25. Fejezet [FINAL]

[*]

A ház kongott az ürességtől, egyedül csak a grafit sercegését lehetett hallani. Erősen koncentrálva véstem a már sok-sok kihúzással díszített lap felületére. Az eleje meg volt, bárhogy is néztem, viszont a második mondattól már gondjaim voltak. Nem tudtam megfogalmazni a mondanivalómat, nem tudtam leírni mindazt, amit le akartam volna. Egyszerűen nem ment, és ez már kezdett megőrjíteni.

– Reménytelen vagyok – motyogtam csalódottan, miután a következő neki kezdett mondatot húztam ki. Az elején még számoltam, hogy mennyit rontottam, de mostanra már feladtam. Túl sok volt, s az újraszámolással nem szerettem volna még inkább a porba tiporni a kreativitásomat. Lehet, nincs is erre szükség? Egyszerűen csak mondjam meg neki? Nem! Ennyit megérdemel…

Mielőtt még megszállt volna az ihlet, a bejárati zárjának a kattanására lettem figyelmes. Menten összeugrottam, és az előttem heverő lapokat villámsebességgel a kukába gyömöszöltem. A hűtőt kinyitva elé álltam, úgy téve, mintha keresnék valami harapnivalót. Találomra kivettem egy lábost, a pultra tettem. Mindeközben hallottam az előszobából kiszűrődő csörgést és pakolást.

– Baekhyun? – kiabáltam el magam, és levettem egy tányért a polcról.

– Hazajöttem – hallatszódott a válasz. Elmosolyodtam édes hangja hallatán, majd szedtem egy adagnyi vacsorát. Gondoltam kedveskedek kicsit, és mivel én amúgy sem voltam éhes, ezért csak neki melegítettem egy tányérral a kajából.

– Gondolom éhes vagy – mondtam, miután észrevettem, hogy a konyha ajtajában áll. Mosolyogva sétált oda hozzám, s kezeit átfűzve a nyakam körül egy csókot lehelt ajkaimra.

– Hiányoztál – bújt hozzám közel, mire azonnal derekát átölelve magamhoz szorítottam.

– Te is – suttogtam nyakába, bőrére pedig egy hosszú puszit nyomtam. Libabőrös lett, ami azonnal mosolyt csalt az arcomra.

– Kedves tőled, de hazafele jövet már ettem – dőlt neki a pultnak, miután elvált tőlem. Fancsali képet vágva nulláztam le a mikro kijelzőjén lévő számokat, kezeimet csípőre vágva, magyarázatot követelve néztem rá.

– Ezért főztél? – Bármennyire is akartam, arcomon még sem bírtam megtartani a komolyságot, mosolyom ott bujkált szám sarkában.

– Jó, igaz, de kimerítő napom volt, szóval muszáj volt valamit vennem.

– Ez az átka annak, hogy a másik városban kaptál csak munkát – eresztettem testem mellé a kezeimet. Vállát megvonva elém lépett, fejét mellkasomnak döntötte.

– El sem hiszem, hogy már ilyen régóta ott dolgozom – mormolta, s teljesen átölelt. Arcomra kiült a keserűség és a bánat, kétségbeesetten vontam magamhoz. Úgy tartottam karjaim között, mintha soha többé nem tehetném meg.

– Szerencse, hogy péntek van, és holnap nem kell menned.

– Úgy bizony! – simogatta meg a hátamat. – Szeretlek.

– Szeretlek…

Nagyokat lélegezve támaszkodtam bal kezemmel a csapra, míg a jobbal a kés markolatát szorongattam. Komolyan és ridegen szemeztem a tükörképemmel, ami most nem mozdult meg, nem mosolyodott el, ugyanazt a rémült, kétségbeesett arcot mutatva köszönt vissza rám.

