parancsolt rám hangosan. Legszívesebben nevettem volna, de ezt valahogy inkább mellőztem.

– Megígérem.

– Biztos?

– Jina, kérlek. – Szem forgatva dőltem neki a kanapé háttámlájának, mire a lány egyből összerezzent. 

– Hát legyen. De ha megölsz, akkor tudnod kell, hogy-

– Befejeznéd? – szakítottam félbe a monológját. – Megértem, hogy ki vagy akadva, de kérlek, bízzál  bennem!

– Még is miért? – Kérdését már rögtön a mondatom után fel is tette. Sóhajtottam egy nagyot.

– Egyrészt, mert nem akarlak bántani, másrészt, meg semmi hasznom nem lenne abból, ha bemocskolnám a kezeimet még egy ártatlan ember vérével – mondtam, egyre nagyobb hangerővel. – Nem szeretnék tőled semmit! Csak arra keresem a választ, hogy rajtam kívül azon a kibaszott napon maradt-e még túlélő, oké?! – Az egész kiabálásba torkollott, amit a lány egész nehezen tűrt. Megszeppenve bólintott egyet, én pedig kifújtam a bent tartott levegőt.

– Említetted, hogy voltam az újságba – váltottam hirtelen, amit úgy éreztem, jól tettem. Hangom ismét normál erősségű volt, egy cseppnyi harag vagy düh nélkül.

– I-igen.

– Mit írtak benne pontosan?

– Most így fejből nem tudom, de ha idehozhatnám az-

– Siess! – sürgettem, s nem engedtem, hogy válaszának a felesleges részét végigmondja. Egy szempillantás alatt eltűnt a szemem elől, majd percekkel később már vissza is tért hozzám. Kezében egy hetilapot lapozgatott és helyet foglalt közvetlenül mellettem. Meglepődtem rajta, hiszen az előbb olyan volt, mintha menekülni akart volna.

– Szóval itt azt írja, hogy – kezdte, s amint megtalálta a megfelelő sort, folytatta – ...Tizennégy orvos meghalt, egyet pedig súlyos sérüléssel a kórházba szállítottak  A sérült állapota instabil, nem lehet biztosra mondani, hogy túl fogja élni. Az áldozatokat egy fiatal fiú támadta meg, majd hidegvérrel végzett az összessel. Még a tehetetlen rendőröket is felkavarta a szemük elé táruló jelenet, nem mindennapi látványt nyújtott a fiú szadista és vérszomjas viselkedése. A mészárlás után a gyilkos meglógott, a rendőrség már nem tudta elkapni. Jelenleg is keresnek egy magas, vékony, fekete hajú fiatal embert, aki utoljára egy farmert és fehér pólót viselt. Az intézet adatai szerint az illetőt Park Chanyeolnak hívják. Aki látja valahol, vagy hall róla valamit, az azonnal értesítse a főkapitányságot...

– Bassza meg! – Ennyit tudtam hozzászólni az egészhez. Sok-sok információhoz jutottam alig egy perc alatt, amit viszont villámsebességgel kellett felfognom.

– Tegnapi az újság, szóval még annyira nem vészes se-

– A rendőrség kőröz, de... egy valaki túl élte! – vágtam a mondatába, s félve, mégis izgatottan néztem Jinára.

– Miért fontos az az egy valaki? – kíváncsiskodott.

– Mert az az egy valaki lehet Baekhyun volt! A legjobb barátom, az orvosom a... – Itt megálltam. Majdnem kimondtam azt az egy jelzőt, ami még az én arcomat is pirosra varázsolta volna.

– A?

– Nem érdekes – mosolyogtam zavartan. – A lényeg, hogy ha ő volt az, akkor nekem most azonnal a kórházba kell menni! – hámoztam ki magam a takaró melegéből, s amint ezzel végeztem, felpattantam a kanapéról. 

– Nem mehetsz csak így! – állt fel hirtelen ő is. – Amint már mondtad, a rendőrség téged keres. Mi van, ha nem is az a Baekhyun nevű fiú az? Hatalmas kockázat lenne – mondta mindentudóan. Bármennyire is nehezemre esett beismerni, de igaza volt. – Plusz lehet talán hajnali kettő. 

– De a kórházban van ügyelet, nem? - bólintott. – Meg amúgy sem tudják, hogy hogyan nézek ki.

– Ez nem jött össze – nézett rám letörten. – A cikk melletti hasábban ott van egy kép rólad. Ilyen... elég hivatalos beütése van – magyarázta. Felsóhajtottam, majd az újságért nyúlva alaposan szemügyre vettem az aprócska képet magamról. Azt a fotót rakták be, ami az intézeti adatlapomon szerepelt. Iszonyat egy kép.

