Epilógus

Két év telt el azóta, hogy Byun Baekhyun, a sokak által ismert orvos elhunyt. Két év telt el azóta, hogy Park Chanyeol, a két személyiséggel megáldott (vagy inkább megátkozott) beteg jónak hitt fele szertefoszlott, a sötétség felemésztette. Két év telt el a még mostanáig is emlegetett szörnyűség óta, amit emberek százai nem tudnak megemészteni. És immár két éve, hogy a Gonosz birtokolja a testet, amiért hosszú-hosszú ideig folyt a háború a jó és rossz között, megannyi halottat és megsebzettet hagyva maguk mögött.

Megérte. Csak ez lebeg Chanyeol, a Gonosz szeme előtt, akárhányszor arra gondol, mi történt a múltban. Gyakran elmereng rajta, mi lett volna, ha a szerepek már a kezdetektől fogva felcserélődnek; ő uralja a testet, a Jó pedig a nyomorúságos, aki próbál kitörni a mélyből, ahova a másik fele taszította. Tudja jól, hogy ebben a felállásban nem kellett volna törnie magát, hiszen a Jó nem elég kitartó, hamar beletörődik a sorsába és elfogadja a tényt: vesztett. Két évvel ezelőtt is ez történt. Ha annyira kívánta volna az életet, még létezne és nem nyelte volna el őt a sötét űr, amitől egész életében irtózott és fájdalommal gondolt rá.

Micsoda szerencsétlen. Illeti sokszor az elvesztett felét ezzel és hasonlóan lekicsinyítő jelzőkkel. Szánalommal tud csak rá gondolni két okból kifolyólag: egy, mert egy seggfej volt, aki a meseszerű álmait kergette, mik legbelül tudta jól, sosem válnak valóra. És kettő, mert nem látta át a Gonosz szavainak súlyát, a burkolt egyezségként nyújtott jobb kezet, ami talán egy mentőmellény is lehetett volna az élet háborgó tengerén. Az osztozkodás testvérek között a legalapvetőbb dolog, gondolta Chanyeol, és ha úgy vesszük, ikrek voltak, akik egy testben ragadtak. Ezért sem értette, hogy a Jó miért utasította el, mikor fegyverszünetet és békét kínált neki. Ostoba volt, a büntetését pedig meg is kapta érte; semmivé lett, akárcsak egy apró gondolatfoszlány. A gyenge elbukik, az erős pedig elsöprő győzelmet arat porba tiporva maga alatt mindenkit. Chanyeol úgy véli, kiérdemelte azt a győzelmet és ez nem is történhetett volna másképp, a Sors Nagykönyvében így volt megírva. Legbelül büszke magára, és talán ő a legbüszkébb ember az egész elcseszett Földön.

Két éve a Gonosz újjászületésével egyidejűleg a mérhetetlen vágy is végre teljes egészében a felszínre tört. A vágy, hogy emberek tömkelege holtan hulljon Chanyeol lábai elé, ezzel is visszafizetve azt a sok rosszat, amit a világ tett ellene. (Megalázottnak, elveszettnek és másodrangúnak érezte magát sokáig az emberiség és a Jó miatt, mégis kinek ne lenne kedve megbosszulni minden borzalmat, amikor végre a kezükben van a gyilkolás hatalma?) Nem tekintett magára igazságosztóként, de legbelül, mélyen mégis ott pulzált benne az az érzés, hogy ő ítélkezhet mások felett, kénye-kedve szerint foszthatja meg őket az élettől, ha úgy véli, nem alkalmasak annak birtoklására, mert az ő szemszögéből igenis volt értelme a mészárlásnak. Csak is azt küldte a Pokol bugyrába, aki rászolgált erre a büntetésre.

A szüleik… ó, igen, a szüleik érdemelték meg a legjobban, húzódik egy fájdalmas, megtört mosoly arra a csodaszép arcra, ami most a plafon felé van fordítva. A Jó elől elrejtett minden olyan emlékképet, amit úgy gondolt, nem tudna feldolgozni, képtelen lenne elfogadni. Leblokkolta agyuk azon állományát és megtartotta magának, mint legkeserűbb múltbéli történéseket. Még gyerekként a Gonosz a dominánsabb fél, az ő akarata sokkal erősebb volt, mint bármi más akkortájt. Ő élte át azokat a megrázkódtatásokat, amiktől megóvta másik felét. A szüleik kegyetlen játékot játszottak gyereknevelés címszó alatt. Soha, senki nem tudott arról, mi folyik náluk, ez az ő sötét kis hétpecsétes titkuk maradt éveken keresztül, sőt, még a halálba is magukkal vitték. Chanyeol tudta, mikor jön el az a pillanat, hogy a kedves becézgetésekből fájdalmas ütések és kibírhatatlan büntetések lesznek. Ha épp nem ő irányította abban a pillanatban a testet, mindent megtett annak érdekében, hogy nála legyen addigra a hatalom és testvére helyett ő élje át a borzalmakat. Tíz évesek voltak, amikor ez elkezdődött, és rengeteg idő kellett ahhoz, hogy velük is oly’ módon végezzen, mint az idegesítő és romlott testvérükkel illetve másodunokatestvérükkel.

