25. Fejezet [FINAL]

[*]

A ház kongott az ürességtől, egyedül csak a grafit sercegését lehetett hallani. Erősen koncentrálva véstem a már sok-sok kihúzással díszített lap felületére. Az eleje meg volt, bárhogy is néztem, viszont a második mondattól már gondjaim voltak. Nem tudtam megfogalmazni a mondanivalómat, nem tudtam leírni mindazt, amit le akartam volna. Egyszerűen nem ment, és ez már kezdett megőrjíteni.

– Reménytelen vagyok – motyogtam csalódottan, miután a következő neki kezdett mondatot húztam ki. Az elején még számoltam, hogy mennyit rontottam, de mostanra már feladtam. Túl sok volt, s az újraszámolással nem szerettem volna még inkább a porba tiporni a kreativitásomat. Lehet, nincs is erre szükség? Egyszerűen csak mondjam meg neki? Nem! Ennyit megérdemel…

Mielőtt még megszállt volna az ihlet, a bejárati zárjának a kattanására lettem figyelmes. Menten összeugrottam, és az előttem heverő lapokat villámsebességgel a kukába gyömöszöltem. A hűtőt kinyitva elé álltam, úgy téve, mintha keresnék valami harapnivalót. Találomra kivettem egy lábost, a pultra tettem. Mindeközben hallottam az előszobából kiszűrődő csörgést és pakolást.

– Baekhyun? – kiabáltam el magam, és levettem egy tányért a polcról.

– Hazajöttem – hallatszódott a válasz. Elmosolyodtam édes hangja hallatán, majd szedtem egy adagnyi vacsorát. Gondoltam kedveskedek kicsit, és mivel én amúgy sem voltam éhes, ezért csak neki melegítettem egy tányérral a kajából.

– Gondolom éhes vagy – mondtam, miután észrevettem, hogy a konyha ajtajában áll. Mosolyogva sétált oda hozzám, s kezeit átfűzve a nyakam körül egy csókot lehelt ajkaimra.

– Hiányoztál – bújt hozzám közel, mire azonnal derekát átölelve magamhoz szorítottam.

– Te is – suttogtam nyakába, bőrére pedig egy hosszú puszit nyomtam. Libabőrös lett, ami azonnal mosolyt csalt az arcomra.

– Kedves tőled, de hazafele jövet már ettem – dőlt neki a pultnak, miután elvált tőlem. Fancsali képet vágva nulláztam le a mikro kijelzőjén lévő számokat, kezeimet csípőre vágva, magyarázatot követelve néztem rá.

– Ezért főztél? – Bármennyire is akartam, arcomon még sem bírtam megtartani a komolyságot, mosolyom ott bujkált szám sarkában.

– Jó, igaz, de kimerítő napom volt, szóval muszáj volt valamit vennem.

– Ez az átka annak, hogy a másik városban kaptál csak munkát – eresztettem testem mellé a kezeimet. Vállát megvonva elém lépett, fejét mellkasomnak döntötte.

– El sem hiszem, hogy már ilyen régóta ott dolgozom – mormolta, s teljesen átölelt. Arcomra kiült a keserűség és a bánat, kétségbeesetten vontam magamhoz. Úgy tartottam karjaim között, mintha soha többé nem tehetném meg.

– Szerencse, hogy péntek van, és holnap nem kell menned.

– Úgy bizony! – simogatta meg a hátamat. – Szeretlek.

– Szeretlek…

Nagyokat lélegezve támaszkodtam bal kezemmel a csapra, míg a jobbal a kés markolatát szorongattam. Komolyan és ridegen szemeztem a tükörképemmel, ami most nem mozdult meg, nem mosolyodott el, ugyanazt a rémült, kétségbeesett arcot mutatva köszönt vissza rám.

– Gyűlöllek – sziszegtem fogaim közül, a pengét pedig a bal csuklómhoz emeltem. – Mivel neked nincsenek érzéseid, ezért úgy nem tudok fájdalmat okozni – ziháltam, a kést pedig a bőrömbe nyomtam. Felszisszentem, ahogy az éle belevágott a kezembe. – Remélem, érzed te is! Érzed a kínt, amin én megyek keresztül nap, mint nap! Mert igen, hasonló érzés az, ami engem gyötör állandóan. Úgy belenézni Baekhyun szemébe, hogy tudom, már csak napjaim vannak hátra, őrjítő és idegtépő! Miattad… – húztam végig a kést, minek következtében még mélyebbre ment és még több fájdalmat okozott. Titkon reménykedtem, hogy ütőeret nem vágok el… de egye fene, ha én meghalok, jön velem ő is! – Ha te nem lennél, semmi baj nem lenne! Tűnj el az életemből, nem akarom, hogy bármi közöm is legyen hozzád! – Hangomat felemelve egyenesen a tükörbe kiabáltam, a kést pedig kiejtve a kezemből, a mosdó szélére támaszkodtam. Lepillantottam a sebre, ami jó nagy volt, és mély. A vérem patakként csordogált a lefolyóba, de nem fordítottam erre különösebb figyelmet. Fájjon csak, égjen, nem érdekel!

– Na, még mindig nem jössz elő? – morogtam tükörképemet bámulva, majd ép kezemmel a saját arcom mására csaptam. Tudtam jól, hogy hall, érez mindent, és az bosszantott leginkább, hogy egyáltalán nem foglalkozott most velem. – Ha leszúrom magam, akkor sem tűnsz fel, hm? – próbálkoztam újból.

Hosszú, kínkeserves perceket vártam, fejfájás és rosszullét kíséretében, de nem bújt elő még egy pillanatra sem. Vagy nem hitt nekem, vagy nem érdekelte, hogy mit csinálok magammal. De ez az ő teste is, szóval…

– Jól teszed! Ne is lássalak soha többet, baszd meg! – Idegesen távolodtam a tükörtől, miközben az akasztóról lekaptam egy kisebb törölközőt, amit a csuklóm köré csavartam. Minden piros színben pompázott előttem; a mosdó, a tükör, a járólap, és a ruhám. Egy mosoly szökött arcomra, mikor észbe kaptam, hogy ez az ő vére is. A pamut anyagot menten a földre dobtam, ezáltal a piros nedv újból kibuggyant a hegből. Egy másodperc erejéig büszke voltam magamra, az arcomra húzódó vigyor még inkább ezt mutatta. Fájdalmat okoztam neki. Sikerült…

– Mi ez?!

– Micsoda? – próbáltam kihúzni Baekhyun szorításából a kézfejemet. Dühösen nézett a szemeimbe, majd tekintetét a csuklómra futtatta. Elszégyelltem magam, ahogy megláttam a tegnapi napom „munkáját”. Fejemet lehajtva igyekeztem kerülni merev pillantását, ám nem hagyta, hogy megfutamodjak előle.

– Mi az isten van veled? – Hanyagul elengedte a kezemet, majd vállaimat megragadva egy picit megrázott.

– Semmi – feleltem halkan, letörten. Annyira el akartam mondani az igazat, de nem tehettem. Nem bírta volna feldolgozni, én pedig nem bírtam volna elviselni azt, ahogy a szemem előtt megy tönkre teljesen. Pár nap… Már csak pár nap… Az alatt az idő alatt még boldoggá kéne tennem, nem pedig azt elérni, hogy aggódjon és idegeskedjen miattam. De hülye vagy, Chanyeol!

– Válaszolj a kérdésemre, hallod? –Hangját felemelve ordított, az egész ház tőle zengett. Meglepett a viselkedése, ugyanis így még sosem láttam őt. Tekintetében a düh és az aggodalom keveredett, arca komoly, ám kétségbeesett volt.

