Epilógus

Két év telt el azóta, hogy Byun Baekhyun, a sokak által ismert orvos elhunyt. Két év telt el azóta, hogy Park Chanyeol, a két személyiséggel megáldott (vagy inkább megátkozott) beteg jónak hitt fele szertefoszlott, a sötétség felemésztette. Két év telt el a még mostanáig is emlegetett szörnyűség óta, amit emberek százai nem tudnak megemészteni. És immár két éve, hogy a Gonosz birtokolja a testet, amiért hosszú-hosszú ideig folyt a háború a jó és rossz között, megannyi halottat és megsebzettet hagyva maguk mögött.

Megérte. Csak ez lebeg Chanyeol, a Gonosz szeme előtt, akárhányszor arra gondol, mi történt a múltban. Gyakran elmereng rajta, mi lett volna, ha a szerepek már a kezdetektől fogva felcserélődnek; ő uralja a testet, a Jó pedig a nyomorúságos, aki próbál kitörni a mélyből, ahova a másik fele taszította. Tudja jól, hogy ebben a felállásban nem kellett volna törnie magát, hiszen a Jó nem elég kitartó, hamar beletörődik a sorsába és elfogadja a tényt: vesztett. Két évvel ezelőtt is ez történt. Ha annyira kívánta volna az életet, még létezne és nem nyelte volna el őt a sötét űr, amitől egész életében irtózott és fájdalommal gondolt rá.

Micsoda szerencsétlen. Illeti sokszor az elvesztett felét ezzel és hasonlóan lekicsinyítő jelzőkkel. Szánalommal tud csak rá gondolni két okból kifolyólag: egy, mert egy seggfej volt, aki a meseszerű álmait kergette, mik legbelül tudta jól, sosem válnak valóra. És kettő, mert nem látta át a Gonosz szavainak súlyát, a burkolt egyezségként nyújtott jobb kezet, ami talán egy mentőmellény is lehetett volna az élet háborgó tengerén. Az osztozkodás testvérek között a legalapvetőbb dolog, gondolta Chanyeol, és ha úgy vesszük, ikrek voltak, akik egy testben ragadtak. Ezért sem értette, hogy a Jó miért utasította el, mikor fegyverszünetet és békét kínált neki. Ostoba volt, a büntetését pedig meg is kapta érte; semmivé lett, akárcsak egy apró gondolatfoszlány. A gyenge elbukik, az erős pedig elsöprő győzelmet arat porba tiporva maga alatt mindenkit. Chanyeol úgy véli, kiérdemelte azt a győzelmet és ez nem is történhetett volna másképp, a Sors Nagykönyvében így volt megírva. Legbelül büszke magára, és talán ő a legbüszkébb ember az egész elcseszett Földön.

Két éve a Gonosz újjászületésével egyidejűleg a mérhetetlen vágy is végre teljes egészében a felszínre tört. A vágy, hogy emberek tömkelege holtan hulljon Chanyeol lábai elé, ezzel is visszafizetve azt a sok rosszat, amit a világ tett ellene. (Megalázottnak, elveszettnek és másodrangúnak érezte magát sokáig az emberiség és a Jó miatt, mégis kinek ne lenne kedve megbosszulni minden borzalmat, amikor végre a kezükben van a gyilkolás hatalma?) Nem tekintett magára igazságosztóként, de legbelül, mélyen mégis ott pulzált benne az az érzés, hogy ő ítélkezhet mások felett, kénye-kedve szerint foszthatja meg őket az élettől, ha úgy véli, nem alkalmasak annak birtoklására, mert az ő szemszögéből igenis volt értelme a mészárlásnak. Csak is azt küldte a Pokol bugyrába, aki rászolgált erre a büntetésre.

A szüleik… ó, igen, a szüleik érdemelték meg a legjobban, húzódik egy fájdalmas, megtört mosoly arra a csodaszép arcra, ami most a plafon felé van fordítva. A Jó elől elrejtett minden olyan emlékképet, amit úgy gondolt, nem tudna feldolgozni, képtelen lenne elfogadni. Leblokkolta agyuk azon állományát és megtartotta magának, mint legkeserűbb múltbéli történéseket. Még gyerekként a Gonosz a dominánsabb fél, az ő akarata sokkal erősebb volt, mint bármi más akkortájt. Ő élte át azokat a megrázkódtatásokat, amiktől megóvta másik felét. A szüleik kegyetlen játékot játszottak gyereknevelés címszó alatt. Soha, senki nem tudott arról, mi folyik náluk, ez az ő sötét kis hétpecsétes titkuk maradt éveken keresztül, sőt, még a halálba is magukkal vitték. Chanyeol tudta, mikor jön el az a pillanat, hogy a kedves becézgetésekből fájdalmas ütések és kibírhatatlan büntetések lesznek. Ha épp nem ő irányította abban a pillanatban a testet, mindent megtett annak érdekében, hogy nála legyen addigra a hatalom és testvére helyett ő élje át a borzalmakat. Tíz évesek voltak, amikor ez elkezdődött, és rengeteg idő kellett ahhoz, hogy velük is oly’ módon végezzen, mint az idegesítő és romlott testvérükkel illetve másodunokatestvérükkel.

A Gonosz akkor vált igazán gonosszá, mikor a Jó örökre megtagadta és a végletekig próbálta elnyomni őt, fittyet hányva az osztozkodásra. Betegség, nevetséges, horkan fel a fiú, miután véres ujjait a rakoncátlan tincsek közé csúsztatja. A Jó már a legelejétől fogva tudta, nincs egyedül, de nem akarta bevallani magának, mert önző volt és naiv. A Gonosz ezzel szemben bármit megtett volna kettőjükért, és ez volt benne a legrosszabb, legfájdalmasabb. Akkor most ki is az igazi gonosz? Ki a jó? Temérdeknyi kérdés cikázhat át ilyenkor egy elmében, de a tulajdonos csak is a Jót fogja észrevenni. Hogy miért? Egyszerű; fél a sötétségtől, ami igazából nem is sötét, de ő mégis így látja. Nem mer kockáztatni, hogy megismerje az ismeretlent, ami annyira vérfagyasztóan ijesztő, mint kecsegtető.

Chanyeol nagyot sóhajt, feláll, és a fürdőbe megy. Kezei ragacsosak a vértől, ami félig-meddig már a bőrére száradt, ezért levetkőzik és beáll a zuhany alá. Öt-tíz percre van szüksége, hogy patyolat tiszta legyen, és illatosan, üdén lépjen ki a kabinból. A hozzá legközelebb eső törölközővel felitatja a nedvességet bőréről, majd derekára csavarva kisétál a párás helyiségből kezében a boxeralsójával. A hajából csöpögő vízzel nem foglalkozik. Komoly, rideg arccal elhalad a nappali mellett, még egy pillantásra sem méltatja a barátságtalan szobát, minek ura egy halott férfi és annak visszataszító szagú vére. A falon felfröccsent cseppek vannak és az apróbbak már rá is száradtak, a többi pedig tökéletes egyeneseket ontva magukból a parkettára folynak.

A szekrényben matatva talál egy ráillő nadrágot és egy fehér-kék kockás inget. Nem habozik, magára veszi őket, majd a tükör elé állva megigazítja magán az öltözéket. Az ing ujját a könyökéig feltűri, haját kicsit összeborzolja és egy utolsó, ijesztő pillantást megengedve saját magának elhagyja a hálót. A vértől vöröslő régi holmijait a nappaliba viszi, egyenest a halottra dobja őket. A gyufásdobozt még azelőtt kiszedte a nadrágzsebből, mielőtt megvált volna tőle, így röpke pillanatok alatt máris lángba borul a bőrből, húsból és csontból álló szörnyeteg, ami megadva magát neki a lábai előtt hever. Chanyeolnak fáj, de mégis érzi a megnyugvást és hogy jót cselekedett.

Különleges nap a mai, ezért egy fontos helyre megy rögtön azután, hogy minden simítást elvégzett az idegen házban, ami mostanra már a lángok martalékává vált. Nem siet, normál tempót diktálva sétál végig a külvároson, abban a tikkasztó nyári napsütésben, ami még az esti órákban sem akar enyhülni, pedig az idő már bőven este hét tájékán lehet.

A betont föld váltja fel az elkövetkezendő pár száz méteren, Chanyeol mégis határozott, arcáról semmilyen érzelmet nem lehet leolvasni, a maszkja tökéletesen fedi gondterhelt valóját.

Az utolsó lépéseket megtéve megáll, leguggol, hogy szemmagasságban legyen az írással, ami alig egy méterre tőle márványkőbe van vésve. Egy név, két évszám és egy idézet, amit talán egy idétlen oldalról szedtek le vagy a temetkezési vállalat ajánlotta be „Ez tökéletes lesz hozzá” szöveggel. Nem tudja, mit gondoljon, ajkai azonban egy gunyoros mosolyra szélesednek.

– Tudod, sokat gondolkodtam – mondja halkan és úgy tűnik, mintha a kő melletti fűszálak hegyeznék a fülüket, hogy tisztábban halljanak minden egyes szót. – A Gonosz nem én voltam. Csúf játékot űzött veled a Jó, te pedig belementél mindebbe, hagytad magad és segítettél neki. Én a mi érdekünket szolgáltam, míg ő csak az övét, pedig tudta jól, hogy ott vagyok valahol én is.

Két év telt el azóta a nap óta, és Chanyeol eddig még egyszer sem járt a temetőben, hogy meglátogassa Baekhyun sírját. Nem érezte szükségét, és különben is, ki volt neki Baekhyun, hogy ezt megtegye érte? Ugyanúgy átgázolt rajta és belérúgott, mint a többi sátánfajzat, aki csakis a halált érdemelte. Azonban úgy érzi, el kellett jönnie ma, hogy tisztázhassa magát, és hogy megszabaduljon a múlt árnyaitól, a sok rossztól, ami gyakran életre kel és már-már fojtogatja őt a maga láthatatlan kezeivel.

– A Gonosz nem én voltam, mégis azzá tettek.

EXTRA Fejezet

2001. november 27.

– Boldog szülinapot! Boldog szülinapot! Boldog szülinapot Chanyeol, boldog szülinapot! – énekelte a család többi tagja kórusban a már megszokott születésnapi köszöntő éneket, míg én mosolyogva vezettem végig rajtuk a tekintetemet. Szüleim, nagyszüleim, a nővérem, sőt, még az unokatesómék is ott voltak, csak azért, hogy e jeles, piros betűs ünnepnapon – ahogy anyám nevezte már jó pár éve – meglátogassanak és felköszöntsenek. Családias hangulat lett úrrá az egész szobában, szeretettnek éreztem magamat, miközben minden egyes ott tartózkodó ember magához vont, s jól megszorongatott. Nem győztem szabadulni az ölelésre szomjas rokonok közül.

– Hihetetlen, már tíz év eltelt – simogatta meg hajamat édesanyám, arcomra egy cuppanós puszit nyomva az asztalhoz vezetett, minek közepén az ő általa sütött torta díszelgett. Nagy szemeket meresztve a sütire, futott össze a nyál a számban.