A Gonosz akkor vált igazán gonosszá, mikor a Jó örökre megtagadta és a végletekig próbálta elnyomni őt, fittyet hányva az osztozkodásra. Betegség, nevetséges, horkan fel a fiú, miután véres ujjait a rakoncátlan tincsek közé csúsztatja. A Jó már a legelejétől fogva tudta, nincs egyedül, de nem akarta bevallani magának, mert önző volt és naiv. A Gonosz ezzel szemben bármit megtett volna kettőjükért, és ez volt benne a legrosszabb, legfájdalmasabb. Akkor most ki is az igazi gonosz? Ki a jó? Temérdeknyi kérdés cikázhat át ilyenkor egy elmében, de a tulajdonos csak is a Jót fogja észrevenni. Hogy miért? Egyszerű; fél a sötétségtől, ami igazából nem is sötét, de ő mégis így látja. Nem mer kockáztatni, hogy megismerje az ismeretlent, ami annyira vérfagyasztóan ijesztő, mint kecsegtető.

Chanyeol nagyot sóhajt, feláll, és a fürdőbe megy. Kezei ragacsosak a vértől, ami félig-meddig már a bőrére száradt, ezért levetkőzik és beáll a zuhany alá. Öt-tíz percre van szüksége, hogy patyolat tiszta legyen, és illatosan, üdén lépjen ki a kabinból. A hozzá legközelebb eső törölközővel felitatja a nedvességet bőréről, majd derekára csavarva kisétál a párás helyiségből kezében a boxeralsójával. A hajából csöpögő vízzel nem foglalkozik. Komoly, rideg arccal elhalad a nappali mellett, még egy pillantásra sem méltatja a barátságtalan szobát, minek ura egy halott férfi és annak visszataszító szagú vére. A falon felfröccsent cseppek vannak és az apróbbak már rá is száradtak, a többi pedig tökéletes egyeneseket ontva magukból a parkettára folynak.

A szekrényben matatva talál egy ráillő nadrágot és egy fehér-kék kockás inget. Nem habozik, magára veszi őket, majd a tükör elé állva megigazítja magán az öltözéket. Az ing ujját a könyökéig feltűri, haját kicsit összeborzolja és egy utolsó, ijesztő pillantást megengedve saját magának elhagyja a hálót. A vértől vöröslő régi holmijait a nappaliba viszi, egyenest a halottra dobja őket. A gyufásdobozt még azelőtt kiszedte a nadrágzsebből, mielőtt megvált volna tőle, így röpke pillanatok alatt máris lángba borul a bőrből, húsból és csontból álló szörnyeteg, ami megadva magát neki a lábai előtt hever. Chanyeolnak fáj, de mégis érzi a megnyugvást és hogy jót cselekedett.

Különleges nap a mai, ezért egy fontos helyre megy rögtön azután, hogy minden simítást elvégzett az idegen házban, ami mostanra már a lángok martalékává vált. Nem siet, normál tempót diktálva sétál végig a külvároson, abban a tikkasztó nyári napsütésben, ami még az esti órákban sem akar enyhülni, pedig az idő már bőven este hét tájékán lehet.

A betont föld váltja fel az elkövetkezendő pár száz méteren, Chanyeol mégis határozott, arcáról semmilyen érzelmet nem lehet leolvasni, a maszkja tökéletesen fedi gondterhelt valóját.

Az utolsó lépéseket megtéve megáll, leguggol, hogy szemmagasságban legyen az írással, ami alig egy méterre tőle márványkőbe van vésve. Egy név, két évszám és egy idézet, amit talán egy idétlen oldalról szedtek le vagy a temetkezési vállalat ajánlotta be „Ez tökéletes lesz hozzá” szöveggel. Nem tudja, mit gondoljon, ajkai azonban egy gunyoros mosolyra szélesednek.

– Tudod, sokat gondolkodtam – mondja halkan és úgy tűnik, mintha a kő melletti fűszálak hegyeznék a fülüket, hogy tisztábban halljanak minden egyes szót. – A Gonosz nem én voltam. Csúf játékot űzött veled a Jó, te pedig belementél mindebbe, hagytad magad és segítettél neki. Én a mi érdekünket szolgáltam, míg ő csak az övét, pedig tudta jól, hogy ott vagyok valahol én is.

Két év telt el azóta a nap óta, és Chanyeol eddig még egyszer sem járt a temetőben, hogy meglátogassa Baekhyun sírját. Nem érezte szükségét, és különben is, ki volt neki Baekhyun, hogy ezt megtegye érte? Ugyanúgy átgázolt rajta és belérúgott, mint a többi sátánfajzat, aki csakis a halált érdemelte. Azonban úgy érzi, el kellett jönnie ma, hogy tisztázhassa magát, és hogy megszabaduljon a múlt árnyaitól, a sok rossztól, ami gyakran életre kel és már-már fojtogatja őt a maga láthatatlan kezeivel.

– A Gonosz nem én voltam, mégis azzá tettek.