– Gyűlöllek – sziszegtem fogaim közül, a pengét pedig a bal csuklómhoz emeltem. – Mivel neked nincsenek érzéseid, ezért úgy nem tudok fájdalmat okozni – ziháltam, a kést pedig a bőrömbe nyomtam. Felszisszentem, ahogy az éle belevágott a kezembe. – Remélem, érzed te is! Érzed a kínt, amin én megyek keresztül nap, mint nap! Mert igen, hasonló érzés az, ami engem gyötör állandóan. Úgy belenézni Baekhyun szemébe, hogy tudom, már csak napjaim vannak hátra, őrjítő és idegtépő! Miattad… – húztam végig a kést, minek következtében még mélyebbre ment és még több fájdalmat okozott. Titkon reménykedtem, hogy ütőeret nem vágok el… de egye fene, ha én meghalok, jön velem ő is! – Ha te nem lennél, semmi baj nem lenne! Tűnj el az életemből, nem akarom, hogy bármi közöm is legyen hozzád! – Hangomat felemelve egyenesen a tükörbe kiabáltam, a kést pedig kiejtve a kezemből, a mosdó szélére támaszkodtam. Lepillantottam a sebre, ami jó nagy volt, és mély. A vérem patakként csordogált a lefolyóba, de nem fordítottam erre különösebb figyelmet. Fájjon csak, égjen, nem érdekel!

– Na, még mindig nem jössz elő? – morogtam tükörképemet bámulva, majd ép kezemmel a saját arcom mására csaptam. Tudtam jól, hogy hall, érez mindent, és az bosszantott leginkább, hogy egyáltalán nem foglalkozott most velem. – Ha leszúrom magam, akkor sem tűnsz fel, hm? – próbálkoztam újból.

Hosszú, kínkeserves perceket vártam, fejfájás és rosszullét kíséretében, de nem bújt elő még egy pillanatra sem. Vagy nem hitt nekem, vagy nem érdekelte, hogy mit csinálok magammal. De ez az ő teste is, szóval…

– Jól teszed! Ne is lássalak soha többet, baszd meg! – Idegesen távolodtam a tükörtől, miközben az akasztóról lekaptam egy kisebb törölközőt, amit a csuklóm köré csavartam. Minden piros színben pompázott előttem; a mosdó, a tükör, a járólap, és a ruhám. Egy mosoly szökött arcomra, mikor észbe kaptam, hogy ez az ő vére is. A pamut anyagot menten a földre dobtam, ezáltal a piros nedv újból kibuggyant a hegből. Egy másodperc erejéig büszke voltam magamra, az arcomra húzódó vigyor még inkább ezt mutatta. Fájdalmat okoztam neki. Sikerült…

– Mi ez?!

– Micsoda? – próbáltam kihúzni Baekhyun szorításából a kézfejemet. Dühösen nézett a szemeimbe, majd tekintetét a csuklómra futtatta. Elszégyelltem magam, ahogy megláttam a tegnapi napom „munkáját”. Fejemet lehajtva igyekeztem kerülni merev pillantását, ám nem hagyta, hogy megfutamodjak előle.

– Mi az isten van veled? – Hanyagul elengedte a kezemet, majd vállaimat megragadva egy picit megrázott.

– Semmi – feleltem halkan, letörten. Annyira el akartam mondani az igazat, de nem tehettem. Nem bírta volna feldolgozni, én pedig nem bírtam volna elviselni azt, ahogy a szemem előtt megy tönkre teljesen. Pár nap… Már csak pár nap… Az alatt az idő alatt még boldoggá kéne tennem, nem pedig azt elérni, hogy aggódjon és idegeskedjen miattam. De hülye vagy, Chanyeol!

– Válaszolj a kérdésemre, hallod? –Hangját felemelve ordított, az egész ház tőle zengett. Meglepett a viselkedése, ugyanis így még sosem láttam őt. Tekintetében a düh és az aggodalom keveredett, arca komoly, ám kétségbeesett volt.

– Te nem tudod, mivel jár az, ha egy másik emberrel kell osztozni a saját testeden – suttogtam erőtlenül, fejemet lehajtva. A szemkontaktus megszakadt, Baek lélegzetét visszafojtva markolta a vállaimat.