– Annyi szerencsém van, hogy ez már jó pár éves.

– Mutasd. – Kezemből rögtön kikapta az újságot, s azonnal jobban megnézte régi énemet. – Miért van rajtad ing meg zakó?

– Szerinted én emlékszem rá? – nevettem.

– Hmm, túl cuki. Senki sem nézné ki ebből az ártatlan pofiból, hogy embereket ölne.

– Azt mondod?

– Aha – bólogatott. – Bár totál ugyanúgy nézel ki most is, szóval... kéne kezdeni veled valamit – pillantott rám sokat sejtően. Homlokomat összeráncoltam, kérdőn néztem rá.

– Például?

– Hozom az ollót, maradj itt! – nyomta a kezembe az újságot és egy másodperc alatt felszívódott. Ellenkezni nem volt időm, olyan gyorsan közlekedett a lakásában.

– Hallod, Jina, erre semmi szükség! – kiabáltam, hogy meghallja.

– Bízz bennem! – válaszától zengett az egész ház, de végül aztán ráhagytam. Visszaültem a kanapéra és úgy vártam, hogy visszajöjjön. Bő öt perc múlva ez be is következett, kezében a már említett ollóval.

– Nem vágod le a hajamat! – csattantam föl, és kezeimet a fejemre nyomtam. Felkuncogott, majd helyet foglalt mellettem.

– Na már! Pedig hidd el, úgy jobb lenne.

– Nem! Jobban hasonlítanék a régi énemre.

– Akkor rövidebbre vágnám és befesteném... na?

– Hogy mi van?!

– Ne ordítozz,  itt vagyok melletted – lökte meg a vállamat.

– Te fodrász vagy? – érdeklődtem.

– Részben. Elvégeztem a sulit, de aztán nem lett hosszú karrierem vele – kacagott kínosan.

– Óh.

– Szóval? Így már megengeded, kedves? – kérdezte mosolyogva.  

– Nem – válaszoltam tömören. – Csak van más megoldás!

– Ahj, például?

– Egy sapka a fejemre, vagy..

– Vagy levágom a nadrágodat – fejezte be helyettem a mondatomat... helytelenül.

 – Miért vágnád le?

– Mert úgy írtak rólad, hogy farmerben vagy... Ez általában azt jelenti nálam, hogy az illető hosszú gatyát visel. És így talán jobb lenne. Meg amúgy is brutál meleg van kint azóta, hogy az eső elállt.

– Legyen. – Megadva magamat mentem a fürdőbe, hogy kihozzam a már félig száraz ruhadarabot. Odanyújtottam Jinának, aki egy jól irányzott vágással levágta mindkét gatyaszár felét.

– Na, próbáld fel.

– Jó – mondtam és levettem magamról az ő nadrágját. Hozzádobtam a kicsit kinyúlt anyagot, majd felhúztam a sajátomat. A térdemig ért a farmer, utána már csak rojtok díszítették azt. Nem lehetett egy rossz szavam sem, mert tényleg így valahogy jobb, kényelmesebb is volt.

– Szuper! – mosolygott. – Már csak egy pólót és egy sapkát kell kerítenünk.

– Neked nincs?

– Sapi talán, de rád passzoló póló nem hinném – húzta a száját.

– Csak nézd meg, jó?

– Jó – sóhajtott, és ismét eltűnt a szobájában.

03:32 volt, igen korán, vagy ha úgy vesszük, igen későn. Jinával a kórház felé tartottunk. Győzködtem, hogy nem kell elkísérnie, de végül azt az elvet követve, hogy így nem vagyok olyan gyanús, velem jött. Egész végig tanakodtam magamban, hogy vajon tényleg Baekhyun az? Mi van, ha egy másik orvos az? Mi van... ha Haneul az? Nem, nem az nem lehet! Arra még emlékszem, hogy Baek miatta sérült meg, esetleg miatta vesztette el az életét. Ha az újságban írtak igazak, akkor az első személy, akinek neki estem, az biztos, hogy ő volt. Szóval kétség kívül, neki halottnak kell lennie.

– Mit is mondtál, hogy hívják azt a fiút? – szakította félbe Jina a gondolatmenetemet.

– Baekhyun.

– Mesélj róla valamit – mondta halkan és szórakozottan. Nem tudtam mire vélni a kérését, de egy fájdalmas, még is reményteli mosollyal az arcomon elkezdtem neki regélni Baekről.