– Te nem tudod, mivel jár az, ha egy másik emberrel kell osztozni a saját testeden – suttogtam erőtlenül, fejemet lehajtva. A szemkontaktus megszakadt, Baek lélegzetét visszafojtva markolta a vállaimat.

– Igazad van, nem tudom – enyhült meg a hangja, immár nem volt olyan durva és erőteljes. – De ezt akkor sem szabadna csinálnod!

– Azt akartam, hogy neki is fájjon!

– Chanyeol…

– Felemészt a tudat, hogy bennem van – szorítottam mindkét kezemet a mellkasomra, a jobb kezemmel még a póló anyagába is belemarkoltam.

– Elhiszem, de ilyet nem tehetsz magaddal. Bármennyire is azt érzed, hogy ez helyes, nem az! Ezzel csak magadnak ártasz. Legyen annyi eszed, kérlek, hogy nem teszel ilyen dolgokat!

– De-

– Ő gonosz, nemde? – bólintottam. – Élvezi, ha látja, hogy szenvedsz… pontosabban érzi. Ezzel csak boldoggá teszed, ahelyett, hogy ténylegesen fájdalmat okoznál neki. Értékes vagy számomra, és belehalnék, ha elveszítenélek. – Jobb kezével elengedte a vállamat, majd tenyerét arcomra simította, s óvatosan cirógatni kezdte a bőrömet. Egy halvány mosoly szökött arcomra. Egy amolyan fájdalmas mosolyféleség.

– Én is belehalnék… éppen ezért tettem azt, amit – bukott ki belőlem végül. Nagyra tágult szemekkel emeltem fel a fejemet, majd összezavarodott arcát látva kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt.

– Még is mit jelentsen ez? – araszolt közelebb hozzám, karjait teste mellé ejtette.

– Semmit.

– Kezd elegem lenni abból, hogy folyton csak ez a válaszod mindenre! Együtt vagyunk, együtt élünk, úgy érzem, jogom van tudni az ilyeneket is.

– Sajnálom – húztam magamhoz hirtelen, testemhez préselve erősen tartottam karjaim között.

– Ne legyél ilyen – suttogta csalódottan, majd kezeit a hátamra vezetve belemarkolt a fölsőmbe. Szorosan öleltük egymást, kétségbeesetten szorítottuk a másikat, mintha nem lenne már holnap, mintha erre már nem tudnánk sort keríteni a közeljövőben.

– Sajnálom – ismételtem magam.

– Mindenkinek vannak nehéz pillanatai – nyugtatott ezzel engem, s magát is. Gondoltam, hogy nem pont ez az, amit akart volna mondani, de végül nem kötöttem bele, ráhagytam. Tudom, hogy fáj, tudom, hogy borzasztó vagyok, de kérlek, ne haragudj rám…

– Szeretlek…

Könnyben úszó szemekkel tartottam kezeim között az újabb lapot, amin ismét csak firkák voltak. Az az egy mondat, amit múltkor felírtam, most is ott ékeskedett a papír legtetején. Miért nem tudom folytatni?! Mi a baj velem? Nagy levegőt véve letettem a tollat az éjjeliszekrényre, a lapot pedig a párnám alá csúsztattam, majd fejemet ráhajtottam a puha anyagra. Pilláimat behunyva gondolkoztam, és számoltam. Annyi nap eltelt már, de nem jutottam egyről a kettőre. A kiutakat keresve merengtem magamban, a válaszokért epekedve tornáztattam agytekervényeimet, de minden hiába való volt.

Feladtam.

Tisztában voltam vele, hogy nekem nincs helyem ezen a világon. A sors így hozta, a jövőmet nem alakíthattam tovább Baekhyunnal, az életemet pedig nem élhettem tovább gondtalanul és boldogan. Lehet, valamit vétettem, amiért ezt érdemeltem.

Arra is gondoltam, hogy megállapodást kötök a másik énemmel; egy ideig övé a test, aztán következőleg pedig az enyém. Váltogatjuk, cserélgetjük és így éljük le az egész életünket. Butaság, ugye? Én is így gondoltam utána. Őt a hatalomvágy vezérli, míg én megelégszem azzal, amim van. Az álmaink még csak egymás közelében sincsenek; ő ölni akar, én pedig csak Baek mellett szeretnék maradni. A kettőt lehetetlen összeegyeztetni, ezért is vetettem el azon nyomban a felvetésemet.

Következő ötlet az volt, hogy öngyilkos leszek. Talán ez tűnt a legkézenfekvőbb dolognak az összes eddigi terv közül. Eltűnök én is, és velem együtt ő is. Mindketten meghalunk, a lelkünk talán szétválik és külön utakra tér. Akkor talán… jó lenne minden. Viszont kellett számolnom a következményekkel is; Baekhyun beleőrülne abba, ha ily’ módon veszítene el. Nem tehettem meg vele ezt, ezért ezt is kivertem a fejemből. Tehetetlen voltam, nem tudtam mit csinálni. Valaki segítsen… Nem bírom már tovább! Baekhyun, segíts… kérlek…

– Jézusom – lihegve, verejtéktől csillogó arccal pillantottam a mellettem pihegő fiúra. Elvigyorodott, majd izzadt testemhez bújt.

– Nem akarjuk bevezetni ezt napi szinten?

– Álljunk csak meg – könyököltem fel, s ránéztem. – El sem hinnéd, hogy milyen sok erő kell hozzá.

– Chanyeol – nevetett, majd átkarolt és a mellkasomra nyomott egy csókot. – Megizmosodsz. – Szemöldökét húzogatva felpillantott rám, ám amint meglátta az arckifejezésemet, felröhögött.

– Köszi, szóval nem vagyok eléggé az neked.

– Nem ezt mondtam – nyomta mutató ujját ajkaimra, ezzel belém fojtva az összes szót. – Csak utaltam arra, hogy még izmosabb leszel.

Ujját elvettem a szám elől. – Ebből már nem mászol ki. Tudom én, hogy hogyan értetted, ne magyarázkodj.

– Hülye – sóhajtott, fejét pedig mellkasomra hajtotta, miután visszadőltem az ágyba. Kézfejemet hajára simítottam, nedves, puha tincsei közé túrva játszottam a barna szálakkal.

– Nem akarok holnapot – csúszott ki ajkaim közül a gondolatom, mire másik kezemmel azon nyomban homlokon csaptam magamat. Belesajdult még a csuklóm is, felszisszentem a hirtelen lüktetni kezdő heg miatt.

– Miért? – érkezett a kérdés.

– Egyszerűen csak nem akarom, hogy a napok elteljenek. Szívem szerint most megállítanám az időt, hogy örökre így maradjunk – sóhajtottam.

– Hmmm – búgta a bőrömhöz simulva. – Jó lenne.

– Szerintem is.

– Amúgy, arra jöttem rá, hogy amikor így fekszünk az ágyban, egymáshoz bújva, te sokkal jobban megnyílsz előttem. Sokkal több mindent osztasz meg velem és ez olyan jól esik – lehelt egy puszit a bőrömre. – Bocsánat, hogy múltkor annyira erőlködtem, hogy mond el, mi a baj. Sajnálom. Egyszerűen csak tudni szeretném, mire gondolsz, mi bánt és minek örülsz.

– Ne szabadkozz, megértem, hogy aggódsz értem, ez teljesen természetes – simogattam meg a fejét. – És erre még nem gondoltam… de akkor többet kéne így, együtt lennünk, nem? 

– De – helyeselt. – Köszönöm.

– Még is mit?

– Hogy vagy nekem, hogy létezel. Szeretlek!

– Szeretlek…

Az ágyon ülve szorongattam egy kis cetlit az ujjaim között. Az első mondat volt rajta, és még azok a szavak, amik az imént jutottak az eszembe. Összeszedtem magam, így az összes felesleges, megkezdett lapot kidobtam a szemetesbe, hogy csak ez az egy, aprócska maradjon. Lehet, nem a legsokatmondóbbak, de másképp nem tudtam kifejezni magam. Össz-vissz ennyit sikerült papírra vetnem a milliónyi gondolat közül. Remélem, ebből megérti azt, amit akarok neki mondani.