– Igazad van, nem tudom – enyhült meg a hangja, immár nem volt olyan durva és erőteljes. – De ezt akkor sem szabadna csinálnod!

– Azt akartam, hogy neki is fájjon!

– Chanyeol…

– Felemészt a tudat, hogy bennem van – szorítottam mindkét kezemet a mellkasomra, a jobb kezemmel még a póló anyagába is belemarkoltam.

– Elhiszem, de ilyet nem tehetsz magaddal. Bármennyire is azt érzed, hogy ez helyes, nem az! Ezzel csak magadnak ártasz. Legyen annyi eszed, kérlek, hogy nem teszel ilyen dolgokat!

– De-

– Ő gonosz, nemde? – bólintottam. – Élvezi, ha látja, hogy szenvedsz… pontosabban érzi. Ezzel csak boldoggá teszed, ahelyett, hogy ténylegesen fájdalmat okoznál neki. Értékes vagy számomra, és belehalnék, ha elveszítenélek. – Jobb kezével elengedte a vállamat, majd tenyerét arcomra simította, s óvatosan cirógatni kezdte a bőrömet. Egy halvány mosoly szökött arcomra. Egy amolyan fájdalmas mosolyféleség.

– Én is belehalnék… éppen ezért tettem azt, amit – bukott ki belőlem végül. Nagyra tágult szemekkel emeltem fel a fejemet, majd összezavarodott arcát látva kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt.

– Még is mit jelentsen ez? – araszolt közelebb hozzám, karjait teste mellé ejtette.

– Semmit.

– Kezd elegem lenni abból, hogy folyton csak ez a válaszod mindenre! Együtt vagyunk, együtt élünk, úgy érzem, jogom van tudni az ilyeneket is.

– Sajnálom – húztam magamhoz hirtelen, testemhez préselve erősen tartottam karjaim között.

– Ne legyél ilyen – suttogta csalódottan, majd kezeit a hátamra vezetve belemarkolt a fölsőmbe. Szorosan öleltük egymást, kétségbeesetten szorítottuk a másikat, mintha nem lenne már holnap, mintha erre már nem tudnánk sort keríteni a közeljövőben.

– Sajnálom – ismételtem magam.

– Mindenkinek vannak nehéz pillanatai – nyugtatott ezzel engem, s magát is. Gondoltam, hogy nem pont ez az, amit akart volna mondani, de végül nem kötöttem bele, ráhagytam. Tudom, hogy fáj, tudom, hogy borzasztó vagyok, de kérlek, ne haragudj rám…

– Szeretlek…

Könnyben úszó szemekkel tartottam kezeim között az újabb lapot, amin ismét csak firkák voltak. Az az egy mondat, amit múltkor felírtam, most is ott ékeskedett a papír legtetején. Miért nem tudom folytatni?! Mi a baj velem? Nagy levegőt véve letettem a tollat az éjjeliszekrényre, a lapot pedig a párnám alá csúsztattam, majd fejemet ráhajtottam a puha anyagra. Pilláimat behunyva gondolkoztam, és számoltam. Annyi nap eltelt már, de nem jutottam egyről a kettőre. A kiutakat keresve merengtem magamban, a válaszokért epekedve tornáztattam agytekervényeimet, de minden hiába való volt.

Feladtam.

Tisztában voltam vele, hogy nekem nincs helyem ezen a világon. A sors így hozta, a jövőmet nem alakíthattam tovább Baekhyunnal, az életemet pedig nem élhettem tovább gondtalanul és boldogan. Lehet, valamit vétettem, amiért ezt érdemeltem.

Arra is gondoltam, hogy megállapodást kötök a másik énemmel; egy ideig övé a test, aztán következőleg pedig az enyém. Váltogatjuk, cserélgetjük és így éljük le az egész életünket. Butaság, ugye? Én is így gondoltam utána. Őt a hatalomvágy vezérli, míg én megelégszem azzal, amim van. Az álmaink még csak egymás közelében sincsenek; ő ölni akar, én pedig csak Baek mellett szeretnék maradni. A kettőt lehetetlen összeegyeztetni, ezért is vetettem el azon nyomban a felvetésemet.