– Kívánj valamit, majd fújd el – lépett mellém a nővérem, állát a vállamon megtámasztva átkarolt, pillanatokkal később egy puszival ajándékozott. Mint tipikus fiútestvérhez hívően azon nyomban megdörzsöltem azt a helyet, ahol ajkai érintettek. Fintorogva bújtam ki hosszú, vékony karjai szorításából, s pár centit arrébb araszolva ráhajoltam az asztal lapjára, hogy még könnyebb dolgom legyen a gyertyák eloltásával. Szemeimet behunytam, ajkaimat összeszorítottam, és így törtem a buksimat, hogy vajon mi lenne a legjobb kívánság. Az új játékokon át a suliban kapott jó jegyekig, minden eszembe jutott, de egyiket sem éreztem méltónak egy születésnapi kívánsághoz. Anyu mindig azt mondta, hogy ilyenkor gondoljak arra, hogy nekem mi lenne a jó hosszútávra. Hosszútávra? Annyira sosem merengtem el a jövőmet illetően, de akkor, a tizedik születésnapomon ez megváltozott. Lehet, csak egy másodperc töredékére ékelte be magát az elmémbe, de amint felfogtam, már is kívántam: Boldog akarok lenni, a legeslegboldogabb ember a világon! Majd a tíz gyertya lángja szinte egyszerre, mind kialudt abban a pillanatban. Szeretteim boldog tapsvihara következett a „forgatókönyvben” – hiszen évek óta így zajlott minden egyes megtartott születésnap –, majd apu hozott egy kést a konyhából, s anyu kezébe adva hagyta, hogy ő vágja fel a tortát, minek marcipán bevonatán egy-két megszilárdult viaszcsepp tündökölt az ő saját, matt színében. Ezeket természetesen hagyta, hogy én piszkáljam le az édességről.

A torta szeletekre vágása után tányérokra helyeztük a darabokat, majd az én közreműködésemmel kiosztottuk a többiek között, és röpke percek múlva már együtt falatoztunk és mosolyogtunk, mialatt anyu sorra gyűjtötte be a dicsérő szavakat.

– Biztos nem kérsz többet? – kérdezte, mikor az asztalra tettem a saját tányéromat.

– Nem, köszönöm – mosolyogtam rá kedvesen, majd unokatesómhoz sétáltam, Sehunhoz. Bár ha nagyon hivatalosan akarunk fogalmazni, akkor a másodunokatestvérem volt, viszont én nem különítettem nagyobb jelentőséget a szó első tagjának, sőt még a másodiknak sem. Mindig is közel állt hozzám, pici, óvodás korom óta ismertem, így már csak testvérként emlegettem őt. Yoora után Sehun volt a mindenem.

– Menjünk játszani! – nézett Sehun csillogó szemekkel hol rám, hol a szüleire, titkon remélve, hogy engedélyt adnak rá. Bár a fiú nem láthatta, szülei mosolyogva bólintottak.

– Anyu, kimehetünk a játszótérre? – kérdeztem minden aranyosságomat bevetve, miközben a szemüveget megigazítottam.

– Az ünnepelt itt akar hagyni minket? – vágta csípőre a kezét, komoly arckifejezése ellenére szája szélében ott bujkált apró mosolya. Hevesen bólogatni kezdtem, s Sehun csuklóját megragadva kérlelő szemekkel pislogtam rá.

– Csak akkor, ha Yoora is megy és figyel rátok.

– Köszönöm, anya! – Hangom már az előszobából hallatszódott, öltözés közben. Villámgyorsan kapkodtuk magunkra a melegebbnél melegebb ruhadarabokat, úgy, mintha valaki ott állt volna stopperral a kezében, és mérte volna az időnket, hogy ki készül el hamarabb. Nővéremet siettetve toporzékoltam a kilincset szorongatva, lelkesedésem láttán Sehun is teljesen bezsongott, így kettős erővel „támadtuk” a csapat egyetlen lány tagját, ki csak rosszallóan, szúrós pillantást intézve felénk tarkón csapott mindkettőnket.

A játszótér a házunktól alig két percre volt, ezért anyu mindig elengedett minket még akkor is, mikor az idő már igen későre járt. Természetesen egyedül sosem lehettem, Yoorának mindig velem kellett lennie, vagy ha ő nem is, akkor szüleim töltötték be ezt a szerepet. Pedig szerettem egyedül hintázni, sétálgatni, rugdosni a faleveleket, nyáron homokozni, télen pedig angyalkát csinálni a hóba. Jól meg voltam egymagamban, annak ellenére, hogy néha úgy éreztem, valaki még is velem van. Nem tudom szavakba foglalni az érzést, egyszerűen csak volt, és nem zavart.

A hónap szinte már átnyúlt decemberbe, így nem is volt csoda, hogy a nappalok sokkal rövidebbek voltak, mint nyáron, ősz végén, vagy tavasz elején. Furcsa, szürkés árnyalatba burkolózott az égbolt, rajta megannyi, még sötétebb felhőkkel, mik takarták a meleget adó égitestet.

– Megyünk hintázni? – pillantottam szemem sarkából Sehunra, kinek arcára egy hatalmas vigyor kerekedett, s vállamat meglökve futásnak eredt a kiszemelt játék felé.

– Aki utoljára ér oda, az az ügyetlen béna!

– Sehuuuun! – Mérgesen kiabálva rohantam utána, annak ellenére, hogy a versenyt másodperceken belül már el is vesztettem. Mint győztes, a jobbik hintában foglalt helyet, s én, mint vesztes abba kuporodtam, aminek ülő részéből egy vékonyka deszka darab hiányzott.

– Csaltál – duzzogtam, dacos tekintetemet a fűszálakra irányítottam, nem akartam ránézni arra a csaló gazemberre ott mellettem. Örömteli kacaja végett felhorkantottam.

– Majd legközelebb te nyersz – kaptam fel fejemet nővérem biztató hangjára. Kedvesen mosolygott rám, a hintákkal szemben lévő korlátnál támaszkodott.

– Sehun ügyesebb – szontyolodtam el egy pillanat alatt, s tekintetemet ismét a zöld fűre szegezve löktem be magamat lassan.

– Ugyan már, Chanyeol – csatlakozott a beszélgetésbe Sehun is.

– De—

– Ne veszekedj, jó? Majd legközelebb legyőzöd Sehunt.

– Nem tud! – nevetett fel ismét, arcomat pedig újból elöntötte a méreg.

– Sehun! – ripakodott rá Yoora, mire a fiú bocsánatot kérve végigsimított kézfejemen, mikor épp úgy suhantunk el egymás mellett.

Pár perc noszogatás, vigasztalódás után már nyoma sem volt a rossz kedvemnek, vígan kergettük egymást, ügyelve arra, hogy ne vágódjunk hasra a faleveleken és ne menjünk neki semminek, illetve senkinek. A fárasztó hajsza után ismét hintáztunk, majd mászókáztunk, végül pedig mondókákat mondtuk, Yoora pedig tanított nekünk egy vicces kiszámolót, minek utolsó mondatát nem tudtam megjegyezni, folyton elrontottam vagy elfelejtettem. A hazafele úton végig gyakoroltam nővéremmel, míg Sehun kifogástalanul, fejből mondta mellettem.

– Ügyes vagy – veregette meg vállamat testvérem és immár hármunk „tökéletes” hangjától zengett a sötétbe burkolózott utca, amin keresztül kellett, hogy menjünk a hazaút végett. Bár égtek az utcai lámpák, mégsem adtak elegendő fényt ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam a bokorban rejtőzködő szörnyekkel szemben. Nővérem mindig ezzel ijesztgetett, így ez már teljesen belém ivódott, pedig próbáltam nem rájuk gondolni.

~ Szörnyek nincsenek.

Megtorpantam egy pillanatra, s felhúzott szemöldökkel néztem Yoora, majd Sehun eltávolodó alakját. Észhez térve sietősre véve a tempót utánuk mentem.

–  Akkor miért mondtad eddig, hogy vannak? – sandítottam nővéremre, ki összezavarodott tekintettel rám pillantott, és úgy pislogott, mint akinek az egészről fogalma sincs.

– Tessék?

– Chanyeol, te mit hallottál? – szólt közbe Sehun is, mire az ő irányába fordítottam a fejemet.

– Te nem hallottad?

– Még is mit?

– Yoora azt mondta, hogy szörnyek nincsenek – ismételtem a mondatot, amit alig egy perce még tisztán értettem a fejemben. Yoora felnevetett, vállamat átkarolva magához húzott, s fülemhez hajolt.

– Szörnyek léteznek – suttogta. – Most is figyel egy, ott – mutatott a hatalmas fa törzse irányába, ami tőlünk úgy alig hat méterre lehetett, s a távolság már vészesen csökkent; öt és fél, öt, négy és fél, négy…

– Ááááááááá! – kiabáltam, és mint akit ágyúból lőttek volna ki, egészen hazáig rohantam, remegő kezekkel, s majd összecsukló lábakkal úgy, hogy csak is kizárólag előre néztem. A majd két perces távot negyed idő alatt megtéve téptem fel a bejárati ajtaját, és magam után becsapva azt, sírva fakadtam. Keserves zokogásom hallatára léptek csapták meg fülemet, szemeimet takaró könnyfátylon keresztül láttam édesanyám aggódó arcát.

– Mi a baj, Kincsem? – guggolt le elém, hüvelykujjaival letörölte a hideg arcomat benedvesített cseppeket, majd szoros ölelésébe vont.

– Yoo-yoora – hebegtem, és egy újabb adag könnyzuhatag zúdult – immár – szülőm pólójára. Hátamat simogatva nyugtatott, megvárta, míg abbahagyom az egerek itatását.

– Csinálok kakaót, rendben? – kérdezte fülembe duruzsolva, fülcimpámra egy apró puszit hintett. Hevesen bólogatni kezdtem, félve attól, hogy ha megszólalok, ismét elkap a sírhatnék. – Nyugalom, Kicsim, nincs semmi baj!

Némán álltam előtte, feldagadt, piros szemekkel, s hagytam, hogy kihámozzon a meleg kabátból, a sálból és a sapkából. A cipőmből már magamtól bújtam ki.

– Anyu – néztem fel rá, mikor a konyhába sétáltunk kézen fogva. Az asztalhoz vezetett, majd leültetett a székre. Mindig mosolygós szemeit rám emelte, s leguggolt elém.

– Mit szeretnél?

– Szörnyek tényleg léteznek? – tettem fel félve a kérdésemet, tekintetemet lesütöttem közben, és pulcsim alját birizgáltam.

– Jaj, Chanyeol – fújta ki a bent tartott levegőt, láthatóan megkönnyebbült. – Nincsenek szörnyek, és soha nem is lesznek. Őket csak a képzeleted kreálja, nem kell félni tőlük, jó?

– De akkor is félek – motyogtam, eközben ujjaimat tördeltem. – Látom őket.

– Valóban? – simított végig a karjaimon. – Nos, ha látod őket, akkor hunyd le egy pillanatra a szemeidet, és gondolj egy aprócska dologra…

– Aprócska dolog?

– Ühüm – helyeselt. – „Nem akarlak látni titeket!” – suttogta, ennek ellenére mondata még is határozott volt. – Erre gondolj, majd mondd ki hangosan, és mire kinyitod a szemedet, egy ijesztő szörny sem lesz a közeledben.

– Köszönöm, anyu.

Ölelésembe vonva őt jól megszorongattam, s mikor újabb mondatba kezdtem volna, hallottam a bejárati ajtó nyikorgó hangját. Arcomra kiült a sértődöttség és a bánat, majd anyát elengedve nagy szemeket meresztettem rá.

– Akkor kapok kakaót?

– Még szép! – mosolyodott el, majd kiegyenesedett. A hűtőhöz sétált, kivette a tejet, a polcról pedig levette a fémdobozt, amiben az édes port tároltuk.

– Anyu!

Amint meghallottam nővérem hangját a konyha ajtajából, elfordítottam a fejemet, az asztallapot szuggerálva próbáltam nem rá pillantani.

– Majd beszélni szeretnék veled.

