8. Fejezet

Ígérem, 10-re itthon leszek és vigyázok magamra. A ház címe a kulcstartón, a kulccsal együtt a zsebembe. Majd jövök. Chanyeol

 Sóhajtva csúsztattam a konyhapultra a kis cetlit, amin immár az én írásom pihent. Gyávának éreztem magam, amiért nem mertem a szemébe mondani, hogy elmegyek itthonról. Bárhogy is nézzük, féltem tőle. Pontosabban a reakciójától és a válaszától.

Halk léptekkel mentem az előszobába, ahol felvettem a cipőmet és a vékony kabátomat. A bejárati kilincsére csúsztatva a kezemet még visszanéztem vállam fölött, s egy erőtlen sóhaj kíséretében lenyomtam azt, majd kinyitottam a faajtót. Ahogy kitettem bal lábamat a küszöbön, egy kéz kapta el az én kezemet. Ő volt az.

– Chanyeol – mondta halkan, miközben visszahúzott az ajtóból. Félve néztem rá, míg ő megtört arccal kereste tekintetemet. Nem bírtam felelni. A szavak a torkomra fagytak, szám mintha össze lett volna varrva. Nyeltem egyet, ezzel próbálva legyűrni az idegességemet. – Csak annyit szeretnék, hogy vigyázz magadra! – lágyultak el arcizmai, s egy apró mosoly ragyogta be hófehér arcát. Fellélegezve fújtam ki a bent tartott levegőmet, nagy kő esett le a szívemről. Összegabalyodott ujjainkra siklott a tekintetem, majd elmosolyodtam én is. Vékony kezét elengedtem, közelebb léptem hozzá, végül megöleltem. Államat feje búbján támasztottam meg, mialatt pilláimat lehunytam. Ő kezeivel körbe ölelte derekamat, ügyelve arra, hogy ne érjen hozzám egész teste. Milyen figyelmes.

– Nem kell aggódnod, épségben hazaérek – nyugtattam, s hátát kezdtem el simogatni ennek céljául. Fejét a mellkasomhoz nyomta, s motyogott valamit, ám én nem értettem.

– Tényleg ígérd meg, hogy tízre hazajössz – vált el tőlem egy szempillantás alatt, majd kérlelő tekintettel fürkészte az enyémet. Elmosolyodtam rajta.

– Megígérem.

– Akkor mehetsz.

– Sietek – simítottam végig bal karján, s már a házban sem voltam. Gyors léptekkel igyekeztem át az úttesteken, szelve ezzel az utcákat, hogy odaérjek a megbeszélt találkozóhelyre. Egész út alatt nyomasztó, frusztráló érzés lett úrrá rajtam. Magam sem értettem, hogy mi okból kifolyólag, egyszerűen csak jött. A park felé vezető úton sok érdekes figurát láttam. Volt hogy bandában voltak, néha viszont egyedül, akár egy magányos farkas. Pont mint én. Felsóhajtottam, s tekintetemet a betonra szegeztem. Hangulatom még inkább csak rosszabbodott, ahogy a park bejáratához értem. Már semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez. Csak túl akartam esni a beszélgetésen, és haza akartam menni.

Kezemet felemeltem, s a csuklómon pihenő órára néztem, ami már nyolc órát mutatott. Körbenéztem, de egy árva lelket sem találtam magamon kívül. Miért nincs itt?

Bő tíz perc várakozás után a néma csendet egy pár magassarkú cipő kopogása zavarta meg. A hang irányába meredtem, és ekkor meg is pillantottam végre azt a személyt, akit szerettem volna. Ahogy csökkent köztünk a távolság, úgy vettem ki az arcán pihenő bájos mosolyt.

– Sokat késtem? – ölelt magához, majd mikor elengedett egy apró puszit nyomott a számra.

– Majdnem negyed órát – dörgöltem az orra alá, amint felébredtem a bódult állapotból. Felkuncogott, s hullámos hajának egy tincsét füle mögé tűrte. Elképedve vesztem el tökéletességében.

– Csak gondoltam rendbe szedem magam, ha már úgy is veled találkozok – mosolygott édesen. Egy ügyetlen vigyor terítette be arcomat, majd zavaromban lehajtottam a fejemet. Pillanatokba tellett, mire feleszméltem arra, hogy ujjainkat összefűzni, s közelebb lépked hozzám. Meglepetten ránéztem, s félénken csillogó íriszeibe meredtem. Elbűvölt, elvarázsolt.

A parkot vagy háromszor körbe jártuk, ami nagy szó, hiszen a zöld öves terület hatalmas volt. Kéz a kézben sétáltunk, kiélvezve minden egyes másodpercet, percet, órát, amit együtt tölthettünk. Nagyon jól éreztem magam vele. Minden eddigi gátlásomat levetve nevettem vele, hol az ő viccein, hol az enyémeken. Mindig találtunk egy témát, amit alaposan kiveséztünk, s viccet csináltunk belőle. Könnyesre nevetett szemekkel öleltem magamhoz úgy, ahogy eddig még soha. Igaz, a sebem lüktetni kezdett a hirtelen jött nyomástól, de abban a pillanatban ez foglalkoztatott a legkevésbé.