Kikelve a puha takaró alól, a fürdőbe mentem és a tükör elé álltam. Tekintetem üveges, szomorú, arcom nyúzott volt, szemeim kissé duzzadtak a sírástól. A csap alá dugva a kezemet, alaposan megmostam őket. A csuklómon tátongó sebről leszedtem a kötést, helyére egy újat tettem. Csúnya látvány volt, ahogy gyógyult, folyamatosan gennyezett és néha-néha egy-két csepp vér is a gézbe ivódott. Fintorogva végeztem el az utolsó simításokat rajta, majd amint készen lettem a mosdó szélére támaszkodva néztem magamat.

– Mikor? – Kérdésem csupán ennyi volt, de éreztem, ebből megértette, hogy mit szeretnék tudni.

– Ma éjfélkor.

Sóhajtottam.

– Örökre?

– Örökre.

– Miért?

– Már megbeszéltük. Tartozol nekem. A test kettőnké, ezért nem játszhatod azt, mintha én nem is léteznék. Ugyanúgy jogom van az élettel sodródni tovább, mint ahogy eddig neked volt.

– Nem vagyok képes rá – csóváltam a fejemet, majd lehajtottam és a csempét kezdtem fixírozni.

– Óh, neked nem kell képesnek lenni semmire – kacagott. – Egyszerűen csak éjfél után már nem leszel. Ha akarsz, búcsúzz még el Baekhyuntól addig, mert utána már nem fog érdekelni, hogy mit szeretnél és mit nem.

– Eddig sem érdekelt – emeltem rá a tekintetemet, gyilkos pillantással méregettem a tükörbezárt énemet. Elvigyorodott, viszont nem válaszolt. – Gyűlöllek.

– Nem kérdeztem.

– Dögölj meg! – Mérgemben összeszorítottam az öklömet, majd a mosdótól egy lépést hátralépve erőt vettem magamon, és akkorát belevágtam a tükörbe, hogy az milliónyi darabra tört. A szilánkokon láttam még az ördögi, öntelt mosolyát… boldog volt. 

Baekhyunnak igaza lett.

*– Miért? – nézett rám könnyektől csillogó szemekkel Baekhyun, kezében a papírdarabbal, amit alig tíz perce tettem a komódjára. Reméltem, hogy nem fog felkelni, és úgy el tudok tűnni innen, mintha soha nem is léteztem volna.

Erőt véve magamon ökölbe szorítottam kezeimet, majd odaléptem elé. Közeledésemet nem úgy fogadta, mint ahogy vártam; meghátrált előlem.

– Miatta…

– Ezt nem hiszem el! – Eddig testéhez szorosan simuló karját olyan erővel lendítette neki a falnak, hogy azt hittem, a csontjai ripityára törnek. Megszeppenve, lélegzet visszafojtva figyeltem őt. Nem mertem megmozdulni, pedig az idő igen gyorsan telt, a másodperceim pedig rohamtempóban fogytak.

– Meg kell ér-

– Nem, Chanyeol, NEM! – ordított torkaszakadtából. Kapcsolni nem volt időm, annyira gyorsan történt minden; a következő pillanatban nekem esett. Mellkasomat püfölve zokogott, számomra érthetetlen szavak hagyták el ajkait. A sírás olyan szinten eluralkodott rajta, hogy mondatai egybemosódtak, a normális beszédre már nem volt képes.

– Állj le! – kaptam el csuklóját, miután majdnem felborultam a konyhapult mellett álló szemetesben. Egy másodpercre kibillentettem a bódult állapotából. Fájdalommal teli tekintete csontomig hatolt, a szívem abban a minutumban kettéhasadt.

– Nem vehet el tőlem! – szűrte fogai közül lassan, minden egyes szót jó alaposan megnyomva. – Megmondtam… nem hagyom, hogy ő nyerjen!

– Nem tudunk ellene mit tenni, esélytelen.

– Már miért lenne az?! Te testedben van, űzd ki onnan, fojtsd el magadban, bármi!

– Baek—

– Nem adlak neki oda! – Patakokban folydogáló könnyei megállíthatatlanul záporoztak duzzadt szemeiből, hangja néha-néha megcsuklott, berekedt. Nagyon kibukott, de teljesen meg tudtam érteni. Annyira nem akartam, hogy ez legyen a vége.

– Bár ilyen könnyen menne – motyogtam bágyadtan, reményt vesztve.

Tisztában voltam az esélyeinkkel.

Tudom, hogy Baekhyun is tisztában volt velük. Ennek ellenére még is küzdött ellene.

– Chanyeol… – sóhajtott, és éreztem, ahogy izmai apránként ellágyulnak. Kezei erőtlenül és hanyagul lógtak ujjaim közt. Elengedtem, ellenkezést nem tűrve magamhoz rántottam. Karjaimmal remegve vontam közelebb, fejemet nyakához rejtettem. Forró bőre izzott, akár a parázs, nyakán az ütőere kirajzolódott, látni lehetett, ahogy szívének minden egyes dobbanásával együtt lüktet egyet. Apró csókot nyomtam rá, arra törekedve, hogy nyugtassam őt. Bár tisztába voltam vele, hogy nem megyek ezzel semmire, de muszáj volt megpróbálnom a lehetetlent, hiszen ebben a helyzetben minden apró tett és cselekedet számított.

– Nem hagyhatsz itt.

Hangjából áradt a keserűség, a megtörtség, és a csalódottság. Jobban a testemhez préseltem őt. Szavai után a fájdalom felemésztett, az élni akarás iránti vágyam kezdett egyre inkább alábbhagyni. Nem tudtam, mi tévő legyek, mi lenne a helyes, és mi lenne a helytelen döntés. Megannyi gondolat futott végig az agyamon, majd a legkézenfekvőbb azonnal utat tört magának.

– Ölj meg – suttogtam bizonytalanul, és mielőtt elszakadt volna tőlem, erősebben fonódtak karjaim dereka köré. A levegő megfagyott közöttünk, lélegzet visszafojtva vártuk a másik reakcióját.

– Te sem… te sem gondoltad komolyan.

– De, teljesen komolyan gondoltam. – Hangom határozottan csengett. – Másképp nem tudnék megszabadulni tőle. Ő bennem van, bennem él. Csak a halál segíthet.

– Nem!

– Ne csináld ezt – sóhajtottam. – Nincs más megoldás!

– Biztos… biztos, hogy van…

– Te is tudod, hogy nincs!

– Chanyeol.

– Igen?

– Nem lennék rá képes – fúrta fejét a mellkasomba, miközben pólóm alját görcsösen szorongatta. – Nem akarok olyan lenni, mint ő.

– Ez a helyes – biztattam Baekhyunt, és ezzel együtt magamat is. – Kevés az időnk. Ameddig még lehet!

– Nem…

– De!

Összegyűjtve a maradék erőmet, eltaszítottam magamtól törékeny, reszkető testét és a konyhaszekrény felé fordulva kerestem szemeimmel azt a tartót, ahol a késeket, és az egyéb élesebb eszközöket tároltuk. Céltudatosan léptem kettőt balra, majd kihúzva a jó fiókot, előkerestem a legélesebb pengét a sok közül. Baek mindeközben szabad karomat rángatta, húzta, nyúzta, csak ne tegyek semmi rosszat. 

Nem tudott meggyőzni. 

Elhatároztam magam, és innentől kezdve úgy éreztem, nincs visszaút.

Tettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, s amint Baekkel szembe találtam magam, arcomra egy bágyadt mosoly költözött, miközben nyújtottam felé a vágóeszközt. Tiltakozóan emelte maga elé a kezeit.

– A kedvemért, magadért és más emberek érdekében… kérlek!

– Nem – rázta a fejét hevesen. Könnyei újból utat törtek maguknak, amiket serényen próbált letörölni kézfejével.

Ismét nyújtottam felé a kést, abban reménykedve, hogy most már elveszi tőlem. 

Nem így lett. 

Ehelyett inkább ujjait csuklóm köré fonva lépkedett egyre közelebb hozzám, míg olyan távolságba nem kerültünk, hogy a penge tőle is és tőlem is alig pár centiméterre legyen.

– Tedd meg – suttogtam, csillogó tekintetében elvesztem.

Lassan megrázta a fejét.

– Soha.

– Kérlek…

– Chanyeol, értsd meg. Nem lennék ilyenre ké… pes.

~ Lejárt az idő.

Szemei hatalmasra tágultak, száján véve egy nagy levegőt kétségbeesetten meredt íriszeimbe, kezemet elengedve a vállamba mart. Az első másodpercekben nem értettem, majd miután tekintetem az órára, s ezután Baekhyun testére siklott, elvesztettem a józan eszemet. 

0:01.

– Baekhyun! – kiáltottam hangosan, megrémülve. A testébe fúródott kést mihamarabb kihúztam belőle, egyensúlyt vesztett alakját pedig elkaptam. Lábai kezdték felmondani a szolgálatot, ezért térdre rogytam vele együtt. A szúrás egyenesen a tüdeje alatt szakította fel a bőrt és a húst, hatalmas kárt téve ezzel Baekhyunban. Sejtéseim szerint a belső vérzés elkerülhetetlen volt.

– Miért?

– Ne-nem én voltam! – hebegtem könnyáztatta szemekkel, és remegő ajkakkal. A szívem sebesen vert a mellkasomban. Nem bírtam elviselni a látványt, ahogy a bíborszínű paca egyre nagyobb és nagyobb lett a fehér pólóján.

Baekhyun nem halhat meg!

– Tudom – simított arcomra, mire egyből belecsókoltam puha tenyerébe.

Elmosolyodott.

A szívem abban a pillanatban totálisan megsemmisült. Haldoklott, és még is boldogan mosolygott rám. Arcom eltorzult a hirtelen rám törő könnyzuhatagtól.

– Ez így nem— – haraptam alsó ajkamba, nem bírtam folytatni a mondat többi részét. Képtelen voltam rá.

– Szeretlek – mosolygott még mindig.

– Ennek nagyon nem így kellett volna történnie, hallod?! Te nem halhatsz meg, neked élned kell!

– Emlékezz rám, jó? – Kétségbeesett szavaimat ignorálva nézett bele a szemeimbe. Gyönyörű barna íriszei félholtan csillogtak, látszott rajta, már nem bírja sokáig elviselni a fájdalmat. Hevesen bólogatni kezdtem, annak ellenére, hogy ellenkezni akartam. – Ne felejts el, kérlek…

– Sosem foglak elfelejteni! – Könnyeimmel küszködve igyekeztem normális válaszokat adni neki, nem akartam elveszteni a kontrollt. – Neked velem kell lenned, nem hallod? – rázogattam, amint azt vettem észre, hogy pillái kezdenek lecsukódni.

Bepánikoltam.

– Mindig veled vagyok – helyezte tenyerét a szívemre, majd nagyokat sóhajtva összeszorította szemeit a fájdalomtól. – Mindig… örökre…

– Ne! Ne! Baekhyun! Baekhyun, hallasz?! – Arcához hajolva konstatáltam, hogy orrán még veszi a levegőt, szóval még nincs minden veszve. – Azonnal hívom a mentősöket!

– Ne! – tiltakozott.

– Élned kell!

– Nélküled nincs értelme…

– De—

– Nélküled semminek sincs értelme… így is úgy is erre a sorsra jutottam volna. Inkább így haljak meg, melletted ebben az istenverte házban.

– Szeretlek! – Mély levegővételem után homlokához érintettem ajkaimat. Pilláimat lehunyva hagytam, hogy könnyeim némán gördüljenek végig arcomon. Annyira hihetetlen volt, hogy nem jutott el a tudatomig az imént lezajlott pár perc. Egyszerűen… képtelen voltam feldolgozni.

– Sze… szeretlek.

– Köszönök mindent – szipogva kezdtem el ringatni testét, miközben görcsösen szorítottam magamhoz élettelen alakját. Nem tudtam elhinni. Nem akartam elfogadni. Érezni akartam még szívének nyugtató ritmusát, lélegzetének minden egyes halk moraját, dallamos hangját és… azt akartam, hogy velem maradjon. Örökre. Csak mi ketten. Soha, senki más rajtunk kívül. Az örökkévalóságig, míg együtt meg nem halunk.
Keserves zokogásom közepette ringattam tovább Baekhyun még mindig meleg testét.

Ez nem lehet igaz. Ilyen nem létezik…

A sok sírástól elkezdett fájni a fejem, a konyhában terjengő tömény vérszagtól már rendesen émelyegtem. Rosszul voltam, de a világért sem engedtem volna el Baekhyunt.

Ő az enyém volt. Hozzám tartozott.

Pillanatok múlva eszméltem csak rá arra, hogy gondolataim összemosódnak, halványodni kezdenek az agyi funkcióim. Meglepődtem, és még jobban testemhez préseltem Baekhyunt. Kétségbeesetten szorongattam őt, nem akartam, hogy bekövetkezzen az, amitől egész életem során tartottam. Sajnos nem tudtam ellene mit tenni, éreztem, ahogy lassan kiveszik mindkét karomból illetve lábamból az erő, és nem hogy Baekhyunt, de még magamat sem tudtam megtartani rendesen. Meginogtam, majd egyenesen a konyha metlakijára zuhantam. Baekhyun teste közvetlenül az enyém mellé hullott, arccal felém fordulva. Elmosolyodtam. Boldog voltam, hogy utolsó perceimben is az ő tökéletességét csodálhatom. Tejfehér bőre még mindig gyönyörű, pisze orra imádnivaló, húsos ajka említésre méltó volt. A legeslegtökéletesebb ember volt a világon, akivel találkoztam egész életem során.

Látásom is ködösült, nem érzékeltem már olyan tisztán a körülöttem lévő dolgokat, mint pár másodperccel ezelőtt. Minden akaraterőmet összeszedve jobban rá koncentrálva vettem csak észre, hogy Baekhyun szája résnyire nyitva volt, pont mintha mondani akart volna nekem valamit. E gondolatfoszlányom kicsalt belőlem egy újabb erőtlen mosolyt. Már ezt is nehezemre esett megtenni.

Csak még egy kicsit… még egy kicsit hagy csodáljam őt!

Idővel szemeim is önálló életet kezdtek élni, az engedélyem nélkül lassan csukódtak le szemhéjaim. Úgy éreztem, testem lassacskán elérni a tehetetlen, bénult állapotot, egyre kevesebb testrészemet sikerült mozgásra bírni. Még nagy vonalakban azonban érzékeltem, hogy mindkét tenyerem Baekhyun vérétől nedves. Ez ismételten felkavart, de már nem jutott el az információ teljes egésze az agyamig. A lelkem feláldoztam, reménykedve egy jobb jövőért, amiben Baekhyun boldogan élhet nélkülem. Az utolsó lélegzetvételemig  tényleg bíztam abban, hogy ez nem történt meg, de mikor az ő mélyről jövő, győzelemittas hangját meghallottam a fejemben, rádöbbentem, ez mindig is a zord valóság volt.