Erre a mondatra én is odakaptam a fejemet, és még pont elcsíptem, ahogy szülőm jelentőségteljes pillantást intéz Yoora felé.

– Rendben.

– Chanyeol hol van? – Sehun hangja is felcsendült a következő másodpercekben, ahogy felőlem érdeklődve a konyhába sietett. Reflexszerűen kaptam volna az ő irányába a fejemet, de nagy önkontrollomnak köszönhetően nem tettem.

– Sajnálom, ne haragudj – szabadkozott nővérem, de sértődöttségem végett válaszra nem méltatva összeszorítottam ajkaimat.

A mikró búgó hangján kívül senki, még csak egy pisszenést sem szólt, csend volt, afféle nyugtalan csend… legalább is részemről mindenképp nyugtalan volt. Nem akartam egy légtérben lenni Yoorával és Sehunnal, az utcán történtek után teljesen megalázottnak éreztem magamat.

– Köszi, anya – eszméltem fel, amint szülőm az orrom elé tolta a bögrét. A két aljas testvérem is megköszönte, majd újból csend borult a hármas fogatunkra. Kicsit kiközösítve éreztem magam, az igazat bevallva. Élvezték szívni a véremet, és jó érzéssel töltötte el őket, ha valami miatt kiröhöghettek.

Biztos most is remekül szórakoztak azon, hogy elfutottam.

– Chanyeol, én—

–  Nem érdekel – szakítottam félbe Yoorát, majd belekortyoltam a forró kakaóba.

– De, de érdekel! – erősködött, annak ellenére, hogy közömbös hangnemem igen sértő volt az ő szemszögéből nézve. – Bocsánat, Chanyeollie! Nem akartalak ennyire megijeszteni… nem gondoltam volna, hogy ez lesz a következménye. Megbocsájtasz, Chanyeollie?

Őszintén, gondolkodóba estem egy pillanatra, éreztem, ahogy komor, képzeletbeli álarcom megrepedezik arcom előtt, majd egy-két apróbb darab letörve belőle a földre hull.

Nagy sóhajomat követően végül válaszoltam:

– Nem.

– Pff, akkor legyél megsértődve életed végéig! – kiabált rám, a kakaós bögréjével a kezében kiviharzott a konyhából.

Merev testtartással ültem tovább a széken, félve Sehunra pillantva láttam arcán a döbbenetet és a zavart. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel.

– Ne legyél ennyire haragtartó – mondta anya, mikor elment mellettem, s vállamra simított tenyerével. – Megyek, beszélek vele.

Eltűnt ő is a helyiségből, testvérem után igyekezve magamra hagyott Sehunnal.

– Miért vagytok velem ilyen gonoszak? – kérdeztem halkan, pár perc csend után.

– Csak viccelünk, Channie – mosolyodott el zavartan, idegesen. – Nem hittük, hogy minden hülye kis viccet magadra veszel…

– Ne beszélj csúnyán!

– Bocsánat – köszörülte meg a torkát, bűnbánó, kiskutya szemeit rám emelte. A szívem pillanatok alatt megenyhült, ám nem akartam azonnal kibékülni vele, velük.

– Csak ne csináljátok ezt – folytattam. –, nagyon rosszul esik.

– Sajnálom – sütötte le tekintetét, az asztal lapját kezdte bámulni, miközben a bögre falát mutatóujjával kocogtatta. – Ígérem, többet nem teszünk semmi rosszat!

– Köszi, Sehun-ah – kerekedett egy halvány mosoly arcomra.

A percekkel ezelőtti gyászos hangulat megváltozott, az eddigi csendet önfeledt, vidám kacajunk váltotta fel a hangos beszéddel együtt. Épp azt tárgyaltuk, hogy Sehun egy hétig nálunk fog maradni, és hogy ez idő alatt mi mindent fogunk csinálni. Felvetette az ötletet, hogy menjünk fel a szobámba, és írjük össze egy lapra az eltervezett teendőket.

– Akkor menjünk! – Vigyorogva kaptam el Sehun csuklóját, majd a konyhából kivezető ajtóhoz kezdtem őt húzni. Mikor már majdnem kiértünk volna, a helyiségbe belépő harmadik személy ezt megakadályozta. Megszeppenve szemeztem Yoorával, kinek tekintetéből üvöltött a megbánás és a szégyenérzet. Szégyellte magát miattam.

– Yoora…

Neve hallatán apró mosoly szökött arcára, szemei benedvesedtek, ajkai megremegtek. Szavak nélkül is megértettem őt, így a következő pillanatban „fogadott” testvéremet elengedve nővérem elé lépve szorosan magamhoz öleltem őt. Sírva kapaszkodott belém, szorítása kétségbeesettebb volt, mint bármikor máskor, mikor megbántott, és épp a békülős résznél tartottunk.  

– Ne haragudj, Chanyeollie – szipogott, arcát a nyakamba fúrta. – Bocsáss meg, nem akartalak megbántani és megijeszteni! Szeretlek, kérlek, ne haragudj rám!

Sokatmondó szavai végett önkénytelenül is könnybe lábadtak a szemeim, a sírás kerülgetett.

– Nem haragszom – suttogtam elhaló hangon, csak egy hajszálnyi kellett ahhoz, hogy az első könnycseppek végigszántsák orcáimat.

Hosszú percek múlva is még mindig ott álltunk, annyi különbséggel, hogy az ölelésbe Sehun is becsatlakozott. Ismét szeretettnek éreztem magam, ami nagyon jól esett, hiszen a szép napból úgy tűnt, minden kezd átmenni rosszba, és valahogy ez visszabillentette a kedvemet a megfelelő „út” irányába.

– Akkor felmegyünk? – pillantottam Sehunra, amint elengedtük egymást.

– Aha – mosolygott.

– Yoora? – álltam meg az ajtófélfa mellett, mibe időközben belekapaszkodtam.

– Anyunak még segítenem kell – bólintott, és az asztalról a bögréket összegyűjtve a mosogatóba tette azokat.

– Jó – kunkorodott egy apró mosoly arcomra, majd nővéremet egyedül hagyva Sehunhoz mentem, az emeletre. Mire az ajtóhoz értem, ő már az ágyamon ült, a kapott ajándékaimat nézegette, így esélyem adódott arra, hogy visszavágásképp megijesszem. Bár nem haragudtam már rá, még is úgy gondoltam, ennyit még is csak megérdemel.

Halkan, nesztelen léptekkel odaosontam hozzá, majd a vállainál fogva előre nyomtam testét, felkiáltottam, mire ő is kieresztett magából egy ijedt sikolyt. Röhögve engedtem el vékony vállait, nevetések közepette mellé huppantam az ágyra.

– Te őrült vagy! – ripakodott rám, s a combomra csapott. Mosolyogva öleltem át, ő pedig nagy erőkkel próbált eltolni magától. Vicces volt. Végül haját összeborzolva távolodtam el tőle.

– Megérdemelted.

– Nem volt elég, hogy bocsánatot kértem? – nézett rám szúrósan, oldalba bökött.

– A-a, ne álmodozz.

– Nem tudom, hogy fogok kibírni veled egy hetet – cukkolt, majd ismét az oldalamba fúrta mutatóujját.

– Na, csönd, inkább írjuk össze a listát – villantottam rá egy hatalmas vigyort, mire arcizmai ellágyultak, aranyos mosoly szökött vékonyka arcára.

Előszedtem egy sima, fehér lapot, az íróasztalon pedig kerestem egy jól író tollat, s visszakuporodva az ágyra, összeszedtük, hogy mi a teendőnk az elkövetkezendő napokban. Alig öt perc alatt annyi mindent összeszedtünk, hogy még magamat is megleptem, mennyi mindenre tudunk gondolni, annak ellenére, hogy nekem ilyenkor mindig kiszáll minden a fejemből.

~ Látogassuk meg a szomszédot. Egy-két törött ablak nem a világ vége…

– Hé, ezt miért írod? – mutatott rá Sehun az imént írásba foglalt mondatra, mire felhúzott szemöldökkel rásandítottam.

– Előbb mondtad.

– Nem mondtam.

– Akkor lehet én gondoltam.

– És miért akarnád te kitörni a szomszéd ablakát? – szűkítette össze a már így is vékony szemeit. Vállamat megvonva értetlenül néztem rá.

– Fogalmam sincs.

– Tényleg őrült vagy – nevetett, majd meglökte a vállamat.

~ Chanyeol.

– Hm?

– Mondom, őrült vagy!

– Azt értettem – ráncoltam a homlokomat.

– Akkor meg?

– Csak… mindegy – szegeztem tekintetem másfelé, kezdett zavarni az a furcsa csillogás íriszeiben. – Megyek fürdeni – másztam le hirtelen az ágyról, a párna alól kiszedve pizsamám darabjait, kiszaladtam a szobámból. Útközben összefutottam Yoorával, ki elkapott, s jól megnyomorgatott. Össze voltam zavarodva, ennek ellenére visszaöleltem őt, bár gondolataim teljesen másfelé vándoroltak.

~ Ne nyúlj hozzá, engedd el!

Megremegtem az újabb hang hallatán, de rá kellett jönnöm, ez bizony nem Yoorától származott, nem ő ejtette ki a száján. Sokkal inkább tűnt gondolatnak, mint beszédnek.

Ijedten váltam el nővéremtől, utam szélsebesen a fürdő irányába vezetett. Az ajtót feltépve beléptem a helyiségbe, a villanykapcsolót megkeresve feloltottam a lámpát, majd magam mögött becsapva a falapot, lihegve, torokban dobogó szívvel neki támasztottam hátamat az ajtónak,  minek másik oldaláról értetlenségről árulkodó párbeszédeket hallottam.

– Mi a baja? – Ez kétség kívül Yoora volt.

– Nem tudom, de nagyon furcsán viselkedik – hallottam meg Sehun aggódásba torkollott hangját. Beszélgetésük ugyan folytatódott, de már nem hallottam tisztán a szavakat. Talán bementek a szobába, vagy lejjebb vették a hangerejüket, nem tudom. Mindenesetre engem is meglepett a viselkedésem, nem is kicsit.

Percek múlva lenyugodtam, nagyot sóhajtva, az ajtótól elsétálva levetkőztem, majd a fürdőkádba vizet engedve vártam, hogy elérje a megfelelő magasságot a vízszint. Ez idő alatt a kis sámlimat a tükör elé tettem, ráálltam, s fáradt arcomat vizsgálva kezdtem nyúzni bőrömet. Az igazat megvallva, minden fürdés előtt ezzel voltam elfoglalva. Vicces fejeket vágva húztam szét a szememet, majd nyelvemet kiöltve varázsoltam magamnak turcsi orrot. Szemüvegben ez még viccesebb volt, s hogy oldjam a még fennmaradt feszültségemet, folytattam a bohóckodást. Ez egészen addig ment így, míg az egyik grimasz után tükörképem nem változott, pedig arcom már teljesen máshogy állt. Megilletődve, lassan eresztettem kezeimet magam mellé, nagyot nyelve, tágra nyílt szemekkel lehettem szemtanúja annak, ahogy a tükörbeli én teljesen más „formát” ölt magára. Ijesztő és hátborzongató volt, ennek ellenére egy nyikkanás sem jött ki a torkomon. Mintha nem tudtam volna megszólalni, mintha láthatatlan ujjacskák fogták volna össze ajkaimat.

Mi ez?! Még is mi ez?

– Örülök, hogy végre találkozhatunk – csendült fel halk suttogása, minek tónusa ugyanolyan volt, mint az enyém.

Ereimben meghűlt a vér, lélegezni is elfelejtettem egy jó pár másodpercig. Csak némán álltam a sámlin, kiguvadt szemekkel, ledöbbent arckifejezéssel.