Következő ötlet az volt, hogy öngyilkos leszek. Talán ez tűnt a legkézenfekvőbb dolognak az összes eddigi terv közül. Eltűnök én is, és velem együtt ő is. Mindketten meghalunk, a lelkünk talán szétválik és külön utakra tér. Akkor talán… jó lenne minden. Viszont kellett számolnom a következményekkel is; Baekhyun beleőrülne abba, ha ily’ módon veszítene el. Nem tehettem meg vele ezt, ezért ezt is kivertem a fejemből. Tehetetlen voltam, nem tudtam mit csinálni. Valaki segítsen… Nem bírom már tovább! Baekhyun, segíts… kérlek…

– Jézusom – lihegve, verejtéktől csillogó arccal pillantottam a mellettem pihegő fiúra. Elvigyorodott, majd izzadt testemhez bújt.

– Nem akarjuk bevezetni ezt napi szinten?

– Álljunk csak meg – könyököltem fel, s ránéztem. – El sem hinnéd, hogy milyen sok erő kell hozzá.

– Chanyeol – nevetett, majd átkarolt és a mellkasomra nyomott egy csókot. – Megizmosodsz. – Szemöldökét húzogatva felpillantott rám, ám amint meglátta az arckifejezésemet, felröhögött.

– Köszi, szóval nem vagyok eléggé az neked.

– Nem ezt mondtam – nyomta mutató ujját ajkaimra, ezzel belém fojtva az összes szót. – Csak utaltam arra, hogy még izmosabb leszel.

Ujját elvettem a szám elől. – Ebből már nem mászol ki. Tudom én, hogy hogyan értetted, ne magyarázkodj.

– Hülye – sóhajtott, fejét pedig mellkasomra hajtotta, miután visszadőltem az ágyba. Kézfejemet hajára simítottam, nedves, puha tincsei közé túrva játszottam a barna szálakkal.

– Nem akarok holnapot – csúszott ki ajkaim közül a gondolatom, mire másik kezemmel azon nyomban homlokon csaptam magamat. Belesajdult még a csuklóm is, felszisszentem a hirtelen lüktetni kezdő heg miatt.

– Miért? – érkezett a kérdés.

– Egyszerűen csak nem akarom, hogy a napok elteljenek. Szívem szerint most megállítanám az időt, hogy örökre így maradjunk – sóhajtottam.

– Hmmm – búgta a bőrömhöz simulva. – Jó lenne.

– Szerintem is.

– Amúgy, arra jöttem rá, hogy amikor így fekszünk az ágyban, egymáshoz bújva, te sokkal jobban megnyílsz előttem. Sokkal több mindent osztasz meg velem és ez olyan jól esik – lehelt egy puszit a bőrömre. – Bocsánat, hogy múltkor annyira erőlködtem, hogy mond el, mi a baj. Sajnálom. Egyszerűen csak tudni szeretném, mire gondolsz, mi bánt és minek örülsz.

– Ne szabadkozz, megértem, hogy aggódsz értem, ez teljesen természetes – simogattam meg a fejét. – És erre még nem gondoltam… de akkor többet kéne így, együtt lennünk, nem? 

– De – helyeselt. – Köszönöm.

– Még is mit?

– Hogy vagy nekem, hogy létezel. Szeretlek!

– Szeretlek…

Az ágyon ülve szorongattam egy kis cetlit az ujjaim között. Az első mondat volt rajta, és még azok a szavak, amik az imént jutottak az eszembe. Összeszedtem magam, így az összes felesleges, megkezdett lapot kidobtam a szemetesbe, hogy csak ez az egy, aprócska maradjon. Lehet, nem a legsokatmondóbbak, de másképp nem tudtam kifejezni magam. Össz-vissz ennyit sikerült papírra vetnem a milliónyi gondolat közül. Remélem, ebből megérti azt, amit akarok neki mondani.

