Megérte. Csak
ez lebeg Chanyeol, a Gonosz szeme előtt, akárhányszor arra gondol, mi történt a
múltban. Gyakran elmereng rajta, mi lett volna, ha a szerepek már a kezdetektől
fogva felcserélődnek; ő uralja a testet, a Jó pedig a nyomorúságos, aki próbál
kitörni a mélyből, ahova a másik fele taszította. Tudja jól, hogy ebben a
felállásban nem kellett volna törnie magát, hiszen a Jó nem elég kitartó, hamar
beletörődik a sorsába és elfogadja a tényt: vesztett. Két évvel ezelőtt is ez
történt. Ha annyira kívánta volna az életet, még létezne és nem nyelte volna el
őt a sötét űr, amitől egész életében irtózott és fájdalommal gondolt rá.
Micsoda
szerencsétlen. Illeti sokszor az elvesztett felét ezzel és hasonlóan
lekicsinyítő jelzőkkel. Szánalommal tud csak rá gondolni két okból kifolyólag:
egy, mert egy seggfej volt, aki a meseszerű álmait kergette, mik legbelül tudta
jól, sosem válnak valóra. És kettő, mert nem látta át a Gonosz szavainak súlyát,
a burkolt egyezségként nyújtott jobb kezet, ami talán egy mentőmellény is
lehetett volna az élet háborgó tengerén. Az osztozkodás testvérek között a
legalapvetőbb dolog, gondolta Chanyeol, és ha úgy vesszük, ikrek voltak, akik
egy testben ragadtak. Ezért sem értette, hogy a Jó miért utasította el, mikor
fegyverszünetet és békét kínált neki. Ostoba volt, a büntetését pedig meg is
kapta érte; semmivé lett, akárcsak egy apró gondolatfoszlány. A gyenge elbukik,
az erős pedig elsöprő győzelmet arat porba tiporva maga alatt mindenkit. Chanyeol
úgy véli, kiérdemelte azt a győzelmet és ez nem is történhetett volna másképp,
a Sors Nagykönyvében így volt megírva. Legbelül büszke magára, és talán ő a
legbüszkébb ember az egész elcseszett Földön.
Két éve a Gonosz újjászületésével egyidejűleg a mérhetetlen
vágy is végre teljes egészében a felszínre tört. A vágy, hogy emberek tömkelege
holtan hulljon Chanyeol lábai elé, ezzel is visszafizetve azt a sok rosszat,
amit a világ tett ellene. (Megalázottnak, elveszettnek és másodrangúnak érezte
magát sokáig az emberiség és a Jó miatt, mégis kinek ne lenne kedve
megbosszulni minden borzalmat, amikor végre a kezükben van a gyilkolás hatalma?)
Nem tekintett magára igazságosztóként, de legbelül, mélyen mégis ott pulzált
benne az az érzés, hogy ő ítélkezhet mások felett, kénye-kedve szerint
foszthatja meg őket az élettől, ha úgy véli, nem alkalmasak annak birtoklására,
mert az ő szemszögéből igenis volt értelme a mészárlásnak. Csak is azt küldte a
Pokol bugyrába, aki rászolgált erre a büntetésre.
A szüleik… ó, igen, a szüleik érdemelték meg a legjobban,
húzódik egy fájdalmas, megtört mosoly arra a csodaszép arcra, ami most a plafon
felé van fordítva. A Jó elől elrejtett minden olyan emlékképet, amit úgy gondolt,
nem tudna feldolgozni, képtelen lenne elfogadni. Leblokkolta agyuk azon állományát
és megtartotta magának, mint legkeserűbb múltbéli történéseket. Még gyerekként
a Gonosz a dominánsabb fél, az ő akarata sokkal erősebb volt, mint bármi más
akkortájt. Ő élte át azokat a megrázkódtatásokat, amiktől megóvta másik felét.
A szüleik kegyetlen játékot játszottak gyereknevelés címszó alatt. Soha, senki
nem tudott arról, mi folyik náluk, ez az ő sötét kis hétpecsétes titkuk maradt
éveken keresztül, sőt, még a halálba is magukkal vitték. Chanyeol tudta, mikor
jön el az a pillanat, hogy a kedves becézgetésekből fájdalmas ütések és
kibírhatatlan büntetések lesznek. Ha épp nem ő irányította abban a pillanatban
a testet, mindent megtett annak érdekében, hogy nála legyen addigra a hatalom
és testvére helyett ő élje át a borzalmakat.
Tíz évesek voltak, amikor ez elkezdődött, és rengeteg idő kellett ahhoz, hogy
velük is oly’ módon végezzen, mint az idegesítő és romlott testvérükkel illetve
másodunokatestvérükkel.