Álmodok? Mit jelentsen ez?!

– Mielőtt még túl sok mindenen kezdenél gondolkozni, hagy mutatkozzak be – húzódott egy önfeledt mosoly arcomra. AZ ÉN ARCOMRA, AMI A TÜKÖRKÉPEM VOLT, ANNAK ELLENÉRE, HOGY ÉN ILYET NEM IS TETTEM! –, Chanyeol vagyok. Park Chanyeol – duruzsolta halkan, ám a magabiztosságot így is ki tudtam venni belőle. – Én te vagyok – szegezte rám mutató ujját, mire tekintetemet a saját kezeimre vezettem. Ekkor konstatáltam, hogy karjaim a ledöbbentségtől hanyagul lógtak testem mellett, olyanok voltak, mintha kiveszett volna belőlük az élet. Már-már nem is éreztem őket. – Egyek vagyunk. És most, hogy már mindent tudsz, ideje megszabadulni az életünket zavaró tényezőktől – mosolyodott el ismét, s attól az ördögi vigyortól rendesen a hideg futkosott a hátamon, a sírás pedig kerülgetett tőle. – De előtte, menjünk fürdeni.

Lelkem mélyén egy borzalmas álomban reménykedtem, így szabad akaratomat kiterjesztve próbáltam arra összpontosítani, hogy ami körülöttem van, az mind csak a képzeletem szüleménye, igazából meg sem történik. Ám amikor már testem magától cselekedett, be kellett látnom, itt semmiféle álomvilág nincs, minden a valóság, én pedig meghibbantam.

Elmémet fokozatosan „beszennyezte” egy fekete köd, mi apránként emésztette magába az épeszű gondolatokat, helyettük pedig egyre bizarrabb, durvább dolgok jutottak eszembe. És a legijesztőbb az volt, hogy a negyed órás kádban fürdés közben kieszeltem, hogyan fogom megölni testvéreimet.

– Most vagy elvágom Sehun torkát, vagy csak simán szíven szúrom. Esetleg Yoorával kezdjem? – tárgyaltam meg magammal a lehetséges terveket, persze a hangerőmet lejjebb véve csendes voltam, nem szerettem volna, hogy kitudódjon a nagyszerű ötletelésem. Hétpecsétes titokként zártam le magamban, majd fürdés után leengedtem a vizet a lefolyóban, megtörölköztem, a pizsamámat magamra vettem, kisétáltam a fürdőből úgy, mintha semmi nem is történt volna. A szemüveget visszacsúsztattam orrnyergemre, megigazítottam, és mosolyogva mentem be a szobába, ahol a két testvérem épp valamit nagyon nagy beleéléssel tárgyalt. Amint Yoora kiszúrt, elhallgatott, s csendre intette Sehunt is.

– Mehet a következő – sétáltam az ágyamhoz, rádőlve a paplanra lehunytam a szemeimet.

– Jól vagy, Channie?

– Soha jobban.

– Hát rendben – sóhajtott Yoora, és hangjával együtt hallottam, ahogy a szobában álló másik ágyról feláll. (Ugyanis a rugók már nem voltak a legjobb minőségűek, ezért folyton nyikorgott.)

– Visszajössz még? – kérdezte Sehun reménykedve. Elmosolyodtam ezen, de nem akartam szóvá tenni.

– Nem hinném. Fáradt vagyok, szóval megyek aludni – válaszolt nővérem, kinek hangját már távolabb hallottam. – Még utoljára, boldog szülinapot, Chanyeollie!

– Köszönöm szépen – biccentettem egyet, szemhéjaimat résnyire felnyitva még utoljára rápillantottam.

– Jó éjt!

Pont láttam, ahogy intett nekünk, ám ezt kettőnk közül csak Sehun viszonozta.

– Álmos vagy? – kérdezte, és elterült a saját ágyán. Ketten maradtunk.

Fú, ha még egyszer nyikorog az a vacak…

– Egy kicsit. Te?

– Az vagyok.

– Akkor aludj – mondtam könnyedén, nem törődöm stílusban.

– Azt hittem… azt mondod, hogy beszélgessünk még addig, amíg el nem alszunk – vált hirtelen zavarttá a hangja, mintha nem tudott volna mit reagálni szavaimra.

– Bocsi, Sehun-ah, de most nincs hozzá kedvem. Aludj, majd holnap talán beszélünk – nyomtam meg a kulcsfontosságú szót a mondatban, ami nem tudom, hogy leesett-e neki, vagy sem. Bár hogy jött volna rá, nem osztottam meg vele a tervemet, így még csak elképzelése sem lehetett, ezt miért így mondtam.

– Öhm… jó – felelt kurtán. Az este folyamán nem szólalt meg többször.

Vártam és füleltem. Sehun nehezen aludt el, sokat forgolódott, ami rendesen kicsinálta minden egyes idegszálamat, de miután megtalálta a számára kényelmes pozíciót, abbahagyta a fészkelődést és végre csend telepedett a szobára. Szerencsére Sehun mindig is olyan ember volt, aki semmire nem kelt fel. Tényleg, SEMMIRE. Vele ellentétben én minden egyes apró neszre már nyitottam is ki a szemeimet. Mindig azt kívántam, bár olyan jó alvó lennék, mint ő, de most, örültem, hogy én nem lettem ilyen.

Az ágyból kimászva nyújtóztam egy nagyot, elgémberedett végtagjaimat megtornáztattam. Mielőtt még elhagytam volna a szobát, leellenőriztem, hogy Sehun tényleg alszik-e; arca előtt legyeztem kezemmel, hozzáértem, majd lejjebb húztam róla a takarót. Még csak a szeme sem rebbent, így hát nyugodt szívvel sétálhattam le a konyhába. Egy lélek sem volt ébren a házban rajtam kívül. Ez biztonságérzetet biztosított, hiszen senki sem láthatta, ahogy a konyhapulton lévő késtartóból kihúzom a húsvágó pengét. Hátam mögé rejtve, hangtalanul és lassan sétáltam fel az emeletre. Útközben láttam, hogy szüleimnél már nem ég a lámpa, Yoorától pedig halvány fény szűrődik ki. Megálltam, és gondolkodóba estem. Sehunt később is elintézhetem, ő meg vár, viszont Yoora… neki kell az elsőnek lennie.

A résnyire nyitva hagyott ajtót beljebb löktem, kedves, ártatlan mosolyt varázsolva az arcomra megkörnyékeztem Yoora alakját, ki az ágyán ült, és egy könyvet olvasott. Amint megreccsent a parketta lábam alatt, felnézett a lap sorai közül.

– Hát te? – mosolygott.

– Csak voltam inni, és láttam, hogy ég nálad a villany – mondtam aranyosan, markomban a kést eközben erősen szorítottam.

– Sehun? – kérdezte és megigazította hosszú, egyenes haját.

– Még nem alszik, épp rám vár, hogy folytassuk a beszélgetést. Nem jössz át?

– Hát… – habozott.

– Kérlek, Sehun úgy is szeret veled lenni.

– Rendben – bólintott, láthatóan zavarba jött. A családon belüli vonzódás mindig is jelen és elfogadott volt, de hogy pont ők ketten, hihetetlen. Mármint, lehet, csak én gondoltam ezt, de mindig, mikor együtt voltak, teljesen felszabadultan beszélgettek, nevetgéltek és ölelgették egymást. Jó, persze nem az én dolgom, de akkor is érdekes volt.

Kibújva takarójának melegéből megigazította magán a félrecsúszott hálóingjét, majd mellém sétálva rám nézett, én pedig az ajtó felé biccentve jeleztem, hogy menjen előre. Mindeközben ügyeltem arra, hogy a kést ne fedezze fel hátam mögött, mert akkor az egész tervnek lőttek volna egy szempillantás alatt.

Yoora némán sétált előttem, én pedig szorosan mentem mögötte. Benyitott, és még mielőtt felkapcsolta volna a lámpát, megakadályoztam ebben.

– Ne, ne kapcsold fel! – szóltam rá erélyesen, hangerőm ennek ellenére nem volt túl magas.

– Oké – suttogta.

Beljebb lépkedett a sötétségbe, én pedig fokozatosan hoztam előre a jobb kezemet, miben a kés markolatát fogtam. Sehunhoz ment, de nem tudhatta, hogy ő már egy jó ideje húzza a lóbőrt.

– Sehun? – kérdezte halkan, kezét hozzá érintette. A fiú egy milliméternyit sem moccant. Éreztem, ahogy a minket körülvevő környezetben eluralkodik a feszültség érzete.

– Álmodj szépeket, Yoora – suttogtam, és még mielőtt felém fordulhatott volna, hátába állítottam a konyhakést. Sehunon pihenő keze görcsbe rándult, erősen megszorítva a paplant térdre rogyott előttem. Kihúztam belőle a pengét, majd hátára lökve mellé térdeltem, és egy utolsó mosolyt intézve felé egyenesen a szívébe döftem. Egy nyikkanásnyi hang szökött ki ajkai közül, de mikor megforgattam benne a kést, elhallgatott, nyöszörgése alábbhagyott. Szemei üvegesen néztek előre felé, szája résnyire nyitva volt, hálóingjét és a padlót egyaránt friss vére színezte. Éreztem, ahogy arcomon végigfolynak a testvéremtől származó vércseppek, de nem különítve nekik nagyobb figyeltem, felálltam, és Sehun irányába fordítottam fejemet. Ekkor vettem csak észre, ahogy a fiú hatalmasra tágult szemekkel ül az ágyon és néz. Elvigyorodtam, felültem mellé az ágyba. Meg sem mert moccanni, könnyei némán folydogáltak végig arcán, ajkai megremegtek.

– Ké-kérlek ne – nyögte ki nagy nehezen, félelemmel teli hangon.

– Miért ne? – duruzsoltam. – Annyi fájdalmat okoztál nekem, szerinted te nem érdemled meg a szenvedést? Sze— Na, csönd, ha meg mersz nyikkanni, elvágom a torkodat! – ripakodtam rá, mikor láttam rajta, hogy mindjárt felsikít magas hangján.

– Channie – sírt, ujjaival serényen törölgette a kibuggyanó könnycseppeket.

– Figyelj, Sehun – mosolyodtam el, arcélén végighúztam mutatóujjamat. – Csuk be a szemed, és nyugodj meg.

– Te-te gonosz vagy – szólalt meg leheletvékony hangján. Nagyon félt, rendesen reszketett a takaró alatt.

– Csukd be a szemed.

– Félek.

– Ezért csukd be a szemed.

– De Yoora…

– Csukd be a szemed, és nem lesz semmi baj, még Yoorát is láthatod – nyugtattam.

– Láthatom?

– Igen. Szóval csukd be a szemed.

Szavamra hallgatva lehunyta pilláit, alsó ajkát beharapva arcvonásai rendeződtek egy pillanat alatt. A kés élét a nadrágomba töröltem, hogy felesleges vér ne szennyezze be Sehun fehér, hosszú nyakát. Óvatosan érintettem a pengét bőréhez, mire összerezzent, ám ellenállást nem tanúsított. A félelem nagyobb úr volt, mint a hősködés iránti vágya.

– Ügyes vagy – suttogtam szórakozottan. – És amint mondtam, újra láthatod Yoorát… de nem ezen és ebben az életben.

– Cha—

Egy nyisszanásnyi hang csendült fel a szoba sötétjében. Csak egy pillanat volt, Sehun pedig tágra nyílt szemekkel fogta föl, hogy a szúróeszköz éle az ő torkában végződik. Mosolyogva markoltam a kést, bal kezemmel pedig testvérem fejét fogtam, hogy ne dőljön el se jobbra, se balra. Még egyszer hallatszott az a kellemes hang, és a kés pedig még mélyebbre került Sehun nyakában.