Azok az emberek, akiket szerettem, mind a karjaim között haltak meg. Kétségkívül, nekem nem járt semmi kiváltság az élettől, ennek ellenére folyton a lehetetlenre vágytam.

Abban a pillanatban, Baekhyunt mellett, rájöttem, ennek egy darabkáját még is megkaptam; ha csak rövid ideig is, de boldog voltam vele.

*(2013.09.23.) A csillagozott résztől újra van írva, mivel számomra nem volt megfelelő a befejezés... Túl egyszerűnek gondoltam, egyáltalán nem hozzám való volt. Szerintem lehetett érezni, hogy összecsaptam, csak hogy gyorsan túl legyek rajta. Bocsánat! Első befejezett történetem, úgy hogy úgy érzem, ennyi még belefér x3 Remélem az új vége jobban fog tetszeni, mint az előző!!:)

24. Fejezet

– Három nap telt el, de még mindig fájok – méregetett szúrós tekintetével Baekhyun, majd egy pillanat alatt pozíciót váltva a hátára feküdt. Nagyot sóhajtott, szemeit behunyta, halkan szuszogni kezdett. Egy cseppnyi megbánást sem tanúsítottam felé, hiszen nem éreztem szükségét, és nem is láttam értelmét. Csupán egy vállrántás volt a válaszom, miközben oldalamra fordulva, hátamat mutatva felé kezdtem bámulni a krémszínű falat. Már három nap eltelt. Alig maradt időm…

– Mihez fogok kezdeni? – suttogtam magam elé bámulva, s éreztem, ahogy egyre inkább eluralkodik rajtam az a bizonyos rossz érzés, ami múltkor már hatalmába kerített.

– Mit mondtál? – dünnyögte Baek, s ujjbegyeinek apró érintéseit fedeztem fel a vállamon. – Ahh, túl messze vagy – morgott, amint rájött, hogy csak úgy tud elérni, ha teljesen kinyújtja a karját. Nem válaszoltam. Nem tudtam mit válaszolni. Minden egyes szó csak rátett volna egy lapáttal a tudatra, hogy a napjaim meg vannak számlálva, s míg én tudom, hogy mi lesz az egész kimenetele, addig Baekhyun mit sem sejtve élvezi az életét velem. Lehet, nekem is élvezni kéne, és nem ezen töprengeni a nap huszonnégy órájában. De a fenébe is! Hogyan tudnám elfelejteni egy másodpercre i-

– Chanyeol. – Egyből kirázott a hideg, mikor megéreztem Baekhyun forró leheletét a nyakamnál. Fel sem tűnt, hogy időközben odakúszott mögém. – Min gondolkozol?

Mély levegőt véve a hátamra fordultam, így könnyen a szemébe tudtam nézni. Kíváncsi volt, de íriszeiből még is sütött a boldogság. Ezt az arcára kanyaruló mosolyból is kikövetkeztettem. Nem bírtam állni tekintetét, ezért azon nyomban lehunytam pilláimat és hagytam, hogy félig-meddig rám feküdjön a takaró alatt.

– Csak az jutott az eszembe, hogy mit tennél, ha már csak napjaid lennének hátra – suttogtam erőtlenül, megtörten. Nem akartam se utalást tenni, se felfedni előtte a titkot, ezért csak ezzel az egyszerű kérdéssel próbálkoztam. Ha én nem is tudom, mi tévő legyek, talán ő tudna adni nekem egy-két ötletet.

Hosszú pillanatok teltek el, míg én vártam a válaszára, ő pedig hallgatott, mint a sír.

– Miért... kérdezel ilyet? – csuklott el egyszer-kétszer a hangja. Alsó ajkamba kaptam, és erőt véve magamon csukva tartottam a szemeimet. Nem mertem ránézni. Nem bírtam volna ki… és nem is érdemeltem volna meg azokat a gyönyörű és csodáló pillantásokat.

– Csak érdekel – vontam vállat. – Egyik nap olvastam valami ilyesmit, és ez így megmaradt a fejemben. Elgondolkoztam azon, hogy mit csinálnék, ha mondjuk… csak két hetem maradna. – A jelenlegi helyzetet kiszínezve adtam neki elő, ezzel némiképp csillapítva benne az aggodalmat és a félelmet. Legalább ő ne érezze ezeket.

– Őszintén? Fogalmam sincs. Szerintem, minden egyes pillanatomat veled akarnám tölteni és teljességgel magamhoz láncolnálak – kuncogott, majd kényelembe helyezve magát a mellkasomra hajtotta a fejét, egyik lábát átvetette a combjaimon, majd jobb kezével a felsőtestemet kezdte cirógatni. Jól esett, megnyugtatott. – Ha már vége lenne mindennek, legalább az utolsó napjaim boldogságban telnének és az utolsó ember, akire szeretettel gondolnék, az te lennél.

Ne tedd ezt velem! Nem bírom. Baekhyun, segíts… nem akarom…

– Édes vagy. – Ajkaimat végül e szavak hagyták el. Nem tudtam kimondani azt, amit valójában szerettem volna. Segítségért akartam könyörögni, de tisztában voltam vele, hogy semmire sem mennék azzal. Akartam, hogy tudja, mennyi időnk van még, mennyi percünk, óránk, napjaink ameddig még egymást ölelhetjük, és egymás társaságát élvezhetjük. Csak… közölni szerettem volna vele, ám egyszerűen képtelen voltam rá. A szívem… a szívem nem engedte.

– Ezzel jár a szerelem, nemde? – Kérdése hallatán összeszorult a torkom, s automatikusan közelebb vontam magamhoz. Érezni akartam őt, érezni akartam, hogy velem van, és hogy sosem enged el, nekem pedig sosem kell elszakadnom tőle. Kérdése előtti gondolatmenetem egy életnek tűnt, pedig csak pár másodperc volt az egész.

– Nem akarlak elveszíteni – suttogtam hajába, majd egy csókot nyomtam a feje búbjára. Nagy sóhaját követően még jobban hozzám bújt, testünk szinte már egybeolvadt.

– Nem fogsz! – biztatott. Ne mond ezt. – Ahhoz olyan dolgot kéne tenned, de azt viszont én nem hagyom – nevetett halkan, s bőrömre egy apró puszit nyomott.

– De ha még is, valami történne-

– Mi van ma veled? – vágott a szavamba, ezzel belém fojtva a mondat többi részét.

– Nem tudom – sóhajtottam. – Egyszerűen ilyen a hangulatom.

– Megrémisztesz!

– Sajnálom, nem állt szándékomban. Én csak… félek.

– Nincs mitől félned, itt vagyok veled! – mondta magabiztosan, majd mellkasomat megajándékozta egy csókkal, mialatt tenyerét oldalamon vezette végig újra, s újra. Talán azért tette, hogy megnyugtasson, talán azért, mert épp ilyen kedve volt, de bármi is az oka, nekem eszméletlenül jól esett. Mintha tudta volna, hogy erre van szükségem. Nem kell, hogy mindig egymás szájában legyünk, vagy nem kell, hogy mindig egymáson éljük ki a szexuális vágyainkat. Bőven elég néha egy apró érintés, ami sokkal inkább kifejezi az ember érzését, mint mondjuk egy egész éjjelen át tartó szex.

– Köszönöm.

– Amióta megismertelek, folyton csak ezt az egy szót hajtogatod. Ne-

– Nekem sosem volt senkim, aki ennyit tett volna értem. A gyerekkorom nagy részét homály fedi, az intézetben pedig úgy viselkedtek velem, mint valami kutyával. – Nagy levegőt vettem, amit egy ideig bent is tartottam. Baekhyun eközben meg sem mukkant, az elkezdett kijelentését nem folytatta, teljesen belé fojtottam a szót. – Hosszú-hosszú évek után te voltál az egyetlen, aki megbecsült és egyenjogú emberként tekintett rám. Már csak azért is köszönettel tartozom, hogy létezel, szóval kérlek, ne mond, hogy nincs mit köszönnöm neked. Próbáld az én szemszögemből nézni a dolgokat és megérteni ezt az egészet. – Pilláimat felnyitva bámultam sötétbarna hajszálait, s a pár milliméteres lenövést, amit csak ilyen szemszögből lehetett kiszúrni.