Kikelve a puha takaró alól, a fürdőbe mentem és a tükör elé álltam. Tekintetem üveges, szomorú, arcom nyúzott volt, szemeim kissé duzzadtak a sírástól. A csap alá dugva a kezemet, alaposan megmostam őket. A csuklómon tátongó sebről leszedtem a kötést, helyére egy újat tettem. Csúnya látvány volt, ahogy gyógyult, folyamatosan gennyezett és néha-néha egy-két csepp vér is a gézbe ivódott. Fintorogva végeztem el az utolsó simításokat rajta, majd amint készen lettem a mosdó szélére támaszkodva néztem magamat.

– Mikor? – Kérdésem csupán ennyi volt, de éreztem, ebből megértette, hogy mit szeretnék tudni.

– Ma éjfélkor.

Sóhajtottam.

– Örökre?

– Örökre.

– Miért?

– Már megbeszéltük. Tartozol nekem. A test kettőnké, ezért nem játszhatod azt, mintha én nem is léteznék. Ugyanúgy jogom van az élettel sodródni tovább, mint ahogy eddig neked volt.

– Nem vagyok képes rá – csóváltam a fejemet, majd lehajtottam és a csempét kezdtem fixírozni.

– Óh, neked nem kell képesnek lenni semmire – kacagott. – Egyszerűen csak éjfél után már nem leszel. Ha akarsz, búcsúzz még el Baekhyuntól addig, mert utána már nem fog érdekelni, hogy mit szeretnél és mit nem.

– Eddig sem érdekelt – emeltem rá a tekintetemet, gyilkos pillantással méregettem a tükörbezárt énemet. Elvigyorodott, viszont nem válaszolt. – Gyűlöllek.

– Nem kérdeztem.

– Dögölj meg! – Mérgemben összeszorítottam az öklömet, majd a mosdótól egy lépést hátralépve erőt vettem magamon, és akkorát belevágtam a tükörbe, hogy az milliónyi darabra tört. A szilánkokon láttam még az ördögi, öntelt mosolyát… boldog volt. 

Baekhyunnak igaza lett.

*– Miért? – nézett rám könnyektől csillogó szemekkel Baekhyun, kezében a papírdarabbal, amit alig tíz perce tettem a komódjára. Reméltem, hogy nem fog felkelni, és úgy el tudok tűnni innen, mintha soha nem is léteztem volna.

Erőt véve magamon ökölbe szorítottam kezeimet, majd odaléptem elé. Közeledésemet nem úgy fogadta, mint ahogy vártam; meghátrált előlem.

– Miatta…

– Ezt nem hiszem el! – Eddig testéhez szorosan simuló karját olyan erővel lendítette neki a falnak, hogy azt hittem, a csontjai ripityára törnek. Megszeppenve, lélegzet visszafojtva figyeltem őt. Nem mertem megmozdulni, pedig az idő igen gyorsan telt, a másodperceim pedig rohamtempóban fogytak.

– Meg kell ér-

– Nem, Chanyeol, NEM! – ordított torkaszakadtából. Kapcsolni nem volt időm, annyira gyorsan történt minden; a következő pillanatban nekem esett. Mellkasomat püfölve zokogott, számomra érthetetlen szavak hagyták el ajkait. A sírás olyan szinten eluralkodott rajta, hogy mondatai egybemosódtak, a normális beszédre már nem volt képes.

– Állj le! – kaptam el csuklóját, miután majdnem felborultam a konyhapult mellett álló szemetesben. Egy másodpercre kibillentettem a bódult állapotából. Fájdalommal teli tekintete csontomig hatolt, a szívem abban a minutumban kettéhasadt.

– Nem vehet el tőlem! – szűrte fogai közül lassan, minden egyes szót jó alaposan megnyomva. – Megmondtam… nem hagyom, hogy ő nyerjen!

– Nem tudunk ellene mit tenni, esélytelen.

– Már miért lenne az?! Te testedben van, űzd ki onnan, fojtsd el magadban, bármi!