– Olyan jó most minden – simogattam hátát. Tényleg így éreztem. Annyira tökéletes és hihetetlen volt, hogy már kételkedtem benne, hogy megtörtént.

Kuncogva fonta át kezeit nyakam körül, majd egy gyengéd csókot nyomott ajkaimra, amit készségesen viszonoztam. Nyelveink egymást keresve, ajkaink összetapadva. Tényleg egy igazi álom volt. És mint tudjuk, minden álom egyszer véget ér.

– Mennem kell – vette elő a mobiltelefonját a zsebéből, miután a készülék elhallgatott. Sóhajtva bámulta a kijelzőt, majd szomorú tekintetét rám emelte.

– Kár – húztam a számat, mialatt kezét megkeresve rászorítottam, hüvelykujjammal pedig megsimogattam a kézfejét. Egy apró mosolyt varázsoltam ezzel az arcára, ami megmelengette a szívemet.

– Ha te is szeretnéd, máskor is találkozhatnánk – vetette fel az ötletet. Lábujjhegyre emelkedett, és közelebb hajolt hozzám. Elvigyorodtam, végül bólintottam.

– Én mindenképp szeretném.

– Helyes – kacsintott, majd visszaereszkedett telitalpra.

– Viszont – kezdtem bele, ahogy elmémbe hasított a felismerés. Kíváncsian fürkészte arcomat, és várta, hogy folytassam. – Neked ott a családod. Ez így... nem... nem lenne-

– Nézd – szakított félbe. Eddigi mosolya eltűnt, a komolyság és a keménység tükröződött arcáról. – Ha annyira zökkenőmentes lenne a családi életem, akkor nem is találkoztam volna ma veled. Vagy nem is feküdtünk volna le még az intézetben. Okkal menekülök otthonról. – Tekintetemet kerülve elnézett vállam fölött, majd gondterhelten felsóhajtva eltűrt egy tincset az arcából. Lefagyva álltam előtte, és nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Rá kérdezzek, ne kérdezzek? Fogalmam sem volt, hogy e kettő közül melyiket kéne választanom, végül rászántam magam és félve feltettem a kérdésemet:

– Mi történt otthon? – csúsztattam kezemet egyik vállára, ezzel arra ösztönözve, hogy rám nézzen.

– Nem akarom, hogy szánalomból gondolj rám – mondta, és lehajtotta a fejét. Szívem összeszorult, automatikusan nyúltam teste után, s magamhoz öleltem. Próbáltam enyhíteni a fájdalmát, nem akartam, hogy szomorú legyen.

– Fogalmam sincs, hogy mi zajlik le nálatok nap mint nap, de nem szeretném, hogy rossz legyen neked – motyogtam hajába búgva, mialatt még közelebb vontam magamhoz. Görcsösen ölelt, amiből következtettem, hogy félt.

– Chanyeol, én nem akarok visszamenni – adta tudtomra elcsukló hangon.. Felsóhajtottam.

– Figyelj, Emma – toltam el magamtól, s arcát tenyereim közé fogtam. – Holnap itt találkozunk, és beköltözöl hozzánk, oké?

– Hozzátok? És Baekhyun?

– Ne aggódj, Baek biztos örülne neked – mosolyogtam kedvesen. Próbáltam hatni rá, próbáltam elérni, hogy rám hallgasson. 

– Nem tudom, hogy ez mennyire lenne jó ötlet – húzta a száját, bár láttam rajta, hogy kezd megtörni.

– Bízz bennem, oké? Tökéletes ötlet – cirógattam arcélét nyugtatásképpen. Halványan elmosolyodott, s bólintott.

– Akkor holnap – távolodott el tőlem, de én visszarántottam, és egy lágy csókot nyomtam édes ajkaira. Pár percen keresztül faltuk egymás párnáit, ami felemelő érzés volt, és több erőt adott ahhoz, hogy Baekhyunnal szembenézzek este. Vigyorogva váltunk el egymástól, majd egyikünk sem fordult meg, úgy tolattunk mindketten az ellenkező irányba, hogy tekintetünk egybeforrt. Még egy utolsó mosolyt küldött felém mielőtt megfordult volna.

De ez nem így történt.

Hangos dörrenés töltötte be a park belsejét, miközben én rémültem összehúztam magam, s tátott szájjal néztem végig, ahogy Emma ijedten kapja kezét a hasához, s összerogy a beton úton. Lábaim egy pillanatra földbe gyökereztek, de amint eljutott a tudatomig, hogy mi történt, odarohantam hozzá, s leguggoltam mellé. Vékony kabátján egy hatalmas, vörös folt díszelgett, amitől még jobban megijedtem.

– Chanyeol – kapott kezem után, s rám emelte tekintetét. Szemeiből némán folydogáltak a könnyek, ajkai kicserepesedtek a száján vett gyors levegővételtől.