– Bocsánat – motyogta bűnbánóan, fejét felemelve a szemeimbe meredt. A szívem összefacsarodott tőle, de ezt nem mutatva gyengéden elmosolyodtam és arcélén végigvezettem az ujjaimat, majd tenyeremet orcájához érintettem, lehajolva hozzá egy rövidke puszit nyomtam ajkaira.

– Semmi gond.

– Csak… tudod, nekem annyira alap dolog ez, hogy mindent megteszek érted, hogy nem várom el a köszönetet – mondta komolyan, mialatt sütött róla, hogy tényleg így gondolja. Arcomról a mosolyt nem lehetett levakarni, egyszerűen késztetést éreztem arra, hogy mimikám ne változzon. Talán a gondolat a fejemben tette ezt velem, miszerint Baekhyunnál jobbat még kívánni sem lehetne. Óh, hogy ez mennyire igaz!

A délelőtt hamar eltelt, mire észbe kaptam a mutatók már fél háromnál jártak. Alig egy órája ebédeltünk valami finomat, amit természetesen Baekhyun főzött, míg én árgus szemekkel figyeltem minden egyes mozdulatát. Persze kinevetett a reakcióim látványán, ahogy tátott szájjal, nagyra tágult szemekkel lestem a precíz ebédkészítését. Nem is értettem, hogy volt képes még múltkor megenni az általam kotyvasztott ételeket. Ezek után már csak kutya kajának tudtam volna elképzelni azt, amit a két kezem segítségével csináltam majd’ egy-két hete.

Lustán vágódtam le a kanapéra, majd elnyúltam rajta. Az imént lettem kész az egész alsó szint felmosásával, illetve a szőnyegek felporszívózásával. Teljesen kimerített a házimunka.

– Úgy érzem, készen vagyunk – hallottam meg Baek hangját az emeletre vezető lépcső felől. Gondoltam, már ő is végzett a saját feladatával.

– Én is úgy érzem – sóhajtottam, szemeimet egyből lehunytam.

– Lusta! – Vékonyka ujja tűként fúródott bele az oldalamba, mire egyből feljajdultam, pilláim pedig automatikusan felnyitódtak. Utáltam, hogy úgy közlekedett a házban, akár egy árny. Nem hordott papucsot soha, így teljesen nesztelenül szelte a járólapot és a parkettát. Sosem tudtam, hogy mikor lep meg ily’ módon, mint most.

– Ez fájt. – simogattam a sajgó pontot.

– Ne haragudj – guggolt le mellém, majd arcomon végig simítva egy csókot nyomott ajkaimra. Nem tartott sokáig a pillanat, ennek ellenére még is felpezsdített. Elvigyorodtam, amint elvált tőlem. – Olyan jó így látni – mosolygott. Felhúztam egyik szemöldökömet, ezer wattos mosolyom egyre inkább kezdett eltűnni orcámról. – Ne értsd félre, csak reggel olyan furcsán viselkedtél. Nem tudtam mire vélni.

– Sajnálom, csak olyan izé hangulatom volt – húztam a számat, és reménykedtem, hogy minél hamarabb átugorjuk ezt a témát.

– Ha valami bánt, akkor azt nyugodtan elmondhatod – simogatta a kézfejemet, mire mancsát megragadva összefűztem ujjainkat.

– Tudom.

– Helyes – nevetett. – De most én komolyan beszéltem. Napok óta látom rajtad, hogy valami gyötör téged. Ne tagadd, eléggé ismerlek ahhoz, hogy tudjam, valami nincs rendben.

– Baek, kérlek – forgattam a szemeimet, és próbáltam közömbös maradni.

– Végül is mindegy, majd elmondod, ha szeretnéd – vont vállat. – Nem kényszerítelek, hiszen előbb utóbb úgy is kinyögöd.

Inkább utóbb.

– Tényleg nincs semmi baj – próbáltam győzködni a saját igazamról, de látszott rajta, hogy nem igen akarja bevenni. Makacs!

– Elhiggyem? – incselkedett, mialatt gyönyörű mosolyát rám villantotta. Szinte már belevigyorgott a képembe.

– Jó lenne – bólogattam.

– Talán – ingatta fejét jobbra, majd balra. Látszólag jó kedve volt, annak ellenére, hogy íriszeiből üvöltött a kíváncsiság. Akkor sem mondok semmit, ne nézz így rám!

– Ahj, ne nézz így rám! – szaladt ki ajkaim közül a gondolatom. Elnevette magát, majd egy csókot lehelt az arcomra. Mosolya észbontó volt és egyben vakító is. Fogai tökéletesen sorakoztak egymás mellett, egy hibát sem találtam bennük. Meseszép volt.

– Mi az? – vigyorgott tovább. Válaszképp csak megráztam a fejemet, majd egy aprócska mosollyal az arcomon simítottam végig alkarján. Ez az a mosoly, amit sosem felejtek el, még akkor sem, amikor már nem fogja képezni az életem túlnyomó részét...

23. Fejezet [+18]

Kérdések hada lepte el elmémet abban a pillanatban, mikor Baekhyunt megszabadítottam a felesleges pólójától; Helyesen cselekszünk? Szabad ilyet tenni? Nem lesznek ennek következményei? Biztos… hogy akarjuk mi ezt? Ám amint végig simítottam tűzforró mellkasán, megéreztem szívének heves, bordaszaggató lüktetését, és abban a pillanatban elpattant az a bizonyos utolsó húr a fejemben. Ő is akarja, én is akarom… nincs visszaút.

– Gyűlölöm, hogy övet hordasz – morgott bosszúsan, amint kezei az imént említett kiegészítőhöz vándoroltak. Fejét lehorgasztva küzdött vele, minden figyelmét arra irányította, így másodpercek alatt ki tudtam zökkenteni a koncentrálásból. Tenyereim közé kapva arcát, egy hosszú, szerelmes csókot nyomtam édes, húsos ajkaira. Nagy örömömre nem maradt viszonzatlanul a gesztus, fejét oldalra döntve mélyítette a csókot annyira, amennyire csak tudta, miközben felhagyott az eddigi tervével. Jéghideg ujjai oldalamon állapodtak meg, egyszer-egyszer óvatosan megcirógatta a bőrömet. A hideg futott végig a hátamon, ahogy egyre sűrűbben húzogatta ujjbegyeit fel, s le a derekam környékén. Nagyot sóhajtva Baek szájába elengedtem az arcát, majd felsőtestén végigsimítva levezettem tenyereimet a nadrágjáig. Eközben orrán vette, és engedte ki a levegőt, mialatt teste reszketett az izgalomtól. Vagy legalább is… szerintem attól.

Nehézségek árán, de sikerült a gombot kibújtatnom a szűk nyílásból, a cipzárt pedig teljesen lehúznom, minek következtében egy picit lejjebb csúszott róla a farmerja. Kezeimmel benyúltam a gatyájába, érzékeny pontját kikerülve a fenekére csúsztattam tenyereimet, majd óvatosan és finoman belemarkoltam feszes hátsójába, ezzel sokkal közelebb vonva magamhoz a csípőjét, mire alsó ajkamra erősen ráharapott és fújtatott egy nagyot. Elmosolyodtam, és visszavágásként fogaim közé vettem duzzadt felső párnáját. Bőrömbe mart, ahogy egyre erősebben szorítottam érzékeny bőrét. Bár fájt, amit tett, még is élveztem az adott helyzetet.