– Baek—

– Nem adlak neki oda! – Patakokban folydogáló könnyei megállíthatatlanul záporoztak duzzadt szemeiből, hangja néha-néha megcsuklott, berekedt. Nagyon kibukott, de teljesen meg tudtam érteni. Annyira nem akartam, hogy ez legyen a vége.

– Bár ilyen könnyen menne – motyogtam bágyadtan, reményt vesztve.

Tisztában voltam az esélyeinkkel.

Tudom, hogy Baekhyun is tisztában volt velük. Ennek ellenére még is küzdött ellene.

– Chanyeol… – sóhajtott, és éreztem, ahogy izmai apránként ellágyulnak. Kezei erőtlenül és hanyagul lógtak ujjaim közt. Elengedtem, ellenkezést nem tűrve magamhoz rántottam. Karjaimmal remegve vontam közelebb, fejemet nyakához rejtettem. Forró bőre izzott, akár a parázs, nyakán az ütőere kirajzolódott, látni lehetett, ahogy szívének minden egyes dobbanásával együtt lüktet egyet. Apró csókot nyomtam rá, arra törekedve, hogy nyugtassam őt. Bár tisztába voltam vele, hogy nem megyek ezzel semmire, de muszáj volt megpróbálnom a lehetetlent, hiszen ebben a helyzetben minden apró tett és cselekedet számított.

– Nem hagyhatsz itt.

Hangjából áradt a keserűség, a megtörtség, és a csalódottság. Jobban a testemhez préseltem őt. Szavai után a fájdalom felemésztett, az élni akarás iránti vágyam kezdett egyre inkább alábbhagyni. Nem tudtam, mi tévő legyek, mi lenne a helyes, és mi lenne a helytelen döntés. Megannyi gondolat futott végig az agyamon, majd a legkézenfekvőbb azonnal utat tört magának.

– Ölj meg – suttogtam bizonytalanul, és mielőtt elszakadt volna tőlem, erősebben fonódtak karjaim dereka köré. A levegő megfagyott közöttünk, lélegzet visszafojtva vártuk a másik reakcióját.

– Te sem… te sem gondoltad komolyan.

– De, teljesen komolyan gondoltam. – Hangom határozottan csengett. – Másképp nem tudnék megszabadulni tőle. Ő bennem van, bennem él. Csak a halál segíthet.

– Nem!

– Ne csináld ezt – sóhajtottam. – Nincs más megoldás!

– Biztos… biztos, hogy van…

– Te is tudod, hogy nincs!

– Chanyeol.

– Igen?

– Nem lennék rá képes – fúrta fejét a mellkasomba, miközben pólóm alját görcsösen szorongatta. – Nem akarok olyan lenni, mint ő.

– Ez a helyes – biztattam Baekhyunt, és ezzel együtt magamat is. – Kevés az időnk. Ameddig még lehet!

– Nem…

– De!

Összegyűjtve a maradék erőmet, eltaszítottam magamtól törékeny, reszkető testét és a konyhaszekrény felé fordulva kerestem szemeimmel azt a tartót, ahol a késeket, és az egyéb élesebb eszközöket tároltuk. Céltudatosan léptem kettőt balra, majd kihúzva a jó fiókot, előkerestem a legélesebb pengét a sok közül. Baek mindeközben szabad karomat rángatta, húzta, nyúzta, csak ne tegyek semmi rosszat. 

Nem tudott meggyőzni. 

Elhatároztam magam, és innentől kezdve úgy éreztem, nincs visszaút.

Tettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, s amint Baekkel szembe találtam magam, arcomra egy bágyadt mosoly költözött, miközben nyújtottam felé a vágóeszközt. Tiltakozóan emelte maga elé a kezeit.

– A kedvemért, magadért és más emberek érdekében… kérlek!

– Nem – rázta a fejét hevesen. Könnyei újból utat törtek maguknak, amiket serényen próbált letörölni kézfejével.

Ismét nyújtottam felé a kést, abban reménykedve, hogy most már elveszi tőlem. 

Nem így lett. 

Ehelyett inkább ujjait csuklóm köré fonva lépkedett egyre közelebb hozzám, míg olyan távolságba nem kerültünk, hogy a penge tőle is és tőlem is alig pár centiméterre legyen.