– Jézusom, Emma! – suttogtam rá meredve, nem tudtam feldolgozni amit láttam. – Hívom a mentőket, tarts ki! – Szabad kezemmel a zsebembe nyúltam, de ekkor jöttem rá; nekem nincs is telefonom. Káromkodtam egy irdatlan hosszút, majd Emmánál kezdtem keresni a mobilt.

– Chanyeol – lehelte nevemet, amitől még jobban elvesztettem a kontrollomat. Remegtem, mint a kocsonya, szívem háromszor-négyszer gyorsabban zakatolt, könnyeim pedig előtörtek.

A telefont megtalálva bepötyögtem a mentősök számát – szerencsére ezt már tudtam. Emma kezét szorongatva gubbasztottam mellette, s kétségbeesetten próbáltam elmagyarázni, hogy hol vagyunk és mi történt.

– Csak jöjjenek már! – ordítottam a telefonba, s ahogy kinyomtam, úgy dobtam azt is földre. Emmát a karjaim közé vettem, figyeltem. Nehezen vette a levegőt, mialatt hasát szorongatta. Könnyei megállíthatatlanul folytak végig arcán, s félholtan csillogó íriszei fájdalmat tükröztek.

– Chanyeol..

– Ne beszélj, attól csak rosszabb... lesz – szipogtam, és arcomat kabátom ujjába töröltem.

– Chanyeol – súgta erőtlenül, mire megszorítottam a kezét.

– Igen?

– Terhes vagyok. – Egy apró mosoly kúszott arcára, miután elhagyták a szavak a száját. Pilláit lehunyta, nagyokat lélegzett. Elkerekedett szemekkel meredtem rá, próbáltam feldolgozni a hallottakat.

– Szó-szóval.. Én.. én.. én..

– Tőled – nyögte, majd homlokát összeráncolta. Vegyes érzelmekkel az arcomon vontam magamhoz, s jó erősen karjaim közé zártam. Miért így kell megtudnom? Miért most? Ez nem... nem történhet meg.

– Ne halj meg, hallod?! – rázogattam meg kézfejét, mire csak elmosolyodott. Alig él, és még is mosolyog. Hihetetlen!

– Szeretlek, Chanyeol – préselte ki fogai közül, majd csend lett. Csend telepedett körénk, a parkra, az elmémre. Egyedül szívem lüktetését hallottam, s éreztem ahogy a nyakamon lévő erekbe bőségesen tódul a vér. Semmi mást. Másik kezemet rémültem raktam nyakához, ahol az egyik verőérre tapasztottam a mutató, és a középső ujjamat. A levegő tüdőmbe rekedt, a keletkezett gombócot alig bírtam lenyelni. Szemeimből megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim, míg teste élettelenül feküdt karjaim között. A hőn szeretett nőm halott... a.. gyerekünkkel együtt. Miért? Én miért nem lehetek boldog? Miért nem kaphatom meg azt, amit a normális emberek is? Ennyire sokat kérek az élettől?

Szívem sajgott, elmémben nem tudtam összerakni a jó és a rossz dolgokat. A fájdalom eluralkodott rajtam, az eddigi melegség eltűnt a szívemből, helyére fagyos komorság költözött. Emmát lefektettem a földre, felálltam. Szemeimmel keresni kezdtem egy alakot, akár egy bizonyítékot. De bárki is volt, nem ússza meg szárazon.

– Gyere ide, te féreg! – kiabáltam, de nem kaptam választ. – Állj velem szembe, ha ennyire nagynak képzeled magad! – folytattam. A düh ellepte az elmémet, fogalmam sem volt róla, hogy mit művelek. Hadonásztam össze-vissza, így éreztem, ahogy Emma vére a kezemre szárad.

– Óh, milyen drága – szólalt meg mögülem valaki. A hang erőssége alapján úgy egy-két méteres távolságra tippeltem. Vérben úszó tekintettel fordultam meg, majd egy fekete öltönyös, magas, tőlem jó tíz évvel idősebb férfit pillantottam meg. Ez meg ki?

– Miért? – szűrtem fogaim közül, mialatt tettem felé egy lépést. Ő a pisztolyt felemelte, pontosan a homlokom vonalába tartotta azt. Féltem tőle, de a jelenlegi állapotomban bármire képes lettem volna.

– Egy semmire kellő ribanc volt – bökött a pisztolyával Emma felé. Fújtattam egyet. – Minden jött-ment alakkal összeszűrte a levet. Pedig neki ott voltunk mi. De aztán én rájöttem – mosolygott önelégülten. Undorító volt, sütött róla, hogy élvezte, amit csinált. – Bűnhődnie kellett, ahogy én és a lányom tettük. Az miatt a lotyó miatt a gyereknek teljesen ferde képe van az anyukákról.

Egy szót sem tudtam kinyögni. Vártam a segítséget. Mindegy lett volna, hogy honnan, de vártam. A mentősök sem jöttek. Pedig körbe írtam mindent, de semmi. Egyedül voltam, védtelenül, egy elmebeteg apukával együtt. Rossz szót használtam, szörnyeteggel.