– Te állat – vált el tőlem egy pillanatra, szemei mindeközben bosszúsan csillogtak. Felnevettem, majd alsó ajka vonalán végigvezettem nyelvem hegyét.

– Te kezdted.

– Ne csináld. – Sóhaját követően még jobban hozzám nyomta magát, férfiasságát milliméterek választották el az én merev tagomtól a nadrágomban.

– Nem szeretnéd? – suttogtam csalódottságot színlelve. Legbelül tudtam, hogy ez egy igen bugyuta kérdés volt a részemről, de nem hagyhattam ki, kíváncsi voltam a reakciójára. Csokoládé barna szemeit megforgatta, sóhajtott is hozzá egy nagyot.

– Ha nem szeretném, most nem lennék ilyen közel hozzád… mindenhogyan – harapott alsó ajkába, majd vetett egy apró pillantást az összeérő alfelünkre. Elnevettem magamat, és egy könnyed mozdulattal az ágyra löktem őt. Hangos kacaja töltötte be a szobát, miközben lehúztam róla a nadrágot. A bokájáról már ő rugdosott le a farmert. Perverzül mosolyogva fölé térdeltem, lassan és óvatosan csípőjére ültem. Felsóhajtott, míg én combjához érintett ujjbegyekkel figyeltem arcának minden egyes minimális rezdülését.

– Na, és innen hogyan tovább? – cirógattam puha bőrét, mire ő a kezeit egy pillanat alatt az övemre helyezte. Elszánt volt és tettre kész, szinte a homlokára volt írva, hogy ő ezt bizony most ügyesen és gyorsan kicsatolja… óh, még ha így lett volna! Egy perc után feladta, ingerülten rángatta meg a nadrágom korcát.

– Ha nem szeded szét, Isten bizony, hogy nem lesz semmi – fújtatott, s mancsait a tarkója alá gyűrte.

– Béna – tátogtam, végül megkegyelmezve neki, saját magam bontottam szét az öv csatját, és bújtattam ki a cipzár helyett lévő gombokat a helyükről. Ehhez persze le kellett másznom Baekhyunról, másképp nem tudtam volna leküzdeni a felesleges ruhadarabot. Amint kiléptem belőle, Baek felállt hozzám, karjait a nyakam köré fonva egy hosszú és szenvedélyes csókot nyomott ajkaimra. A levegővételem egy másodperc alatt felborult, a számba átfurakodott nyelvecske pedig még inkább akadályozott a normális légzésben.

Baek megfordított minket, ügyesen kibillentve az egyensúlyomból az ágyra nyomott, majd elvált tőlem. Nyakamra hintett sok-sok csókot, a kiszívott helyet pedig megtoldotta még egy ’kis’ folttal, így már alig maradt olyan rész, ahol a bőröm színe ne változott volna vörössé. Mielőtt még közöltem volna vele, hogy már fáj, amit csinál, tovább haladt, pontosabban lejjebb, a mellkasom irányába. A bal kulcscsontomba finoman beleharapott, ezt követően egy apró puszit nyomott rá. Én eközben dús, barna hajába futtattam az ujjaimat, mindenegyes jóleső érintésnél és csóknál sóhajtva markolgattam puha tincseit. 

Alhasamra lehelte az utolsó csókot, majd az ágy elé térdelve mutatta, hogy csússzak egy kicsit előrébb, miközben lábaimat egy nagyobbacska terpeszbe tárta szét. Már az első pillanattól kezdve értettem, hogy mit szeretne, ám csak később tudatosult bennem, hogy ő ezt most tényleg meg is csinálja. Arcomba megannyi vér tódult, testem felforrósodott, s remegni kezdett, akár a kocsonya.

Kezeimmel magam mögött támaszkodtam és lázasan szorongattam a vékony paplant. Szinte már a kezembe olvadt az anyag. Baek elmosolyodott, de még mielőtt bármit is csinált volna, felém intézett egy kérdést.

– Fiúval… csináltad… már?

– Még… – nyeltem egy nagyot, idegességemet próbáltam ezzel némiképp legyűrni. – nem – motyogtam zavartan. – És te? – vontam kérdőre hirtelen, mielőtt még leszedte volna rólam a boxert.

– Te leszel az első – mosolygott boldogan, izgatottságot tükröző íriszekkel.

Egyik részről megkönnyebbültem, a másikról viszont kétségbeestem. Most lesz mindkettőnknek az első egy azonos neművel, ami valljuk be, kicsit bizarrul és természetellenesen hangzik, és ráadásul teljesen a nulláról indulunk ebből a szempontból… Ugh.

Mielőtt még túlságosan belemerültem volna a saját kis gondolataimba, figyelnem kellett, hogy Baekhyun hol tart a kis akciózásában. A szívem a torkomba költözött, ajkaim közül pedig egy reszkető sóhaj szökött ki, amikor is már totál meztelenül ültem ott előtte. Tekintetem először férfiasságomra tévedt, majd onnan Baekhyun hatalmasra tágult szemeire pillantottam. Tüdejében rekedt levegőjét kifújta, s sarkáról megemelkedve, egyik könyökét a combomra támasztotta, míg a másik kezét legérzékenyebb testrészemhez érintette. Vékony, jég hideg ujjaival fokozatosan fonta körbe meredező hímtagomat, ami végül egy hangos fújtatást csalt ki belőlem. Ajkaimat eltátottam, pilláimat lehunytam, é csak élveztem azt a bizsergető, különös érzést, amit már egy jó ideje nem tapasztaltam.

A bőrt fel, s le húzogatta, egyszer gyorsabban, egyszer pedig lassabban, miközben a sóhajok és az apró nyögések végett kiszáradt párnáimat folyamatosan nyalogattam, harapdáltam. 

– Ahh, Baek. – Nevét nyögve vetettem hátra a fejemet, miután megéreztem forró, nedves izmának hegyét a férfiasságomon. Még a lábaim is beleremegtek, ahogy péniszem egyre fokozatosabban töltötte be a száját. Élveztem minden apró mozdulatát, a jóleső és leírhatatlan érzés egyre inkább a hatalmába kerített. Hangosakat sóhajtottam, fújtattam, egy-két alkalommal felnyögtem, majd alsó ajkamba martam.

Mielőtt még ténylegesen elmentem volna, szemhéjaimat felnyitottam, és egyik kezemet Baekhyun arcához érintettem. Puha bőrét simogatva mormoltam neki többnél több olyan mondatot, amit még én magam is alig értettem, nem hogy még ő. Szerencsémre felfogta, hogy mit szeretnék, így pár pillanat múlva lecuppant rólam. Alsó ajkát, s férfiasságom hegyét egy apró nyálcsík kötötte össze, amit aztán végül egy pici csókkal tüntetett el. Mosolyogva emelkedett fel a helyéről, s párnáin végig nyalva fölém kerekedett. Azt sem tudtam egy másodpercre, hogy mi történik az adott helyzetben, de aztán gyorsan kapcsolva magamhoz rántottam, és vággyal túlfűtött hangon ajkaiba duruzsoltam az érthetetlen, össze-vissza szavaimat, amiket a bódult állapot szült.

– Nem értem – nyomott egy puszit a számra. –, hogy mit mondasz – mosolygott, s válaszomat meg sem várva, ajkaimnak esett. Nyelveink egymáshoz simultak, párnáink egybeforrtak, kezeink pedig rakoncátlanul vándoroltak a másik puha, forró bőrén. A helyzetünkön egy pillanat alatt fordítottam, így végre én kerültem a vezető szerepébe. Mivel tudtam, hogy kettőnk közül ő lesz az áldozat, ezért feltérdeltem, az egyik lábamat átvetve teste felett szabad utat adtam neki, mialatt elváltam agyonra nyúzott ajkaitól.