A Gonosz akkor vált igazán gonosszá, mikor a Jó örökre
megtagadta és a végletekig próbálta elnyomni őt, fittyet hányva az
osztozkodásra. Betegség, nevetséges, horkan fel a fiú, miután véres ujjait a rakoncátlan
tincsek közé csúsztatja. A Jó már a legelejétől fogva tudta, nincs egyedül, de
nem akarta bevallani magának, mert önző volt és naiv. A Gonosz ezzel szemben
bármit megtett volna kettőjükért, és ez volt benne a legrosszabb,
legfájdalmasabb. Akkor most ki is az igazi gonosz? Ki a jó? Temérdeknyi kérdés
cikázhat át ilyenkor egy elmében, de a tulajdonos csak is a Jót fogja észrevenni.
Hogy miért? Egyszerű; fél a sötétségtől, ami igazából nem is sötét, de ő mégis
így látja. Nem mer kockáztatni, hogy megismerje az ismeretlent, ami annyira
vérfagyasztóan ijesztő, mint kecsegtető.
Chanyeol nagyot sóhajt, feláll, és a fürdőbe megy. Kezei
ragacsosak a vértől, ami félig-meddig már a bőrére száradt, ezért levetkőzik és
beáll a zuhany alá. Öt-tíz percre van szüksége, hogy patyolat tiszta legyen, és
illatosan, üdén lépjen ki a kabinból. A hozzá legközelebb eső törölközővel felitatja
a nedvességet bőréről, majd derekára csavarva kisétál a párás helyiségből
kezében a boxeralsójával. A hajából csöpögő vízzel nem foglalkozik. Komoly,
rideg arccal elhalad a nappali mellett, még egy pillantásra sem méltatja a
barátságtalan szobát, minek ura egy halott férfi és annak visszataszító szagú
vére. A falon felfröccsent cseppek vannak és az apróbbak már rá is száradtak, a
többi pedig tökéletes egyeneseket ontva magukból a parkettára folynak.
A szekrényben matatva talál egy ráillő nadrágot és egy
fehér-kék kockás inget. Nem habozik, magára veszi őket, majd a tükör elé állva
megigazítja magán az öltözéket. Az ing ujját a könyökéig feltűri, haját kicsit összeborzolja
és egy utolsó, ijesztő pillantást megengedve saját magának elhagyja a hálót. A
vértől vöröslő régi holmijait a nappaliba viszi, egyenest a halottra dobja őket.
A gyufásdobozt még azelőtt kiszedte a nadrágzsebből, mielőtt megvált volna
tőle, így röpke pillanatok alatt máris lángba borul a bőrből, húsból és
csontból álló szörnyeteg, ami megadva
magát neki a lábai előtt hever. Chanyeolnak
fáj, de mégis érzi a megnyugvást és hogy jót cselekedett.
Különleges nap a mai, ezért egy fontos helyre megy rögtön
azután, hogy minden simítást elvégzett az idegen házban, ami mostanra már a
lángok martalékává vált. Nem siet, normál tempót diktálva sétál végig a
külvároson, abban a tikkasztó nyári napsütésben, ami még az esti órákban sem akar
enyhülni, pedig az idő már bőven este hét tájékán lehet.
A betont föld váltja fel az elkövetkezendő pár száz
méteren, Chanyeol mégis határozott, arcáról semmilyen érzelmet nem lehet
leolvasni, a maszkja tökéletesen fedi gondterhelt valóját.
Az utolsó lépéseket megtéve megáll, leguggol, hogy
szemmagasságban legyen az írással, ami alig egy méterre tőle márványkőbe van
vésve. Egy név, két évszám és egy idézet, amit talán egy idétlen oldalról
szedtek le vagy a temetkezési vállalat ajánlotta be „Ez tökéletes lesz hozzá”
szöveggel. Nem tudja, mit gondoljon, ajkai azonban egy gunyoros mosolyra
szélesednek.
– Tudod, sokat gondolkodtam – mondja halkan és úgy tűnik,
mintha a kő melletti fűszálak hegyeznék a fülüket, hogy tisztábban halljanak
minden egyes szót. – A Gonosz nem én voltam. Csúf játékot űzött veled a Jó, te
pedig belementél mindebbe, hagytad magad és segítettél neki. Én a mi érdekünket
szolgáltam, míg ő csak az övét, pedig tudta jól, hogy ott vagyok valahol én is.
Két év telt el azóta a nap óta, és Chanyeol eddig még
egyszer sem járt a temetőben, hogy meglátogassa Baekhyun sírját. Nem érezte
szükségét, és különben is, ki volt neki Baekhyun, hogy ezt megtegye érte?
Ugyanúgy átgázolt rajta és belérúgott, mint a többi sátánfajzat, aki csakis a
halált érdemelte. Azonban úgy érzi, el kellett jönnie ma, hogy tisztázhassa
magát, és hogy megszabaduljon a múlt árnyaitól, a sok rossztól, ami gyakran
életre kel és már-már fojtogatja őt a maga láthatatlan kezeivel.
– A Gonosz nem én voltam, mégis azzá tettek.