 – És most? Engem is utána küldesz? – kérdeztem némi gúnnyal a hangomban. Felnevetett, de a pisztolyt nem emelte el.

– Vág az eszed, kölyök. Megérdemled a halált – mondta szemrehányóan, s ujját igen közel helyezte a ravaszhoz. Nyeltem egyet, de nem mozdultam. Ha meghalok, hát meghalok. De nem hagyom magam ilyen könnyen. Egy furcsa ötlet jutott eszembe. Hülyeségnek tartottam elsőre, de aztán rájöttem; ez az egyetlen lehetőségem.

 Segíts! Hallod? Segíts nekem! Nem hallod? Ha én meghalok, te is meghalsz bennem.

Semmi. Nyeltem egy hatalmasat, félelmemet próbáltam legyűrni. A fickón láttam, hogy nem kell sok, és meghúzza a ravaszt, ezzel engem is a halálba lök. Újból próbálkoztam, remélve, hogy én is tudok vele kommunikálni, és nem csak ő velem.

Chanyeol, komolyan beszéltem. Segíts, különben neked is véged. 

~ Engedd el magad.

Bizarrnak tűnt, hogy a saját nevemet mondogatva kérek segítséget, de bejött! Egy aprócska mosoly szökött arcomra, s végül úgy tettem, ahogy azt ő kérte. Tisztában voltam vele, hogy a tűzzel játszok, de nem tehettem mást.

~ Látni fogod a két kezed után hagyott pusztítást.

A pisztoly elsült, én viszont villám sebességgel kikerültem azt, s pillanatok alatt termettem a fazon előtt, aki kikerekedett szemekkel nézett rám. Arcomra egy gúnyos mosoly húzódott, majd gyomorszájon térdeltem. Éreztem az erőt túltengeni a véremben, de tudtam jól, ez nem az enyém. Én ilyenekre soha nem voltam képes.

Testem magától mozgott, nem én irányítottam. Alig bírtam követni az eseményeket, s már csak arra eszméletem föl, hogy összerogyok. Vállamhoz kaptam a kezemet, majd elemeltem a tenyeremet. A vörös folyadék jelezte, hogy eltalált egy golyó. Felmordultam, és neki estem. Mintha meg sem kottyant volna. Nem fájt semmi, pedig éreztem, ahogy szivárog belőlem a vér.

Kikaptam a kezéből a fegyvert, majd felpattantam, s fejére szegeztem. Hangosan kiabált és mondott is valamit, de nem értettem. Összemosódott minden, de szemeim előtt láttam, ahogy a golyó belefúródik a fejébe. Pontosan a két szeme közötti részen. Megijedtem, de arcizmaim nem vették fel a rémültséget. Önfeledt mosoly ragyogta be egész képemet, ami némiképp megrémített. Kifújtam a bent tartott levegőmet, majd a pisztollyal a testének minden egyes pontjába lőttem egy golyót. Ezt egészen addig játszottam, ameddig a másik énem abba nem hagyta. Az ő általa irányított kezem a fegyvert a farzsebembe csúsztatta, majd leguggoltam a halott emberhez, s pénztárcáját megkeresve elvettem tőle az összes nála hordott pénzt.

Hé, hahó! Mit művelsz?

~ Fogd be, zavarsz.

Megszeppentem, de nem mertem megszólalni. Az üres tárcát a péppé lőtt alakra dobtam, s felegyenesedtem. Még egy hatalmasat rúgtam a halottba, s felkuncogtam. Ijesztő volt, de nagyon!

– És akkor most kezdődhet a játék – mondtam vigyorogva, és előhúztam a bal nadrágzsebemből a lakáskulcsot, aminek az egyik kulcstartóján ott díszelgett a címünk.

Azt ne mond, hogy...

– Meglátogatjuk Baekhyunt. Úgy is már régen beszéltem vele.

Megijedtem, szívem eszeveszett tempóban kezdett zakatolni. Meg kellett valahogy állítanom, de fogalmam sem volt, hogy hogyan is tehetném ezt. Az én hibámból ő uralta az egész lényemet.

Lassú, kimért léptekkel indultam vissza, hátam mögött hagyva a két halott testet. Arcomon a vigyor olyan volt, mintha rám ragasztották volna, nem tűnt el.

Basszus már! Állj! Állj meg! Nem teheted! Bocsáss meg, Baekhyun...

7. Fejezet

– Rég láttalak – mosolygott rám Haneul, ahogy leültem az egyik székbe. Pontosabban abba a székbe, melyen akkor ültem, mikor utolsó napomat töltöttem itt. Mondhatni... Kedves emlék fűz ehhez a tárgyhoz, bármilyen érdekesen is hangzik.

Nem feleltem, csak egy ideges fél mosoly kúszott arcomra, s lopva Baekhyunra néztem, kinek arcáról sütött a nyugodtság. Némiképp erőt adott ahhoz, hogy ne stresszeljek.

