24. Fejezet

– Három nap telt el, de még mindig fájok – méregetett szúrós tekintetével Baekhyun, majd egy pillanat alatt pozíciót váltva a hátára feküdt. Nagyot sóhajtott, szemeit behunyta, halkan szuszogni kezdett. Egy cseppnyi megbánást sem tanúsítottam felé, hiszen nem éreztem szükségét, és nem is láttam értelmét. Csupán egy vállrántás volt a válaszom, miközben oldalamra fordulva, hátamat mutatva felé kezdtem bámulni a krémszínű falat. Már három nap eltelt. Alig maradt időm…

– Mihez fogok kezdeni? – suttogtam magam elé bámulva, s éreztem, ahogy egyre inkább eluralkodik rajtam az a bizonyos rossz érzés, ami múltkor már hatalmába kerített.

– Mit mondtál? – dünnyögte Baek, s ujjbegyeinek apró érintéseit fedeztem fel a vállamon. – Ahh, túl messze vagy – morgott, amint rájött, hogy csak úgy tud elérni, ha teljesen kinyújtja a karját. Nem válaszoltam. Nem tudtam mit válaszolni. Minden egyes szó csak rátett volna egy lapáttal a tudatra, hogy a napjaim meg vannak számlálva, s míg én tudom, hogy mi lesz az egész kimenetele, addig Baekhyun mit sem sejtve élvezi az életét velem. Lehet, nekem is élvezni kéne, és nem ezen töprengeni a nap huszonnégy órájában. De a fenébe is! Hogyan tudnám elfelejteni egy másodpercre i-

– Chanyeol. – Egyből kirázott a hideg, mikor megéreztem Baekhyun forró leheletét a nyakamnál. Fel sem tűnt, hogy időközben odakúszott mögém. – Min gondolkozol?

Mély levegőt véve a hátamra fordultam, így könnyen a szemébe tudtam nézni. Kíváncsi volt, de íriszeiből még is sütött a boldogság. Ezt az arcára kanyaruló mosolyból is kikövetkeztettem. Nem bírtam állni tekintetét, ezért azon nyomban lehunytam pilláimat és hagytam, hogy félig-meddig rám feküdjön a takaró alatt.

– Csak az jutott az eszembe, hogy mit tennél, ha már csak napjaid lennének hátra – suttogtam erőtlenül, megtörten. Nem akartam se utalást tenni, se felfedni előtte a titkot, ezért csak ezzel az egyszerű kérdéssel próbálkoztam. Ha én nem is tudom, mi tévő legyek, talán ő tudna adni nekem egy-két ötletet.

Hosszú pillanatok teltek el, míg én vártam a válaszára, ő pedig hallgatott, mint a sír.

– Miért... kérdezel ilyet? – csuklott el egyszer-kétszer a hangja. Alsó ajkamba kaptam, és erőt véve magamon csukva tartottam a szemeimet. Nem mertem ránézni. Nem bírtam volna ki… és nem is érdemeltem volna meg azokat a gyönyörű és csodáló pillantásokat.

– Csak érdekel – vontam vállat. – Egyik nap olvastam valami ilyesmit, és ez így megmaradt a fejemben. Elgondolkoztam azon, hogy mit csinálnék, ha mondjuk… csak két hetem maradna. – A jelenlegi helyzetet kiszínezve adtam neki elő, ezzel némiképp csillapítva benne az aggodalmat és a félelmet. Legalább ő ne érezze ezeket.

– Őszintén? Fogalmam sincs. Szerintem, minden egyes pillanatomat veled akarnám tölteni és teljességgel magamhoz láncolnálak – kuncogott, majd kényelembe helyezve magát a mellkasomra hajtotta a fejét, egyik lábát átvetette a combjaimon, majd jobb kezével a felsőtestemet kezdte cirógatni. Jól esett, megnyugtatott. – Ha már vége lenne mindennek, legalább az utolsó napjaim boldogságban telnének és az utolsó ember, akire szeretettel gondolnék, az te lennél.