Az ablakon beszűrődő fénynek hála láttam, ahogy vére végigcsordogál mellkasán, elszívezve pizsamájának fölsőjét, a takarót és az ölét. Szemeiben az élet már nem csillogott, tenyerembe nehezült fejét elengedve hagytam, hogy koppanjon egy nagyot a falon. Élettelenül nézett rám, ám halála előtti megdöbbenését tisztán le lehetett olvasni a könnyektől csillogó arcáról. Egy másodperc erejéig megborzongtam tőle, majd az ágyról lemászva leráztam a késről a vért, ami halk koppanásokkal ért földet a parkettán. Még mielőtt folytattam volna, a halott fiút kitakartam, és olyan helyzetbe helyeztem, ami a mesém hitelességét száz százalékosan biztosította.
A gyilkosság, pontosítva, a szórakozás közepette ki is eszeltem egy nagyszerű tervet, amihez az is kellett, hogy magamban is kárt tegyek. Így hát fogtam a kést, és alkaromba nem túl mély vágásokat ejtettem. Fájt, égett, lüktetett a nyílt seb, de nem tehettem mást annak érdekében, hogy könnyű szerrel megússzam ezt az egészet.

Sehun megdermedt ujjai közé tettem a kést, így olyan hatást keltett, mintha saját magát ölte volna meg. A könnyekért nem kellett megszenvednem, a fájdalom, ami akkor átjárta testemet, tökéletesen előcsalogatta a sós cseppeket.

A sántítást megjátszva, keserves sírásba kezdtem, vérző karomat szorongatva kibukdácsoltam a mészárszékké vált szobából, és egyenesen anyuékhoz siettem.

Szülőmet sokkolta a látványom, és mikor elmeséltem neki a történteket, még jobban elfehéredett az arca.

„Sehun csak úgy előtűnt a semmiből, leszúrta Yoorát, majd engem is meg akart ölni, de valahogy úgy sikerült visszaütnöm a kezét, hogy a markában tartott késsel végigszántotta a torkát. Anyu, nagyon ijesztő volt!”

Röviden és tömören ennyi volt az esti mesém, amit szülőm bizonygatás nélkül el is hitt.

A szobám ajtajában álltam, amikor kirohant onnan, egy „Hívom a mentőket!” felkiáltással egyetemben. Pillanatok alatt eltűnt az emeletről, én pedig egy ördögi mosolyt varázsolva az arcomra, odasétáltam a hullák elé, és büszkén, félvállról csak ennyit mondtam:

– Szörnyek nem léteznek. A szörnyek benned élnek, és arra várnak, mikor tudnak a felszínre törni.

25. Fejezet [FINAL]

[*]

A ház kongott az ürességtől, egyedül csak a grafit sercegését lehetett hallani. Erősen koncentrálva véstem a már sok-sok kihúzással díszített lap felületére. Az eleje meg volt, bárhogy is néztem, viszont a második mondattól már gondjaim voltak. Nem tudtam megfogalmazni a mondanivalómat, nem tudtam leírni mindazt, amit le akartam volna. Egyszerűen nem ment, és ez már kezdett megőrjíteni.

– Reménytelen vagyok – motyogtam csalódottan, miután a következő neki kezdett mondatot húztam ki. Az elején még számoltam, hogy mennyit rontottam, de mostanra már feladtam. Túl sok volt, s az újraszámolással nem szerettem volna még inkább a porba tiporni a kreativitásomat. Lehet, nincs is erre szükség? Egyszerűen csak mondjam meg neki? Nem! Ennyit megérdemel…

Mielőtt még megszállt volna az ihlet, a bejárati zárjának a kattanására lettem figyelmes. Menten összeugrottam, és az előttem heverő lapokat villámsebességgel a kukába gyömöszöltem. A hűtőt kinyitva elé álltam, úgy téve, mintha keresnék valami harapnivalót. Találomra kivettem egy lábost, a pultra tettem. Mindeközben hallottam az előszobából kiszűrődő csörgést és pakolást.

– Baekhyun? – kiabáltam el magam, és levettem egy tányért a polcról.

– Hazajöttem – hallatszódott a válasz. Elmosolyodtam édes hangja hallatán, majd szedtem egy adagnyi vacsorát. Gondoltam kedveskedek kicsit, és mivel én amúgy sem voltam éhes, ezért csak neki melegítettem egy tányérral a kajából.

– Gondolom éhes vagy – mondtam, miután észrevettem, hogy a konyha ajtajában áll. Mosolyogva sétált oda hozzám, s kezeit átfűzve a nyakam körül egy csókot lehelt ajkaimra.

– Hiányoztál – bújt hozzám közel, mire azonnal derekát átölelve magamhoz szorítottam.

– Te is – suttogtam nyakába, bőrére pedig egy hosszú puszit nyomtam. Libabőrös lett, ami azonnal mosolyt csalt az arcomra.

– Kedves tőled, de hazafele jövet már ettem – dőlt neki a pultnak, miután elvált tőlem. Fancsali képet vágva nulláztam le a mikro kijelzőjén lévő számokat, kezeimet csípőre vágva, magyarázatot követelve néztem rá.

– Ezért főztél? – Bármennyire is akartam, arcomon még sem bírtam megtartani a komolyságot, mosolyom ott bujkált szám sarkában.

– Jó, igaz, de kimerítő napom volt, szóval muszáj volt valamit vennem.

– Ez az átka annak, hogy a másik városban kaptál csak munkát – eresztettem testem mellé a kezeimet. Vállát megvonva elém lépett, fejét mellkasomnak döntötte.

– El sem hiszem, hogy már ilyen régóta ott dolgozom – mormolta, s teljesen átölelt. Arcomra kiült a keserűség és a bánat, kétségbeesetten vontam magamhoz. Úgy tartottam karjaim között, mintha soha többé nem tehetném meg.

– Szerencse, hogy péntek van, és holnap nem kell menned.

– Úgy bizony! – simogatta meg a hátamat. – Szeretlek.

– Szeretlek…

Nagyokat lélegezve támaszkodtam bal kezemmel a csapra, míg a jobbal a kés markolatát szorongattam. Komolyan és ridegen szemeztem a tükörképemmel, ami most nem mozdult meg, nem mosolyodott el, ugyanazt a rémült, kétségbeesett arcot mutatva köszönt vissza rám.

– Gyűlöllek – sziszegtem fogaim közül, a pengét pedig a bal csuklómhoz emeltem. – Mivel neked nincsenek érzéseid, ezért úgy nem tudok fájdalmat okozni – ziháltam, a kést pedig a bőrömbe nyomtam. Felszisszentem, ahogy az éle belevágott a kezembe. – Remélem, érzed te is! Érzed a kínt, amin én megyek keresztül nap, mint nap! Mert igen, hasonló érzés az, ami engem gyötör állandóan. Úgy belenézni Baekhyun szemébe, hogy tudom, már csak napjaim vannak hátra, őrjítő és idegtépő! Miattad… – húztam végig a kést, minek következtében még mélyebbre ment és még több fájdalmat okozott. Titkon reménykedtem, hogy ütőeret nem vágok el… de egye fene, ha én meghalok, jön velem ő is! – Ha te nem lennél, semmi baj nem lenne! Tűnj el az életemből, nem akarom, hogy bármi közöm is legyen hozzád! – Hangomat felemelve egyenesen a tükörbe kiabáltam, a kést pedig kiejtve a kezemből, a mosdó szélére támaszkodtam. Lepillantottam a sebre, ami jó nagy volt, és mély. A vérem patakként csordogált a lefolyóba, de nem fordítottam erre különösebb figyelmet. Fájjon csak, égjen, nem érdekel!

– Na, még mindig nem jössz elő? – morogtam tükörképemet bámulva, majd ép kezemmel a saját arcom mására csaptam. Tudtam jól, hogy hall, érez mindent, és az bosszantott leginkább, hogy egyáltalán nem foglalkozott most velem. – Ha leszúrom magam, akkor sem tűnsz fel, hm? – próbálkoztam újból.

Hosszú, kínkeserves perceket vártam, fejfájás és rosszullét kíséretében, de nem bújt elő még egy pillanatra sem. Vagy nem hitt nekem, vagy nem érdekelte, hogy mit csinálok magammal. De ez az ő teste is, szóval…

– Jól teszed! Ne is lássalak soha többet, baszd meg! – Idegesen távolodtam a tükörtől, miközben az akasztóról lekaptam egy kisebb törölközőt, amit a csuklóm köré csavartam. Minden piros színben pompázott előttem; a mosdó, a tükör, a járólap, és a ruhám. Egy mosoly szökött arcomra, mikor észbe kaptam, hogy ez az ő vére is. A pamut anyagot menten a földre dobtam, ezáltal a piros nedv újból kibuggyant a hegből. Egy másodperc erejéig büszke voltam magamra, az arcomra húzódó vigyor még inkább ezt mutatta. Fájdalmat okoztam neki. Sikerült…

– Mi ez?!

– Micsoda? – próbáltam kihúzni Baekhyun szorításából a kézfejemet. Dühösen nézett a szemeimbe, majd tekintetét a csuklómra futtatta. Elszégyelltem magam, ahogy megláttam a tegnapi napom „munkáját”. Fejemet lehajtva igyekeztem kerülni merev pillantását, ám nem hagyta, hogy megfutamodjak előle.

– Mi az isten van veled? – Hanyagul elengedte a kezemet, majd vállaimat megragadva egy picit megrázott.

– Semmi – feleltem halkan, letörten. Annyira el akartam mondani az igazat, de nem tehettem. Nem bírta volna feldolgozni, én pedig nem bírtam volna elviselni azt, ahogy a szemem előtt megy tönkre teljesen. Pár nap… Már csak pár nap… Az alatt az idő alatt még boldoggá kéne tennem, nem pedig azt elérni, hogy aggódjon és idegeskedjen miattam. De hülye vagy, Chanyeol!

– Válaszolj a kérdésemre, hallod? –Hangját felemelve ordított, az egész ház tőle zengett. Meglepett a viselkedése, ugyanis így még sosem láttam őt. Tekintetében a düh és az aggodalom keveredett, arca komoly, ám kétségbeesett volt.

– Te nem tudod, mivel jár az, ha egy másik emberrel kell osztozni a saját testeden – suttogtam erőtlenül, fejemet lehajtva. A szemkontaktus megszakadt, Baek lélegzetét visszafojtva markolta a vállaimat.

– Igazad van, nem tudom – enyhült meg a hangja, immár nem volt olyan durva és erőteljes. – De ezt akkor sem szabadna csinálnod!

– Azt akartam, hogy neki is fájjon!

– Chanyeol…

– Felemészt a tudat, hogy bennem van – szorítottam mindkét kezemet a mellkasomra, a jobb kezemmel még a póló anyagába is belemarkoltam.

– Elhiszem, de ilyet nem tehetsz magaddal. Bármennyire is azt érzed, hogy ez helyes, nem az! Ezzel csak magadnak ártasz. Legyen annyi eszed, kérlek, hogy nem teszel ilyen dolgokat!

– De-

– Ő gonosz, nemde? – bólintottam. – Élvezi, ha látja, hogy szenvedsz… pontosabban érzi. Ezzel csak boldoggá teszed, ahelyett, hogy ténylegesen fájdalmat okoznál neki. Értékes vagy számomra, és belehalnék, ha elveszítenélek. – Jobb kezével elengedte a vállamat, majd tenyerét arcomra simította, s óvatosan cirógatni kezdte a bőrömet. Egy halvány mosoly szökött arcomra. Egy amolyan fájdalmas mosolyféleség.