– Baekhyun mondta, hogy mi történt – jött oda hozzám, felnéztem rá. – Megnézhetem? – kérdezte, miközben szemüvegét lejjebb csúsztatta. Aprót bólintottam, felálltam a székből. Pulcsim cipzárját lehúztam, a pólómat felgyűrtem. Elfintorodtam, ahogy megláttam a heget. Össze volt varrva, így az öltések még ott ékeskedtek bőrömben. Már annyira nem fájt, de igen nehezemre esett nevetni, ülni, felállni, és bármi olyan dolgok csinálni, ami egy picit is kapcsolódott a hasamhoz.

– Ne, fáj! – kaptam el csuklóját, mikor hozzá akarta érinteni mutató ujját a sebhez. Összevont szemöldökkel rám nézett, végül hagyta. Pólómat elengedtem, így az hanyagul hullt le, ezzel ismét eltakarva felsőtestemet. A cipzárt visszahúztam, s kezeimet a pulóver zsebébe csúsztattam. Nem akartam leülni, így inkább állva maradtam, és néztem őt.

– Elég csúnya. Mi történt pontosan? – sétált el asztalához, s az az mögötti karosszéken helyet foglalt. Komolyan meredt rám, várva a válaszomat. Biztos okkal kérdezett rá, hiszen tudtommal Baek már elmondta neki. Miért kell nekem is elmondani?

– Megmentettem egy gyerek életét – foglaltam össze velősen a történteket.

– Hősies cselekedet. Nem gondoltam volna, hogy ezen az úton viszed tovább – nézett rám, s hangjából sütött a gúny. Mire fel?

– Khm – köszörülte meg torkát a szobában tartózkodó harmadik személy. Jelentőségteljes pillantással Haneulre nézett, kinek arca érzelemmentes volt. – Chanyeol saját életét kockáztatva megvédett egy kislányt. Szerintem ezért inkább dicsérni és tisztelni kéne. – Hangja kemény volt, határozott. Meg is lepődtem rajta. Az orvos csak felhorkantott, majd az órájára nézett.

– Ma a 13-as terembe menjetek. Ott lesz egy beszélgetős óra és kezelés. Mára végeztem. Találkozunk pénteken – vette arca elé az asztalán pihenő papírlapokat, amiken többnél több festéknyomda ékeskedett. Baek fújtatott, s a székből felállva megragadta a kezemet, szélsebesen kihúzott az irodából. Meghökkenve pillantottam vissza az imént becsapott ajtóra, majd a csuklómra, ami körül Baekhyun ujjai voltak fonódva. Nem értettem az egész szituációt, és legfőképp azt nem, hogy Haneul miért viselkedett így. Mindig olyan kedves volt velem, most mi változott meg?

– Még is mi volt ez? – állítottam meg az előttem siető törpét. Megtorpant, felsóhajtott, majd felém fordult, s keserű arckifejezéssel rám nézett. Úrrá lett rajtam az aggódás, kétségbeesetten fogtam közre puha arcát, így sötéten csillogó íriszeibe tudtam nézni. Még ha akart volna sem tudott volna menekülni, kényszerítettem, hogy nézzen a szemembe.

– Majd otthon elmondom – motyogta bizonytalanul. Felhúztam egyik szemöldökömet, egy kisebb grimaszt vágva hozzá.

– Miért nem most?

– Mert most nem lehet – hunyta le pilláit. Nyeltem egyet. Ekkor fedeztem csak fel, hogy arca szebb volt, mint bármely nőnek a világon. – Ehhez olyan lelkiállapot kell. Értsd meg Chanyeol, csak neked akarok jót – nyitotta ki hatalmas szemeit, s határozottan szemezett velem. – Amíg még lehet – tette hozzá nagyon halkan, amint fejét kihámozta kezeim közül. Még is mi a jó franc van ma mindenkivel?

– De..

– Gyere.

Mérgesen fújtatva követtem őt. A gondolataim teljesen ellepték elmémet, az eddigi üresség megtelt, már-már fájt a fejem a sok elmélkedéstől. Próbáltam megfejteni a körülöttem történt eseményeket, de arra jutottam, hogy ez bizony sikertelenül fog zárulni.

A kezelés hamarabb lezajlott, mint hittem. Az orvosok kedvesek és barátságosak voltak, kérdeztek mindenről, s a végén kaptam egy kisebb injekciós tűt a vállamba. Azt mondták, hogy ettől semmi bajom nem lesz, a gyógyítás előrehaladtával muszáj volt beadni. Baekhyunra néha-néha rápillantottam, s akárhányszor összetalálkozott a tekintetünk, egy biztató pillantással ajándékozott meg. Örültem, hogy ott volt, így nem pánikoltam és nem lettem ideges. A kezelést még egy fél órás beszélgetéssel zárták, hogy megbizonyosodjanak, az orvosság, amit belém fecskendeztek, nem vált-e ki valamilyen mellékhatást. Nagy szerencsémre nem lett semmi probléma.

– Mondtam, hogy nem kell aggódni – villantott rám egy kedves mosolyt Baekhyun.

– Ühüm, igazad volt. Azt hittem, rosszabb lesz.