– Térdelj fel – motyogtam, s végig vezettem hasán a tenyeremet. Nem ellenkezett, sőt, még egy szó sem hagyta el a száját, mialatt teljesítette a parancsomat. Feljebb mászott az ágyon, hogy mindketten elférjünk. Mögé térdepelve nyomtam egy puszit a hátára, majd gerince vonalán haladva, bőrének minden egyes pontját megajándékoztam egy-egy csókkal, vagy esetleg egy-egy piros, kiszívott folttal, miközben lehúztam róla az egyetlen, maradék ruharabot.

Miután eljátszadoztam testének e pontjain, tenyereimet fenekére simítottam, majd lassan, körkörös mozdulatokkal elkezdtem neki masszírozni. Nem tudtam, először hol kezdjek hozzá, miként és hogyan indítsam ezt az egészet. Pillanatokig törtem a fejemet, majd dűlőre jutva, mutató ujjamat a számba nyomtam, alaposan végignyaltam a bőrt, s számból kihúzva egy kevéske nyállal együtt, Baekhyun nyílásához simítottam. Száz százalékosan biztos voltam benne, hogy sajgott neki, amint az ujjamat lassan belényomtam. Halk, fájdalmas sziszegése kellőképpen alátámasztotta a felvetésemet. Megijedtem ugyan, de nem tántorodtam vissza a ’feladattól’. Míg mutató ujjammal tágítottam őt, addig testemmel félig ráhajoltam a hátára, s fejemet a nyakához nyomva, nyugtató, s egyben biztató csókokkal leptem el őt ott, ahol csak tudtam.

– Lazulj el – suttogtam fülébe, mialatt még egy ujjamat belécsúsztattam. Bár feljajdult, nem szólt rám, hogy hagyjam abba.

– Chanyeol, ez fáj – motyogta halkan, kínlódva. Basszus.

– Mondom, engedd el magad és gondolj valami szépre – folytattam tovább fülének bűvölését, s a csókokból ki nem fogyva nyugtattam, próbáltam elterelni a figyelmét.

– Jó – sóhajtott, fejét pedig lehorgasztotta, mély levegőket vett. Másodpercek múlva úgy tűnt, megy ez neki, ugyanis a harmadik ujjam immár könnyedén a másik kettő mellé siklott. Fellélegezve, nyugodt szívvel állapítottam meg, hogy ez tök simán ment, nincs okom az aggodalomra. Felegyenesedve a hátáról kihúztam belőle az ujjaimat, majd hímtagomra rámarkolva, a még tág nyílásába helyeztem azt. Nagyon óvatos és lassú voltam, próbáltam elkerülni a legapróbb fájdalmat és rossz érzést is. Úgy tűnt, sikerült.

Egy darabig nem mozdultam, majd miután hallottam, hogy Baek légzése nagyjából már a normálisra áll vissza, elkezdtem benne lassan mozogni. Én egyből szinte csillagokat láttam, ő talán kevésbé, de az idő elteltével ez persze megváltozott. Hátára borulva fontam egyik karomat a dereka köré, míg a másikkal teste mellett támaszkodtam.

Édes kis nyöszörgése azonnal egy nagyobb sóhajt váltott ki belőlem, füleimnek olyan volt, akár más embereknek a legszebb dallam, miközben még inkább arra késztetett, hogy gyorsítsak a tempón. Mindketten hangosak voltunk, ez tény, de talán bőrünk találkozásakor keletkezett csattogás még minket is felülmúlt. Izzadt hátáról egyszer-kétszer majdnem lecsúszott a mellkasom, ezért kihúzódva belőle a hátára fordítottam, majd a szerszámomat ismét beléhelyezve folytattam ott, ahol abbahagytam. Baekhyun látványa csak olaj volt a tűzre; csukott szemek, kócos haj, izzadt bőr, beharapott alsó ajak, kiduzzadt ér a nyakon, pirospozsgás orca. Már az elém táruló kép miatt félig-meddig, gondolatban elmentem, míg a valóságban sem álltam távol attól, hogy végre elérjen az élvezet hulláma.

– Baeekkh. – Nevét nyögve hóna alatt megtámasztottam magam, míg ő kezeit felvezette a karjaimon, majd egy érzéki csókba invitálva őt, elvesztünk a másik szájában. Nagyokat fújtatva, párszor elválva egymástól, hangot adtunk a jóleső érzésnek, ami egyre inkább eluralkodott rajtam, s rajta is.

– Cha-chanhh – kapkodta a levegőt, majd alsó ajkamba marva visszafojtott egy nyögést. – Chahnyeolhhh – kapaszkodott belém erősen, mialatt küzdött a nevem kiejtésével. Hangja érzéki volt, kéjes, a szótag felénél már-már rekedtes. Nem értettem, hogy képes ennyivel elérni azt, hogy még inkább élvezzem, és még inkább jól essen vele a szex.

Teljesen hirtelen ért, mikor ő elélvezett. Nyögése erőteljes volt és ingerlő. Egy hangos sóhaj azonnal elhagyta ajkaimat, nem bírtam tovább magamban tartani. Amint meghallottam, hogy nevemet suttogja, miközben próbál levegőhöz jutni, elpattant a cérna, s testemet átjárta a bizsergető, jóleső érzés. Teljesen beleremegtem, miközben bőségesen a kis ’áldozatomba’ élveztem. Szapora lélegzetvétellel és remegő karokkal tartottam a súlyomat fölötte, majd egy utolsó csókot nyomva kiszáradt ajkaira, kihúztam elernyedt férfiasságomat a nyílásából, s melléhuppanva az ágyon, azon nyomban elterültem és egy hatalmasat sóhajtottam, hogy elegendő levegőt tudjak juttatni a tüdőmbe. Ezután lihegve, izzadságtól ragadva túrtam tincseim közé, hogy homlokomról elsöpörjem a vizessé vált, idegesítő hajszálakat. Baekre néztem, aki csillogó szemekkel bámult rám. Mikor tekintetünk összetalálkozott, elmosolyodtunk és szinte egyszerre tört elő belőlünk a harsány kacagás. Az okát nem értettem, de abban a pillanatban jól esett.

– Szeretlek – vigyorgott, miközben feljebb mászott az ágyon.

– Én is szeretlek – hajtottam fejemet az imént szerzett kispárnára, majd pilláimat lehunyva szuszogtam tovább. – Teljesen elfáradtam.

– Nem csak te – motyogta. – Ahh, holnapra nem tudok majd lábra állni.

Elmosolyodtam. – Szerintem majd fog menni. Ha nem, akkor viszont segítek.

– Rendben, de ahh – nyöszörgött. – Most még jó érzés, de reggelre… Channie, én nem akarok elaludni – kínlódott magatehetetlenül.

– Hát sajnálom – vontam meg a vállamat annyira, amennyire csak tudtam. –, hamarabb kellett volna szólnod.

– Nem gondoltam át a következményeket – morogta bosszúsan, majd a takaróra vágott.

– Így jártál – mosolyogtam gúnyosan.

– Pff – csapott a karomra. – Ha nagyon fog fájni, neked véged lesz, úgy készülj! – Fenyegetése nem volt túl hiteles, sőt, még ki is nevettem, minek következménye egy újabb ütés lett. – Jó éjt! – Dühöngve mászott el tőlem jó messzire, éreztem, ahogy a matrac megemelkedik mellettem. Nem hagytam annyiban, csukott szemekkel, s lomha mozdulatokkal először kitapogattam a tartózkodási helyét, és amint ráleltem, mögé másztam, majd átkaroltam. Nyakába csókolva csúsztattam hasára a kezemet, és egy „Jó éjt”-et elsuttogva olyan gyorsan elaludtam, mint még eddig életemben soha.