– Tedd meg – suttogtam, csillogó tekintetében elvesztem.

Lassan megrázta a fejét.

– Soha.

– Kérlek…

– Chanyeol, értsd meg. Nem lennék ilyenre ké… pes.

~ Lejárt az idő.

Szemei hatalmasra tágultak, száján véve egy nagy levegőt kétségbeesetten meredt íriszeimbe, kezemet elengedve a vállamba mart. Az első másodpercekben nem értettem, majd miután tekintetem az órára, s ezután Baekhyun testére siklott, elvesztettem a józan eszemet. 

0:01.

– Baekhyun! – kiáltottam hangosan, megrémülve. A testébe fúródott kést mihamarabb kihúztam belőle, egyensúlyt vesztett alakját pedig elkaptam. Lábai kezdték felmondani a szolgálatot, ezért térdre rogytam vele együtt. A szúrás egyenesen a tüdeje alatt szakította fel a bőrt és a húst, hatalmas kárt téve ezzel Baekhyunban. Sejtéseim szerint a belső vérzés elkerülhetetlen volt.

– Miért?

– Ne-nem én voltam! – hebegtem könnyáztatta szemekkel, és remegő ajkakkal. A szívem sebesen vert a mellkasomban. Nem bírtam elviselni a látványt, ahogy a bíborszínű paca egyre nagyobb és nagyobb lett a fehér pólóján.

Baekhyun nem halhat meg!

– Tudom – simított arcomra, mire egyből belecsókoltam puha tenyerébe.

Elmosolyodott.

A szívem abban a pillanatban totálisan megsemmisült. Haldoklott, és még is boldogan mosolygott rám. Arcom eltorzult a hirtelen rám törő könnyzuhatagtól.

– Ez így nem— – haraptam alsó ajkamba, nem bírtam folytatni a mondat többi részét. Képtelen voltam rá.

– Szeretlek – mosolygott még mindig.

– Ennek nagyon nem így kellett volna történnie, hallod?! Te nem halhatsz meg, neked élned kell!

– Emlékezz rám, jó? – Kétségbeesett szavaimat ignorálva nézett bele a szemeimbe. Gyönyörű barna íriszei félholtan csillogtak, látszott rajta, már nem bírja sokáig elviselni a fájdalmat. Hevesen bólogatni kezdtem, annak ellenére, hogy ellenkezni akartam. – Ne felejts el, kérlek…

– Sosem foglak elfelejteni! – Könnyeimmel küszködve igyekeztem normális válaszokat adni neki, nem akartam elveszteni a kontrollt. – Neked velem kell lenned, nem hallod? – rázogattam, amint azt vettem észre, hogy pillái kezdenek lecsukódni.

Bepánikoltam.

– Mindig veled vagyok – helyezte tenyerét a szívemre, majd nagyokat sóhajtva összeszorította szemeit a fájdalomtól. – Mindig… örökre…

– Ne! Ne! Baekhyun! Baekhyun, hallasz?! – Arcához hajolva konstatáltam, hogy orrán még veszi a levegőt, szóval még nincs minden veszve. – Azonnal hívom a mentősöket!

– Ne! – tiltakozott.

– Élned kell!

– Nélküled nincs értelme…

– De—

– Nélküled semminek sincs értelme… így is úgy is erre a sorsra jutottam volna. Inkább így haljak meg, melletted ebben az istenverte házban.

– Szeretlek! – Mély levegővételem után homlokához érintettem ajkaimat. Pilláimat lehunyva hagytam, hogy könnyeim némán gördüljenek végig arcomon. Annyira hihetetlen volt, hogy nem jutott el a tudatomig az imént lezajlott pár perc. Egyszerűen… képtelen voltam feldolgozni.

– Sze… szeretlek.