Jó kedvvel sétáltunk végig az intézeten, s mikor leértünk a recepcióhoz, megpillantottam azt a nőt, akitől a szívem még mindig nagyokat dobban, akitől még mindig lever a víz, s aki elvette az eszemet az öt évem alatt. Nyeltem egyet, majd nagyokat pislogva lassabban lépdeltem Baek mellett. Ha akartam se tudtam volna levenni róla a szememet.

– Mi az? – súgta oda az alacsony társam, mikor megpillantotta elködösült tekintetemet.

– Inkább – nyeltem egyet. – Ki – suttogtam, ahogy még inkább lassítottam tempómon. Ott állt előttem alig négy méterre. Szívem a torkomban dobogott, érzéseim újból életre keltek, testem pedig önállósult; odasétáltam mögé, majd némán, egy gyenge mosoly kíséretében megkocogtattam a vállát, mire ő összeugrott, s rögtön megfordult. Szemei kikerekedtek, ajkait eltátotta. Mintha könnyek szöktek volna igézően zöld tekintetébe, úgy csillogott gyönyörű szempárja. Másodpercek alatt ölelésemben találta magát. Ugyan olyan hévvel viszonozta a gesztust, ami még jobban megindította bennem a régi érzéseimet. Úgy hiányzott.

– Jól vagy, Chanyeol? Mi van veled? – vált el tőlem annyira, hogy tekintetünk találkozzon. Mosolygott, én pedig boldog voltam. – Hogy tetszik a szabad élet? Milyen Baekhyunnal? Ugye, milyen aranyos? Ahj, meséélj! – bújt ismét hozzám, én pedig karjaim közé zártam  újból. A levegőbe szippantva édes illatával telt meg tüdőm, ami még jobban elvette az eszemet.

– Jól vagyok, ne aggódj. Minden a legnagyobb rendben. Baekhyun nagyon jó fej, gondoskodik rólam állandóan, szóval egy rossz szavam sem lehet. Minden sokkal jobb, hogy kijutottam innen. Úgy érzem, élek – suttogtam hajába úgy, hogy csak ő hallja.

– Ezt örömmel hallom – tolt el magától, s büszke szemekkel vizslatta arcomat. Szívem nagyot dobbant, majd elvesztem gyönyörűségében. – Ha gondolod, találkozhatnánk – mosolygott. Nyeltem egyet, az izgalom miatt remegni kezdtem.

– Rendben – egyeztem bele nagy lelkesedéssel.

– Szuper – nevetve engedett el, követtem a példáját. – Mondjuk ma este? Rá érsz? – nézett rám, majd Baek felé fordult. Félve a fiúra pillantottam, aki alig állt tőlünk két méterre. – Nem akarlak elcsalni úgy, hogy Baekhyun nem engedett el téged – kuncogott.

– Mehet nyugodtan. – Mosolya nem volt őszinte. Mintha bántotta volna valami, mintha rosszul esett volna neki az, amit itt látott. Felsóhajtottam, majd lesütöttem a tekintetemet. Egy pillanatra... elszégyelltem magam. Nem tudom az okát, de zavart, hogy Hyunie ennyire lehangolódott volt. Hiszen láttam rajta! Az a mosoly nem volt igazi...

– Hm, szuper. Akkor ma este. Mondjuk a parkban? – ölelt magához Emma. Egy apró szájhúzás volt a válaszom, amit ő persze nem láthatott.

– Rendben. Mikor?

– Nyolckor?

– Megfelel.

– Ott leszel? – nézett rám hatalmas szemeivel. Felkuncogtam, s végig simítottam karján, miközben íriszeibe meredtem.

– Ott.

– Várlak akkor – húzott még egyszer utoljára egy nagy ölelésbe, majd elváltunk.

Ezer wattos mosollyal az arcomon sétáltam ki az intézetből, szorosan Baekhyun mellett menve. Csend telepedett közénk, egyikünk sem szólt semmit. A kocsiba beülve csak a motor hangja törte meg a csendet. Baek bekapcsolta a rádiót, s felhangosította. Esélyt sem adott megszólalni, így inkább hagytam a fenébe. Bár azért egy kérdés ott motoszkált a fejemben: Miért? Tudni akartam, hogy miért lett szomorú, tudni akartam, hogy miért lett ilyen velem. Ismét furcsának és kirekesztettnek éreztem magam ebben a két fős társaságban. Rosszat tettem volna? Ennyire nem bírja elviselni, hogy nekem lehet még összejön valami? Az okokat csak halmoztam magamban, de egyiket sem mondtam biztosra. Érdekes helyzet alakult ki köztünk.

– Hány óra? – kérdeztem, mialatt öntöttem magamnak egy pohár narancslevet. Végül gondoltam egyet, s eldöntöttem: Baekhyun kedvébe fogok járni, és kiderítem, hogy mi a baja. Neki is levettem egy poharat, s csordultig töltöttem.

– Hat lesz két perc múlva – felelte monoton hangon, amikor kiért hozzám a helyiségbe.

– Köszi – mosolyogtam. – Öntöttem neked is.

– Nem kérek, köszönöm.