Ne tedd ezt velem! Nem bírom. Baekhyun, segíts… nem akarom…

– Édes vagy. – Ajkaimat végül e szavak hagyták el. Nem tudtam kimondani azt, amit valójában szerettem volna. Segítségért akartam könyörögni, de tisztában voltam vele, hogy semmire sem mennék azzal. Akartam, hogy tudja, mennyi időnk van még, mennyi percünk, óránk, napjaink ameddig még egymást ölelhetjük, és egymás társaságát élvezhetjük. Csak… közölni szerettem volna vele, ám egyszerűen képtelen voltam rá. A szívem… a szívem nem engedte.

– Ezzel jár a szerelem, nemde? – Kérdése hallatán összeszorult a torkom, s automatikusan közelebb vontam magamhoz. Érezni akartam őt, érezni akartam, hogy velem van, és hogy sosem enged el, nekem pedig sosem kell elszakadnom tőle. Kérdése előtti gondolatmenetem egy életnek tűnt, pedig csak pár másodperc volt az egész.

– Nem akarlak elveszíteni – suttogtam hajába, majd egy csókot nyomtam a feje búbjára. Nagy sóhaját követően még jobban hozzám bújt, testünk szinte már egybeolvadt.

– Nem fogsz! – biztatott. Ne mond ezt. – Ahhoz olyan dolgot kéne tenned, de azt viszont én nem hagyom – nevetett halkan, s bőrömre egy apró puszit nyomott.

– De ha még is, valami történne-

– Mi van ma veled? – vágott a szavamba, ezzel belém fojtva a mondat többi részét.

– Nem tudom – sóhajtottam. – Egyszerűen ilyen a hangulatom.

– Megrémisztesz!

– Sajnálom, nem állt szándékomban. Én csak… félek.

– Nincs mitől félned, itt vagyok veled! – mondta magabiztosan, majd mellkasomat megajándékozta egy csókkal, mialatt tenyerét oldalamon vezette végig újra, s újra. Talán azért tette, hogy megnyugtasson, talán azért, mert épp ilyen kedve volt, de bármi is az oka, nekem eszméletlenül jól esett. Mintha tudta volna, hogy erre van szükségem. Nem kell, hogy mindig egymás szájában legyünk, vagy nem kell, hogy mindig egymáson éljük ki a szexuális vágyainkat. Bőven elég néha egy apró érintés, ami sokkal inkább kifejezi az ember érzését, mint mondjuk egy egész éjjelen át tartó szex.

– Köszönöm.

– Amióta megismertelek, folyton csak ezt az egy szót hajtogatod. Ne-

– Nekem sosem volt senkim, aki ennyit tett volna értem. A gyerekkorom nagy részét homály fedi, az intézetben pedig úgy viselkedtek velem, mint valami kutyával. – Nagy levegőt vettem, amit egy ideig bent is tartottam. Baekhyun eközben meg sem mukkant, az elkezdett kijelentését nem folytatta, teljesen belé fojtottam a szót. – Hosszú-hosszú évek után te voltál az egyetlen, aki megbecsült és egyenjogú emberként tekintett rám. Már csak azért is köszönettel tartozom, hogy létezel, szóval kérlek, ne mond, hogy nincs mit köszönnöm neked. Próbáld az én szemszögemből nézni a dolgokat és megérteni ezt az egészet. – Pilláimat felnyitva bámultam sötétbarna hajszálait, s a pár milliméteres lenövést, amit csak ilyen szemszögből lehetett kiszúrni.

– Bocsánat – motyogta bűnbánóan, fejét felemelve a szemeimbe meredt. A szívem összefacsarodott tőle, de ezt nem mutatva gyengéden elmosolyodtam és arcélén végigvezettem az ujjaimat, majd tenyeremet orcájához érintettem, lehajolva hozzá egy rövidke puszit nyomtam ajkaira.

– Semmi gond.

– Csak… tudod, nekem annyira alap dolog ez, hogy mindent megteszek érted, hogy nem várom el a köszönetet – mondta komolyan, mialatt sütött róla, hogy tényleg így gondolja. Arcomról a mosolyt nem lehetett levakarni, egyszerűen késztetést éreztem arra, hogy mimikám ne változzon. Talán a gondolat a fejemben tette ezt velem, miszerint Baekhyunnál jobbat még kívánni sem lehetne. Óh, hogy ez mennyire igaz!