– Én is belehalnék… éppen ezért tettem azt, amit – bukott ki belőlem végül. Nagyra tágult szemekkel emeltem fel a fejemet, majd összezavarodott arcát látva kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt.

– Még is mit jelentsen ez? – araszolt közelebb hozzám, karjait teste mellé ejtette.

– Semmit.

– Kezd elegem lenni abból, hogy folyton csak ez a válaszod mindenre! Együtt vagyunk, együtt élünk, úgy érzem, jogom van tudni az ilyeneket is.

– Sajnálom – húztam magamhoz hirtelen, testemhez préselve erősen tartottam karjaim között.

– Ne legyél ilyen – suttogta csalódottan, majd kezeit a hátamra vezetve belemarkolt a fölsőmbe. Szorosan öleltük egymást, kétségbeesetten szorítottuk a másikat, mintha nem lenne már holnap, mintha erre már nem tudnánk sort keríteni a közeljövőben.

– Sajnálom – ismételtem magam.

– Mindenkinek vannak nehéz pillanatai – nyugtatott ezzel engem, s magát is. Gondoltam, hogy nem pont ez az, amit akart volna mondani, de végül nem kötöttem bele, ráhagytam. Tudom, hogy fáj, tudom, hogy borzasztó vagyok, de kérlek, ne haragudj rám…

– Szeretlek…

Könnyben úszó szemekkel tartottam kezeim között az újabb lapot, amin ismét csak firkák voltak. Az az egy mondat, amit múltkor felírtam, most is ott ékeskedett a papír legtetején. Miért nem tudom folytatni?! Mi a baj velem? Nagy levegőt véve letettem a tollat az éjjeliszekrényre, a lapot pedig a párnám alá csúsztattam, majd fejemet ráhajtottam a puha anyagra. Pilláimat behunyva gondolkoztam, és számoltam. Annyi nap eltelt már, de nem jutottam egyről a kettőre. A kiutakat keresve merengtem magamban, a válaszokért epekedve tornáztattam agytekervényeimet, de minden hiába való volt.

Feladtam.

Tisztában voltam vele, hogy nekem nincs helyem ezen a világon. A sors így hozta, a jövőmet nem alakíthattam tovább Baekhyunnal, az életemet pedig nem élhettem tovább gondtalanul és boldogan. Lehet, valamit vétettem, amiért ezt érdemeltem.

Arra is gondoltam, hogy megállapodást kötök a másik énemmel; egy ideig övé a test, aztán következőleg pedig az enyém. Váltogatjuk, cserélgetjük és így éljük le az egész életünket. Butaság, ugye? Én is így gondoltam utána. Őt a hatalomvágy vezérli, míg én megelégszem azzal, amim van. Az álmaink még csak egymás közelében sincsenek; ő ölni akar, én pedig csak Baek mellett szeretnék maradni. A kettőt lehetetlen összeegyeztetni, ezért is vetettem el azon nyomban a felvetésemet.

Következő ötlet az volt, hogy öngyilkos leszek. Talán ez tűnt a legkézenfekvőbb dolognak az összes eddigi terv közül. Eltűnök én is, és velem együtt ő is. Mindketten meghalunk, a lelkünk talán szétválik és külön utakra tér. Akkor talán… jó lenne minden. Viszont kellett számolnom a következményekkel is; Baekhyun beleőrülne abba, ha ily’ módon veszítene el. Nem tehettem meg vele ezt, ezért ezt is kivertem a fejemből. Tehetetlen voltam, nem tudtam mit csinálni. Valaki segítsen… Nem bírom már tovább! Baekhyun, segíts… kérlek…

– Jézusom – lihegve, verejtéktől csillogó arccal pillantottam a mellettem pihegő fiúra. Elvigyorodott, majd izzadt testemhez bújt.

– Nem akarjuk bevezetni ezt napi szinten?

– Álljunk csak meg – könyököltem fel, s ránéztem. – El sem hinnéd, hogy milyen sok erő kell hozzá.

– Chanyeol – nevetett, majd átkarolt és a mellkasomra nyomott egy csókot. – Megizmosodsz. – Szemöldökét húzogatva felpillantott rám, ám amint meglátta az arckifejezésemet, felröhögött.

– Köszi, szóval nem vagyok eléggé az neked.

– Nem ezt mondtam – nyomta mutató ujját ajkaimra, ezzel belém fojtva az összes szót. – Csak utaltam arra, hogy még izmosabb leszel.

Ujját elvettem a szám elől. – Ebből már nem mászol ki. Tudom én, hogy hogyan értetted, ne magyarázkodj.

– Hülye – sóhajtott, fejét pedig mellkasomra hajtotta, miután visszadőltem az ágyba. Kézfejemet hajára simítottam, nedves, puha tincsei közé túrva játszottam a barna szálakkal.

– Nem akarok holnapot – csúszott ki ajkaim közül a gondolatom, mire másik kezemmel azon nyomban homlokon csaptam magamat. Belesajdult még a csuklóm is, felszisszentem a hirtelen lüktetni kezdő heg miatt.

– Miért? – érkezett a kérdés.

– Egyszerűen csak nem akarom, hogy a napok elteljenek. Szívem szerint most megállítanám az időt, hogy örökre így maradjunk – sóhajtottam.

– Hmmm – búgta a bőrömhöz simulva. – Jó lenne.

– Szerintem is.

– Amúgy, arra jöttem rá, hogy amikor így fekszünk az ágyban, egymáshoz bújva, te sokkal jobban megnyílsz előttem. Sokkal több mindent osztasz meg velem és ez olyan jól esik – lehelt egy puszit a bőrömre. – Bocsánat, hogy múltkor annyira erőlködtem, hogy mond el, mi a baj. Sajnálom. Egyszerűen csak tudni szeretném, mire gondolsz, mi bánt és minek örülsz.

– Ne szabadkozz, megértem, hogy aggódsz értem, ez teljesen természetes – simogattam meg a fejét. – És erre még nem gondoltam… de akkor többet kéne így, együtt lennünk, nem? 

– De – helyeselt. – Köszönöm.

– Még is mit?

– Hogy vagy nekem, hogy létezel. Szeretlek!

– Szeretlek…

Az ágyon ülve szorongattam egy kis cetlit az ujjaim között. Az első mondat volt rajta, és még azok a szavak, amik az imént jutottak az eszembe. Összeszedtem magam, így az összes felesleges, megkezdett lapot kidobtam a szemetesbe, hogy csak ez az egy, aprócska maradjon. Lehet, nem a legsokatmondóbbak, de másképp nem tudtam kifejezni magam. Össz-vissz ennyit sikerült papírra vetnem a milliónyi gondolat közül. Remélem, ebből megérti azt, amit akarok neki mondani.

Kikelve a puha takaró alól, a fürdőbe mentem és a tükör elé álltam. Tekintetem üveges, szomorú, arcom nyúzott volt, szemeim kissé duzzadtak a sírástól. A csap alá dugva a kezemet, alaposan megmostam őket. A csuklómon tátongó sebről leszedtem a kötést, helyére egy újat tettem. Csúnya látvány volt, ahogy gyógyult, folyamatosan gennyezett és néha-néha egy-két csepp vér is a gézbe ivódott. Fintorogva végeztem el az utolsó simításokat rajta, majd amint készen lettem a mosdó szélére támaszkodva néztem magamat.

– Mikor? – Kérdésem csupán ennyi volt, de éreztem, ebből megértette, hogy mit szeretnék tudni.

– Ma éjfélkor.

Sóhajtottam.

– Örökre?

– Örökre.

– Miért?

– Már megbeszéltük. Tartozol nekem. A test kettőnké, ezért nem játszhatod azt, mintha én nem is léteznék. Ugyanúgy jogom van az élettel sodródni tovább, mint ahogy eddig neked volt.

– Nem vagyok képes rá – csóváltam a fejemet, majd lehajtottam és a csempét kezdtem fixírozni.

– Óh, neked nem kell képesnek lenni semmire – kacagott. – Egyszerűen csak éjfél után már nem leszel. Ha akarsz, búcsúzz még el Baekhyuntól addig, mert utána már nem fog érdekelni, hogy mit szeretnél és mit nem.

– Eddig sem érdekelt – emeltem rá a tekintetemet, gyilkos pillantással méregettem a tükörbezárt énemet. Elvigyorodott, viszont nem válaszolt. – Gyűlöllek.

– Nem kérdeztem.

– Dögölj meg! – Mérgemben összeszorítottam az öklömet, majd a mosdótól egy lépést hátralépve erőt vettem magamon, és akkorát belevágtam a tükörbe, hogy az milliónyi darabra tört. A szilánkokon láttam még az ördögi, öntelt mosolyát… boldog volt. 

Baekhyunnak igaza lett.

*– Miért? – nézett rám könnyektől csillogó szemekkel Baekhyun, kezében a papírdarabbal, amit alig tíz perce tettem a komódjára. Reméltem, hogy nem fog felkelni, és úgy el tudok tűnni innen, mintha soha nem is léteztem volna.

Erőt véve magamon ökölbe szorítottam kezeimet, majd odaléptem elé. Közeledésemet nem úgy fogadta, mint ahogy vártam; meghátrált előlem.

– Miatta…

– Ezt nem hiszem el! – Eddig testéhez szorosan simuló karját olyan erővel lendítette neki a falnak, hogy azt hittem, a csontjai ripityára törnek. Megszeppenve, lélegzet visszafojtva figyeltem őt. Nem mertem megmozdulni, pedig az idő igen gyorsan telt, a másodperceim pedig rohamtempóban fogytak.

– Meg kell ér-

– Nem, Chanyeol, NEM! – ordított torkaszakadtából. Kapcsolni nem volt időm, annyira gyorsan történt minden; a következő pillanatban nekem esett. Mellkasomat püfölve zokogott, számomra érthetetlen szavak hagyták el ajkait. A sírás olyan szinten eluralkodott rajta, hogy mondatai egybemosódtak, a normális beszédre már nem volt képes.

– Állj le! – kaptam el csuklóját, miután majdnem felborultam a konyhapult mellett álló szemetesben. Egy másodpercre kibillentettem a bódult állapotából. Fájdalommal teli tekintete csontomig hatolt, a szívem abban a minutumban kettéhasadt.

– Nem vehet el tőlem! – szűrte fogai közül lassan, minden egyes szót jó alaposan megnyomva. – Megmondtam… nem hagyom, hogy ő nyerjen!

– Nem tudunk ellene mit tenni, esélytelen.

– Már miért lenne az?! Te testedben van, űzd ki onnan, fojtsd el magadban, bármi!

– Baek—

– Nem adlak neki oda! – Patakokban folydogáló könnyei megállíthatatlanul záporoztak duzzadt szemeiből, hangja néha-néha megcsuklott, berekedt. Nagyon kibukott, de teljesen meg tudtam érteni. Annyira nem akartam, hogy ez legyen a vége.

– Bár ilyen könnyen menne – motyogtam bágyadtan, reményt vesztve.

Tisztában voltam az esélyeinkkel.

Tudom, hogy Baekhyun is tisztában volt velük. Ennek ellenére még is küzdött ellene.