– De, kéred – toltam a pult elé, majd törékeny, selymes kezeit megfogva a pohár köré kulcsoltam ujjait. Emlékszem, hogy nálunk a teli innivaló azt jelentette, hogy mennyire szeretjük azt a személyt, akinek öntjük az italt. Nem tudom, hogy náluk ez hogy volt, de lassan próbáltam erre rávezetni, mire egyből jött is a kérdés:

– Miért csinálod?

– Mert látom, hogy valami bánt – kerestem tekintetét, miközben egyik tenyeremmel a pultra támaszkodtam. Felsóhajtott, de nem válaszolt. Tehát eltaláltam. – Szóval?

– Ezt nem értheted – sütötte le tekintetét, s már ment is volna el, ha nem ragadom meg csuklóját. – Engedj el! – morogta.

– Nem. Először is két magyarázattal tartozol. Az egyik, hogy mi volt az Haneul irodájában? A másik pedig az utána történtek. – Mondandóm végére elhalkult hangom, kevesebb önbizalmat tükrözött, mint az eleje.

– Hát jó – húzott be a nappaliba, majd leültetett a kanapéra, míg ő a másik végébe húzódott.

– Hallgatlak – raktam lábaimat törökülésbe, s kíváncsi tekintettel fürkésztem arcának minden egyes szegletét.

– Haneul azt mondta, hogy nem vigyázok rád eléggé. Úgy gondolja, hogy te túl nagy falat vagy nekem – motyogta, mire szemeim elkerekedtek. Fújtattam egyet, de nem vágtam közbe. – Mikor te a kórházban voltál, ugye én bementem megmondani neki, hogy mi történt. És akkor vágta ezeket a fejemhez. Mondta, hogy ha még egy ilyen előfordul, akkor már el is vesz tőlem. Félt téged.

– Ez meghibbant...

– Te vagy a legjobb betege. Bár nem tudom, hogy ezzel a mondattal mire célzott – eltűnődve, a szobában talált pontot szuggerálta. – Úgy hangzik ez, mintha te lennél a kísérleti alany az ő orvoslásukban.

– Nem vehetnek el tőled – suttogtam idegesen. Felment bennem a pumpa, elmémet elborította a düh. Baekhyunnal van a legeslegjobb dolgom. Mindent megtesz értem, nem úgy, mint ő és a többi elmeháborodott alak. Nem szakíthatnak el innen.

– Ezért nem örültem, mikor Emma elhívott randizni. Félek, hogy történni fog valami...

– Még is mi történne?

– Chanyeol, ez a való világ. Itt nap mint nap ölnek meg embereket, puszta szórakozásból, vagy netán üzlet kedvéért. Mázlid van, ha annyival megúszod, hogy elrabolnak és eladnak valami pénzes embernek. Este a városban nem túl biztonságos, ezt te is tudod! – kapta felém tekintetét, s komolyan csillogó szemekkel meredt rám. Nyeltem egyet, majd lehajtottam fejemet.

– Tudom, hogy igazad van Baekhyun, de meg kell értened.

– Tudom tudom, a nagy szerelmed – csengett felháborodott hangja füleimben.

– Baek..

– Ennyi? – kérdezte érzelemmentesen. Sóhajtottam egy nagyot.

– Igen.

Azzal magamra hagyott a nappaliban. Egyedül, a gondolataimmal összezárva. Tehetetlennek éreztem magam, nem tudtam dönteni a helyes és a helytelen között. Most mihez kezdjek?

6. Fejezet

18:51, szombat, egyedül. Baekhyun nemrég hagyott magamra, hiszen haza kellett mennie átöltözni és enni. Most biztos sok gondot okoztam neki. Elmerengtem a fehér falakban, miken helyenként egy-két repedést fedeztem fel.

– Hoztam a vacsorát – nyitott be a nővér, kezében egy tál étellel. Automatikusan felültem, s érzelemmentesen néztem őt. Odajött hozzám, majd az ágy mellett álldogáló magas asztalra rakta.

– Köszönöm – néztem a tányérra; egy jónak tűnő hús, hozzá köretként rizs egy kis zöldséggel. Hm, guszta.

 – Ha bármire még szükséged lenne-

– Igen, tudom, ott a telefon – fejeztem be helyette a mondatot, mikor unottan ránéztem. Kicsit megszeppent, de rám hagyta, majd amilyen gyorsan csak tehette, elment. 

– De, bejövök hozzá! – csapta meg fülemet a heves válasz. Az ajtóra pillantottam, minek túloldalán egy kisebb vita alakult ki. A hangokból kifolyólag az egyik személy Baekhyun volt, míg a másik egy nő. Valószínű az az ápolónő, aki nemrég ment ki tőlem.

Hirtelen nyílt a ajtó, s ugyan olyan gyorsasággal csukódott is be. Baekhyun ideges tekintetével néztem farkasszemet.