A délelőtt hamar eltelt, mire észbe kaptam a mutatók már fél háromnál jártak. Alig egy órája ebédeltünk valami finomat, amit természetesen Baekhyun főzött, míg én árgus szemekkel figyeltem minden egyes mozdulatát. Persze kinevetett a reakcióim látványán, ahogy tátott szájjal, nagyra tágult szemekkel lestem a precíz ebédkészítését. Nem is értettem, hogy volt képes még múltkor megenni az általam kotyvasztott ételeket. Ezek után már csak kutya kajának tudtam volna elképzelni azt, amit a két kezem segítségével csináltam majd’ egy-két hete.

Lustán vágódtam le a kanapéra, majd elnyúltam rajta. Az imént lettem kész az egész alsó szint felmosásával, illetve a szőnyegek felporszívózásával. Teljesen kimerített a házimunka.

– Úgy érzem, készen vagyunk – hallottam meg Baek hangját az emeletre vezető lépcső felől. Gondoltam, már ő is végzett a saját feladatával.

– Én is úgy érzem – sóhajtottam, szemeimet egyből lehunytam.

– Lusta! – Vékonyka ujja tűként fúródott bele az oldalamba, mire egyből feljajdultam, pilláim pedig automatikusan felnyitódtak. Utáltam, hogy úgy közlekedett a házban, akár egy árny. Nem hordott papucsot soha, így teljesen nesztelenül szelte a járólapot és a parkettát. Sosem tudtam, hogy mikor lep meg ily’ módon, mint most.

– Ez fájt. – simogattam a sajgó pontot.

– Ne haragudj – guggolt le mellém, majd arcomon végig simítva egy csókot nyomott ajkaimra. Nem tartott sokáig a pillanat, ennek ellenére még is felpezsdített. Elvigyorodtam, amint elvált tőlem. – Olyan jó így látni – mosolygott. Felhúztam egyik szemöldökömet, ezer wattos mosolyom egyre inkább kezdett eltűnni orcámról. – Ne értsd félre, csak reggel olyan furcsán viselkedtél. Nem tudtam mire vélni.

– Sajnálom, csak olyan izé hangulatom volt – húztam a számat, és reménykedtem, hogy minél hamarabb átugorjuk ezt a témát.

– Ha valami bánt, akkor azt nyugodtan elmondhatod – simogatta a kézfejemet, mire mancsát megragadva összefűztem ujjainkat.

– Tudom.

– Helyes – nevetett. – De most én komolyan beszéltem. Napok óta látom rajtad, hogy valami gyötör téged. Ne tagadd, eléggé ismerlek ahhoz, hogy tudjam, valami nincs rendben.

– Baek, kérlek – forgattam a szemeimet, és próbáltam közömbös maradni.

– Végül is mindegy, majd elmondod, ha szeretnéd – vont vállat. – Nem kényszerítelek, hiszen előbb utóbb úgy is kinyögöd.

Inkább utóbb.

– Tényleg nincs semmi baj – próbáltam győzködni a saját igazamról, de látszott rajta, hogy nem igen akarja bevenni. Makacs!

– Elhiggyem? – incselkedett, mialatt gyönyörű mosolyát rám villantotta. Szinte már belevigyorgott a képembe.

– Jó lenne – bólogattam.

– Talán – ingatta fejét jobbra, majd balra. Látszólag jó kedve volt, annak ellenére, hogy íriszeiből üvöltött a kíváncsiság. Akkor sem mondok semmit, ne nézz így rám!

– Ahj, ne nézz így rám! – szaladt ki ajkaim közül a gondolatom. Elnevette magát, majd egy csókot lehelt az arcomra. Mosolya észbontó volt és egyben vakító is. Fogai tökéletesen sorakoztak egymás mellett, egy hibát sem találtam bennük. Meseszép volt.

– Mi az? – vigyorgott tovább. Válaszképp csak megráztam a fejemet, majd egy aprócska mosollyal az arcomon simítottam végig alkarján. Ez az a mosoly, amit sosem felejtek el, még akkor sem, amikor már nem fogja képezni az életem túlnyomó részét...