– Chanyeol… – sóhajtott, és éreztem, ahogy izmai apránként ellágyulnak. Kezei erőtlenül és hanyagul lógtak ujjaim közt. Elengedtem, ellenkezést nem tűrve magamhoz rántottam. Karjaimmal remegve vontam közelebb, fejemet nyakához rejtettem. Forró bőre izzott, akár a parázs, nyakán az ütőere kirajzolódott, látni lehetett, ahogy szívének minden egyes dobbanásával együtt lüktet egyet. Apró csókot nyomtam rá, arra törekedve, hogy nyugtassam őt. Bár tisztába voltam vele, hogy nem megyek ezzel semmire, de muszáj volt megpróbálnom a lehetetlent, hiszen ebben a helyzetben minden apró tett és cselekedet számított.

– Nem hagyhatsz itt.

Hangjából áradt a keserűség, a megtörtség, és a csalódottság. Jobban a testemhez préseltem őt. Szavai után a fájdalom felemésztett, az élni akarás iránti vágyam kezdett egyre inkább alábbhagyni. Nem tudtam, mi tévő legyek, mi lenne a helyes, és mi lenne a helytelen döntés. Megannyi gondolat futott végig az agyamon, majd a legkézenfekvőbb azonnal utat tört magának.

– Ölj meg – suttogtam bizonytalanul, és mielőtt elszakadt volna tőlem, erősebben fonódtak karjaim dereka köré. A levegő megfagyott közöttünk, lélegzet visszafojtva vártuk a másik reakcióját.

– Te sem… te sem gondoltad komolyan.

– De, teljesen komolyan gondoltam. – Hangom határozottan csengett. – Másképp nem tudnék megszabadulni tőle. Ő bennem van, bennem él. Csak a halál segíthet.

– Nem!

– Ne csináld ezt – sóhajtottam. – Nincs más megoldás!

– Biztos… biztos, hogy van…

– Te is tudod, hogy nincs!

– Chanyeol.

– Igen?

– Nem lennék rá képes – fúrta fejét a mellkasomba, miközben pólóm alját görcsösen szorongatta. – Nem akarok olyan lenni, mint ő.

– Ez a helyes – biztattam Baekhyunt, és ezzel együtt magamat is. – Kevés az időnk. Ameddig még lehet!

– Nem…

– De!

Összegyűjtve a maradék erőmet, eltaszítottam magamtól törékeny, reszkető testét és a konyhaszekrény felé fordulva kerestem szemeimmel azt a tartót, ahol a késeket, és az egyéb élesebb eszközöket tároltuk. Céltudatosan léptem kettőt balra, majd kihúzva a jó fiókot, előkerestem a legélesebb pengét a sok közül. Baek mindeközben szabad karomat rángatta, húzta, nyúzta, csak ne tegyek semmi rosszat. 

Nem tudott meggyőzni. 

Elhatároztam magam, és innentől kezdve úgy éreztem, nincs visszaút.

Tettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, s amint Baekkel szembe találtam magam, arcomra egy bágyadt mosoly költözött, miközben nyújtottam felé a vágóeszközt. Tiltakozóan emelte maga elé a kezeit.

– A kedvemért, magadért és más emberek érdekében… kérlek!

– Nem – rázta a fejét hevesen. Könnyei újból utat törtek maguknak, amiket serényen próbált letörölni kézfejével.

Ismét nyújtottam felé a kést, abban reménykedve, hogy most már elveszi tőlem. 

Nem így lett. 

Ehelyett inkább ujjait csuklóm köré fonva lépkedett egyre közelebb hozzám, míg olyan távolságba nem kerültünk, hogy a penge tőle is és tőlem is alig pár centiméterre legyen.

– Tedd meg – suttogtam, csillogó tekintetében elvesztem.

Lassan megrázta a fejét.

– Soha.

– Kérlek…

– Chanyeol, értsd meg. Nem lennék ilyenre ké… pes.

~ Lejárt az idő.

Szemei hatalmasra tágultak, száján véve egy nagy levegőt kétségbeesetten meredt íriszeimbe, kezemet elengedve a vállamba mart. Az első másodpercekben nem értettem, majd miután tekintetem az órára, s ezután Baekhyun testére siklott, elvesztettem a józan eszemet. 

0:01.

– Baekhyun! – kiáltottam hangosan, megrémülve. A testébe fúródott kést mihamarabb kihúztam belőle, egyensúlyt vesztett alakját pedig elkaptam. Lábai kezdték felmondani a szolgálatot, ezért térdre rogytam vele együtt. A szúrás egyenesen a tüdeje alatt szakította fel a bőrt és a húst, hatalmas kárt téve ezzel Baekhyunban. Sejtéseim szerint a belső vérzés elkerülhetetlen volt.

– Miért?

– Ne-nem én voltam! – hebegtem könnyáztatta szemekkel, és remegő ajkakkal. A szívem sebesen vert a mellkasomban. Nem bírtam elviselni a látványt, ahogy a bíborszínű paca egyre nagyobb és nagyobb lett a fehér pólóján.

Baekhyun nem halhat meg!

– Tudom – simított arcomra, mire egyből belecsókoltam puha tenyerébe.

Elmosolyodott.

A szívem abban a pillanatban totálisan megsemmisült. Haldoklott, és még is boldogan mosolygott rám. Arcom eltorzult a hirtelen rám törő könnyzuhatagtól.

– Ez így nem— – haraptam alsó ajkamba, nem bírtam folytatni a mondat többi részét. Képtelen voltam rá.

– Szeretlek – mosolygott még mindig.

– Ennek nagyon nem így kellett volna történnie, hallod?! Te nem halhatsz meg, neked élned kell!

– Emlékezz rám, jó? – Kétségbeesett szavaimat ignorálva nézett bele a szemeimbe. Gyönyörű barna íriszei félholtan csillogtak, látszott rajta, már nem bírja sokáig elviselni a fájdalmat. Hevesen bólogatni kezdtem, annak ellenére, hogy ellenkezni akartam. – Ne felejts el, kérlek…

– Sosem foglak elfelejteni! – Könnyeimmel küszködve igyekeztem normális válaszokat adni neki, nem akartam elveszteni a kontrollt. – Neked velem kell lenned, nem hallod? – rázogattam, amint azt vettem észre, hogy pillái kezdenek lecsukódni.

Bepánikoltam.

– Mindig veled vagyok – helyezte tenyerét a szívemre, majd nagyokat sóhajtva összeszorította szemeit a fájdalomtól. – Mindig… örökre…

– Ne! Ne! Baekhyun! Baekhyun, hallasz?! – Arcához hajolva konstatáltam, hogy orrán még veszi a levegőt, szóval még nincs minden veszve. – Azonnal hívom a mentősöket!

– Ne! – tiltakozott.

– Élned kell!

– Nélküled nincs értelme…

– De—

– Nélküled semminek sincs értelme… így is úgy is erre a sorsra jutottam volna. Inkább így haljak meg, melletted ebben az istenverte házban.

– Szeretlek! – Mély levegővételem után homlokához érintettem ajkaimat. Pilláimat lehunyva hagytam, hogy könnyeim némán gördüljenek végig arcomon. Annyira hihetetlen volt, hogy nem jutott el a tudatomig az imént lezajlott pár perc. Egyszerűen… képtelen voltam feldolgozni.

– Sze… szeretlek.

– Köszönök mindent – szipogva kezdtem el ringatni testét, miközben görcsösen szorítottam magamhoz élettelen alakját. Nem tudtam elhinni. Nem akartam elfogadni. Érezni akartam még szívének nyugtató ritmusát, lélegzetének minden egyes halk moraját, dallamos hangját és… azt akartam, hogy velem maradjon. Örökre. Csak mi ketten. Soha, senki más rajtunk kívül. Az örökkévalóságig, míg együtt meg nem halunk.
Keserves zokogásom közepette ringattam tovább Baekhyun még mindig meleg testét.

Ez nem lehet igaz. Ilyen nem létezik…

A sok sírástól elkezdett fájni a fejem, a konyhában terjengő tömény vérszagtól már rendesen émelyegtem. Rosszul voltam, de a világért sem engedtem volna el Baekhyunt.

Ő az enyém volt. Hozzám tartozott.

Pillanatok múlva eszméltem csak rá arra, hogy gondolataim összemosódnak, halványodni kezdenek az agyi funkcióim. Meglepődtem, és még jobban testemhez préseltem Baekhyunt. Kétségbeesetten szorongattam őt, nem akartam, hogy bekövetkezzen az, amitől egész életem során tartottam. Sajnos nem tudtam ellene mit tenni, éreztem, ahogy lassan kiveszik mindkét karomból illetve lábamból az erő, és nem hogy Baekhyunt, de még magamat sem tudtam megtartani rendesen. Meginogtam, majd egyenesen a konyha metlakijára zuhantam. Baekhyun teste közvetlenül az enyém mellé hullott, arccal felém fordulva. Elmosolyodtam. Boldog voltam, hogy utolsó perceimben is az ő tökéletességét csodálhatom. Tejfehér bőre még mindig gyönyörű, pisze orra imádnivaló, húsos ajka említésre méltó volt. A legeslegtökéletesebb ember volt a világon, akivel találkoztam egész életem során.

Látásom is ködösült, nem érzékeltem már olyan tisztán a körülöttem lévő dolgokat, mint pár másodperccel ezelőtt. Minden akaraterőmet összeszedve jobban rá koncentrálva vettem csak észre, hogy Baekhyun szája résnyire nyitva volt, pont mintha mondani akart volna nekem valamit. E gondolatfoszlányom kicsalt belőlem egy újabb erőtlen mosolyt. Már ezt is nehezemre esett megtenni.

Csak még egy kicsit… még egy kicsit hagy csodáljam őt!

Idővel szemeim is önálló életet kezdtek élni, az engedélyem nélkül lassan csukódtak le szemhéjaim. Úgy éreztem, testem lassacskán elérni a tehetetlen, bénult állapotot, egyre kevesebb testrészemet sikerült mozgásra bírni. Még nagy vonalakban azonban érzékeltem, hogy mindkét tenyerem Baekhyun vérétől nedves. Ez ismételten felkavart, de már nem jutott el az információ teljes egésze az agyamig. A lelkem feláldoztam, reménykedve egy jobb jövőért, amiben Baekhyun boldogan élhet nélkülem. Az utolsó lélegzetvételemig  tényleg bíztam abban, hogy ez nem történt meg, de mikor az ő mélyről jövő, győzelemittas hangját meghallottam a fejemben, rádöbbentem, ez mindig is a zord valóság volt.

Azok az emberek, akiket szerettem, mind a karjaim között haltak meg. Kétségkívül, nekem nem járt semmi kiváltság az élettől, ennek ellenére folyton a lehetetlenre vágytam.

Abban a pillanatban, Baekhyunt mellett, rájöttem, ennek egy darabkáját még is megkaptam; ha csak rövid ideig is, de boldog voltam vele.

*(2013.09.23.) A csillagozott résztől újra van írva, mivel számomra nem volt megfelelő a befejezés... Túl egyszerűnek gondoltam, egyáltalán nem hozzám való volt. Szerintem lehetett érezni, hogy összecsaptam, csak hogy gyorsan túl legyek rajta. Bocsánat! Első befejezett történetem, úgy hogy úgy érzem, ennyi még belefér x3 Remélem az új vége jobban fog tetszeni, mint az előző!!:)

24. Fejezet

– Három nap telt el, de még mindig fájok – méregetett szúrós tekintetével Baekhyun, majd egy pillanat alatt pozíciót váltva a hátára feküdt. Nagyot sóhajtott, szemeit behunyta, halkan szuszogni kezdett. Egy cseppnyi megbánást sem tanúsítottam felé, hiszen nem éreztem szükségét, és nem is láttam értelmét. Csupán egy vállrántás volt a válaszom, miközben oldalamra fordulva, hátamat mutatva felé kezdtem bámulni a krémszínű falat. Már három nap eltelt. Alig maradt időm…

– Mihez fogok kezdeni? – suttogtam magam elé bámulva, s éreztem, ahogy egyre inkább eluralkodik rajtam az a bizonyos rossz érzés, ami múltkor már hatalmába kerített.