– Köszönök mindent – szipogva kezdtem el ringatni testét, miközben görcsösen szorítottam magamhoz élettelen alakját. Nem tudtam elhinni. Nem akartam elfogadni. Érezni akartam még szívének nyugtató ritmusát, lélegzetének minden egyes halk moraját, dallamos hangját és… azt akartam, hogy velem maradjon. Örökre. Csak mi ketten. Soha, senki más rajtunk kívül. Az örökkévalóságig, míg együtt meg nem halunk.
Keserves zokogásom közepette ringattam tovább Baekhyun még mindig meleg testét.

Ez nem lehet igaz. Ilyen nem létezik…

A sok sírástól elkezdett fájni a fejem, a konyhában terjengő tömény vérszagtól már rendesen émelyegtem. Rosszul voltam, de a világért sem engedtem volna el Baekhyunt.

Ő az enyém volt. Hozzám tartozott.

Pillanatok múlva eszméltem csak rá arra, hogy gondolataim összemosódnak, halványodni kezdenek az agyi funkcióim. Meglepődtem, és még jobban testemhez préseltem Baekhyunt. Kétségbeesetten szorongattam őt, nem akartam, hogy bekövetkezzen az, amitől egész életem során tartottam. Sajnos nem tudtam ellene mit tenni, éreztem, ahogy lassan kiveszik mindkét karomból illetve lábamból az erő, és nem hogy Baekhyunt, de még magamat sem tudtam megtartani rendesen. Meginogtam, majd egyenesen a konyha metlakijára zuhantam. Baekhyun teste közvetlenül az enyém mellé hullott, arccal felém fordulva. Elmosolyodtam. Boldog voltam, hogy utolsó perceimben is az ő tökéletességét csodálhatom. Tejfehér bőre még mindig gyönyörű, pisze orra imádnivaló, húsos ajka említésre méltó volt. A legeslegtökéletesebb ember volt a világon, akivel találkoztam egész életem során.

Látásom is ködösült, nem érzékeltem már olyan tisztán a körülöttem lévő dolgokat, mint pár másodperccel ezelőtt. Minden akaraterőmet összeszedve jobban rá koncentrálva vettem csak észre, hogy Baekhyun szája résnyire nyitva volt, pont mintha mondani akart volna nekem valamit. E gondolatfoszlányom kicsalt belőlem egy újabb erőtlen mosolyt. Már ezt is nehezemre esett megtenni.

Csak még egy kicsit… még egy kicsit hagy csodáljam őt!

Idővel szemeim is önálló életet kezdtek élni, az engedélyem nélkül lassan csukódtak le szemhéjaim. Úgy éreztem, testem lassacskán elérni a tehetetlen, bénult állapotot, egyre kevesebb testrészemet sikerült mozgásra bírni. Még nagy vonalakban azonban érzékeltem, hogy mindkét tenyerem Baekhyun vérétől nedves. Ez ismételten felkavart, de már nem jutott el az információ teljes egésze az agyamig. A lelkem feláldoztam, reménykedve egy jobb jövőért, amiben Baekhyun boldogan élhet nélkülem. Az utolsó lélegzetvételemig  tényleg bíztam abban, hogy ez nem történt meg, de mikor az ő mélyről jövő, győzelemittas hangját meghallottam a fejemben, rádöbbentem, ez mindig is a zord valóság volt.

Azok az emberek, akiket szerettem, mind a karjaim között haltak meg. Kétségkívül, nekem nem járt semmi kiváltság az élettől, ennek ellenére folyton a lehetetlenre vágytam.

Abban a pillanatban, Baekhyunt mellett, rájöttem, ennek egy darabkáját még is megkaptam; ha csak rövid ideig is, de boldog voltam vele.

*(2013.09.23.) A csillagozott résztől újra van írva, mivel számomra nem volt megfelelő a befejezés... Túl egyszerűnek gondoltam, egyáltalán nem hozzám való volt. Szerintem lehetett érezni, hogy összecsaptam, csak hogy gyorsan túl legyek rajta. Bocsánat! Első befejezett történetem, úgy hogy úgy érzem, ennyi még belefér x3 Remélem az új vége jobban fog tetszeni, mint az előző!!:)