– Mit mondtál? – dünnyögte Baek, s ujjbegyeinek apró érintéseit fedeztem fel a vállamon. – Ahh, túl messze vagy – morgott, amint rájött, hogy csak úgy tud elérni, ha teljesen kinyújtja a karját. Nem válaszoltam. Nem tudtam mit válaszolni. Minden egyes szó csak rátett volna egy lapáttal a tudatra, hogy a napjaim meg vannak számlálva, s míg én tudom, hogy mi lesz az egész kimenetele, addig Baekhyun mit sem sejtve élvezi az életét velem. Lehet, nekem is élvezni kéne, és nem ezen töprengeni a nap huszonnégy órájában. De a fenébe is! Hogyan tudnám elfelejteni egy másodpercre i-

– Chanyeol. – Egyből kirázott a hideg, mikor megéreztem Baekhyun forró leheletét a nyakamnál. Fel sem tűnt, hogy időközben odakúszott mögém. – Min gondolkozol?

Mély levegőt véve a hátamra fordultam, így könnyen a szemébe tudtam nézni. Kíváncsi volt, de íriszeiből még is sütött a boldogság. Ezt az arcára kanyaruló mosolyból is kikövetkeztettem. Nem bírtam állni tekintetét, ezért azon nyomban lehunytam pilláimat és hagytam, hogy félig-meddig rám feküdjön a takaró alatt.

– Csak az jutott az eszembe, hogy mit tennél, ha már csak napjaid lennének hátra – suttogtam erőtlenül, megtörten. Nem akartam se utalást tenni, se felfedni előtte a titkot, ezért csak ezzel az egyszerű kérdéssel próbálkoztam. Ha én nem is tudom, mi tévő legyek, talán ő tudna adni nekem egy-két ötletet.

Hosszú pillanatok teltek el, míg én vártam a válaszára, ő pedig hallgatott, mint a sír.

– Miért... kérdezel ilyet? – csuklott el egyszer-kétszer a hangja. Alsó ajkamba kaptam, és erőt véve magamon csukva tartottam a szemeimet. Nem mertem ránézni. Nem bírtam volna ki… és nem is érdemeltem volna meg azokat a gyönyörű és csodáló pillantásokat.

– Csak érdekel – vontam vállat. – Egyik nap olvastam valami ilyesmit, és ez így megmaradt a fejemben. Elgondolkoztam azon, hogy mit csinálnék, ha mondjuk… csak két hetem maradna. – A jelenlegi helyzetet kiszínezve adtam neki elő, ezzel némiképp csillapítva benne az aggodalmat és a félelmet. Legalább ő ne érezze ezeket.

– Őszintén? Fogalmam sincs. Szerintem, minden egyes pillanatomat veled akarnám tölteni és teljességgel magamhoz láncolnálak – kuncogott, majd kényelembe helyezve magát a mellkasomra hajtotta a fejét, egyik lábát átvetette a combjaimon, majd jobb kezével a felsőtestemet kezdte cirógatni. Jól esett, megnyugtatott. – Ha már vége lenne mindennek, legalább az utolsó napjaim boldogságban telnének és az utolsó ember, akire szeretettel gondolnék, az te lennél.

Ne tedd ezt velem! Nem bírom. Baekhyun, segíts… nem akarom…

– Édes vagy. – Ajkaimat végül e szavak hagyták el. Nem tudtam kimondani azt, amit valójában szerettem volna. Segítségért akartam könyörögni, de tisztában voltam vele, hogy semmire sem mennék azzal. Akartam, hogy tudja, mennyi időnk van még, mennyi percünk, óránk, napjaink ameddig még egymást ölelhetjük, és egymás társaságát élvezhetjük. Csak… közölni szerettem volna vele, ám egyszerűen képtelen voltam rá. A szívem… a szívem nem engedte.

– Ezzel jár a szerelem, nemde? – Kérdése hallatán összeszorult a torkom, s automatikusan közelebb vontam magamhoz. Érezni akartam őt, érezni akartam, hogy velem van, és hogy sosem enged el, nekem pedig sosem kell elszakadnom tőle. Kérdése előtti gondolatmenetem egy életnek tűnt, pedig csak pár másodperc volt az egész.

– Nem akarlak elveszíteni – suttogtam hajába, majd egy csókot nyomtam a feje búbjára. Nagy sóhaját követően még jobban hozzám bújt, testünk szinte már egybeolvadt.

– Nem fogsz! – biztatott. Ne mond ezt. – Ahhoz olyan dolgot kéne tenned, de azt viszont én nem hagyom – nevetett halkan, s bőrömre egy apró puszit nyomott.

– De ha még is, valami történne-

– Mi van ma veled? – vágott a szavamba, ezzel belém fojtva a mondat többi részét.

– Nem tudom – sóhajtottam. – Egyszerűen ilyen a hangulatom.

– Megrémisztesz!

– Sajnálom, nem állt szándékomban. Én csak… félek.

– Nincs mitől félned, itt vagyok veled! – mondta magabiztosan, majd mellkasomat megajándékozta egy csókkal, mialatt tenyerét oldalamon vezette végig újra, s újra. Talán azért tette, hogy megnyugtasson, talán azért, mert épp ilyen kedve volt, de bármi is az oka, nekem eszméletlenül jól esett. Mintha tudta volna, hogy erre van szükségem. Nem kell, hogy mindig egymás szájában legyünk, vagy nem kell, hogy mindig egymáson éljük ki a szexuális vágyainkat. Bőven elég néha egy apró érintés, ami sokkal inkább kifejezi az ember érzését, mint mondjuk egy egész éjjelen át tartó szex.

– Köszönöm.

– Amióta megismertelek, folyton csak ezt az egy szót hajtogatod. Ne-

– Nekem sosem volt senkim, aki ennyit tett volna értem. A gyerekkorom nagy részét homály fedi, az intézetben pedig úgy viselkedtek velem, mint valami kutyával. – Nagy levegőt vettem, amit egy ideig bent is tartottam. Baekhyun eközben meg sem mukkant, az elkezdett kijelentését nem folytatta, teljesen belé fojtottam a szót. – Hosszú-hosszú évek után te voltál az egyetlen, aki megbecsült és egyenjogú emberként tekintett rám. Már csak azért is köszönettel tartozom, hogy létezel, szóval kérlek, ne mond, hogy nincs mit köszönnöm neked. Próbáld az én szemszögemből nézni a dolgokat és megérteni ezt az egészet. – Pilláimat felnyitva bámultam sötétbarna hajszálait, s a pár milliméteres lenövést, amit csak ilyen szemszögből lehetett kiszúrni.

– Bocsánat – motyogta bűnbánóan, fejét felemelve a szemeimbe meredt. A szívem összefacsarodott tőle, de ezt nem mutatva gyengéden elmosolyodtam és arcélén végigvezettem az ujjaimat, majd tenyeremet orcájához érintettem, lehajolva hozzá egy rövidke puszit nyomtam ajkaira.

– Semmi gond.

– Csak… tudod, nekem annyira alap dolog ez, hogy mindent megteszek érted, hogy nem várom el a köszönetet – mondta komolyan, mialatt sütött róla, hogy tényleg így gondolja. Arcomról a mosolyt nem lehetett levakarni, egyszerűen késztetést éreztem arra, hogy mimikám ne változzon. Talán a gondolat a fejemben tette ezt velem, miszerint Baekhyunnál jobbat még kívánni sem lehetne. Óh, hogy ez mennyire igaz!

A délelőtt hamar eltelt, mire észbe kaptam a mutatók már fél háromnál jártak. Alig egy órája ebédeltünk valami finomat, amit természetesen Baekhyun főzött, míg én árgus szemekkel figyeltem minden egyes mozdulatát. Persze kinevetett a reakcióim látványán, ahogy tátott szájjal, nagyra tágult szemekkel lestem a precíz ebédkészítését. Nem is értettem, hogy volt képes még múltkor megenni az általam kotyvasztott ételeket. Ezek után már csak kutya kajának tudtam volna elképzelni azt, amit a két kezem segítségével csináltam majd’ egy-két hete.

Lustán vágódtam le a kanapéra, majd elnyúltam rajta. Az imént lettem kész az egész alsó szint felmosásával, illetve a szőnyegek felporszívózásával. Teljesen kimerített a házimunka.

– Úgy érzem, készen vagyunk – hallottam meg Baek hangját az emeletre vezető lépcső felől. Gondoltam, már ő is végzett a saját feladatával.

– Én is úgy érzem – sóhajtottam, szemeimet egyből lehunytam.

– Lusta! – Vékonyka ujja tűként fúródott bele az oldalamba, mire egyből feljajdultam, pilláim pedig automatikusan felnyitódtak. Utáltam, hogy úgy közlekedett a házban, akár egy árny. Nem hordott papucsot soha, így teljesen nesztelenül szelte a járólapot és a parkettát. Sosem tudtam, hogy mikor lep meg ily’ módon, mint most.

– Ez fájt. – simogattam a sajgó pontot.

– Ne haragudj – guggolt le mellém, majd arcomon végig simítva egy csókot nyomott ajkaimra. Nem tartott sokáig a pillanat, ennek ellenére még is felpezsdített. Elvigyorodtam, amint elvált tőlem. – Olyan jó így látni – mosolygott. Felhúztam egyik szemöldökömet, ezer wattos mosolyom egyre inkább kezdett eltűnni orcámról. – Ne értsd félre, csak reggel olyan furcsán viselkedtél. Nem tudtam mire vélni.

– Sajnálom, csak olyan izé hangulatom volt – húztam a számat, és reménykedtem, hogy minél hamarabb átugorjuk ezt a témát.

– Ha valami bánt, akkor azt nyugodtan elmondhatod – simogatta a kézfejemet, mire mancsát megragadva összefűztem ujjainkat.

– Tudom.

– Helyes – nevetett. – De most én komolyan beszéltem. Napok óta látom rajtad, hogy valami gyötör téged. Ne tagadd, eléggé ismerlek ahhoz, hogy tudjam, valami nincs rendben.

– Baek, kérlek – forgattam a szemeimet, és próbáltam közömbös maradni.

– Végül is mindegy, majd elmondod, ha szeretnéd – vont vállat. – Nem kényszerítelek, hiszen előbb utóbb úgy is kinyögöd.

Inkább utóbb.

– Tényleg nincs semmi baj – próbáltam győzködni a saját igazamról, de látszott rajta, hogy nem igen akarja bevenni. Makacs!

– Elhiggyem? – incselkedett, mialatt gyönyörű mosolyát rám villantotta. Szinte már belevigyorgott a képembe.

– Jó lenne – bólogattam.

– Talán – ingatta fejét jobbra, majd balra. Látszólag jó kedve volt, annak ellenére, hogy íriszeiből üvöltött a kíváncsiság. Akkor sem mondok semmit, ne nézz így rám!

– Ahj, ne nézz így rám! – szaladt ki ajkaim közül a gondolatom. Elnevette magát, majd egy csókot lehelt az arcomra. Mosolya észbontó volt és egyben vakító is. Fogai tökéletesen sorakoztak egymás mellett, egy hibát sem találtam bennük. Meseszép volt.

– Mi az? – vigyorgott tovább. Válaszképp csak megráztam a fejemet, majd egy aprócska mosollyal az arcomon simítottam végig alkarján. Ez az a mosoly, amit sosem felejtek el, még akkor sem, amikor már nem fogja képezni az életem túlnyomó részét...