– Jobban vagy? – vett fel egy mosolyt az arcára, s mintha nem is történt volna semmi, leült a mellettem magányosan álló székre. Aprót bólintottam, mialatt a pálcikákkal közrefogtam a húst. Nem néztem rá, csendben elfogyasztottam a vacsorámat. Rosszabbra számítottam, de meg kell hogy mondjam, iszonyat finoman főztek... Vagy jó helyről rendeltek. Baekhyun felsóhajtott, de ezenkívül egy szó sem hagyta el száját. Csend volt, csak a halk nyammogásomat lehetett hallani.

– Mi a baj? – elégelte meg a csendet, s kezét karomon végig futtatta. Az utolsó rizsgolyót is befalva helyeztem vissza a tálcát az asztalra, majd a számban lévő falatot lenyelve ránéztem.

– Én – suttogtam.

– Miért mondod ezt?

– Csak a bajt csinálom – néztem szemeibe, melyek értetlenséget tükröztek.

– Ugyan – mosolyodott el gyengéden. – Nem csinálod a bajt. Nem te tehetsz erről. Megmentettél egy ártatlan életet – nézett rám csodáló szemekkel, melyek most úgy csillogtak, mint még soha. Egy pici mosoly szökött arcomra.

– Az lehet. De viszont...

– Ne keress kifogásokat. Ha nekem rossz, azt úgy is elmondom. Channie – simította puha, csontos kezét arcomra. Megszeppenve, tágra nyílt szemekkel meredtem rá. –, ne aggódj semmi miatt, oké?

Rövid hezitálás után egy nagyon picit biccentettem. Megkönnyebbülten kiengedte bent tartott levegőjét, majd a szék háttámlájának dőlt.

– Mi volt tegnap? – kérdeztem hirtelen.

– Haneulnek elmeséltem mindent...

– Mindent? – vágtam mondatába, s szívem heves dobogásba kezdett.

– Kihagytam azt, hogy neki estél majdnem a pasinak – motyogta. – De nyugi. Lerendeztem – mosolygott biztatóan. Az összes levegőmet kifújtam,testem belepréselődött az ágyba. Nagy kő esett le a szívemről.

– Megmentettél a börtöntől – szegeztem tekintetemet magam elé, s gondolataimban elmerengve azt vettem észre, hogy Baek megfogja a hozzá közelebbi kezemet. Szemöldökeim a magasba futottak, kérdőn néztem barátomra, ki csak kedvesen mosolygott rám.

– Vigyázok rád. Nem akarom, hogy újból átéld a poklot.

– Kö-

– Nem-nem – rázta meg fejét, ezzel jelezve, hogy ne köszönjem meg. 

– Akkor így hogy fejezzem ki a hálámat? – néztem rá buta arckifejezéssel. Felkacagott aranyos hangján.

– Sehogy. Nem kell köszönni semmit. De ezt mintha már elmondtam volna – szűkítette össze szemeit, s sunyin nézett rám. Elnevettem magam.

– Jó jó, tudom.

– Hát akkor?

– Csak olyan sok mindent teszel értem – néztem íriszeibe, mik kedvesen csillogtak. Arcára egy mosoly húzódott mondatom hallatán, de nem válaszolt.

Végre újra itt. Tettem le a hátizsákot az ágyra, amiben a kórházban töltött idő alatt összegyűlt szennyes lapult. Öt napot kellett bent lennem, ezért a keddi kezelésre sem tudtam bemenni. Haneullel beszéltem telefonon, s szerencsémre minden úgy sült el, ahogy lennie kellett. Baekhyun aznap is bement, és megmondta, hogy még lábadozok, ezért a most péntekire sem tudok bemenni.

– Kérsz valami harapnivalót? – nyitott be lakótársam. Ránéztem, s egy aprót bólintottam, jelezve, hogy igen. Az ajtót becsukva ismét csend telepedett a szobára. Nyugtató csend. Nem úgy, mint a kórházban. Kipakoltam a cuccokat, s az összeset a kezembe véve besétáltam a fürdőbe, hogy a szennyesbe tudjam dobni azokat. A tükör elé állva végig mértem magamat. Arcom kissé nyúzott volt, de ezen kívül egész normálisan néztem ki. Felsóhajtottam, majd lesiettem az emeletről, ám nagy ügyességem révén az utolsó előtti lépcsőfokon összeakadt a lábam, s egy hatalmasat tanyáltam. Ügyesen bevertem alkaromat, amivel próbáltam tompítani az esést. Végig nyúltam a padlón, s tagjaimat fájlalva nehézségek árán, de felültem.

– Marha jó – morogtam, ahogy finoman dörzsölgetni kezdtem a fájó pontokat. Ekkor nyilallt hasamba a fájdalom. Felszisszentem, szemeimet összeszorítottam.

– Mit csináltál? – termett előttem a ház másik lakója. Nem csoda, hogy nem vettem észre a közeledését, állandóan zokniban szelte az egész házat, így olyan volt, akár egy árny. Lehajtottam a fejemet, miközben hasamhoz kaptam a kezeimet.

– Ügyeskedtem – feleltem halkan. Fél szemmel végül rásandítottam, s ekkor vettem észre, hogy térde ereszkedik előttem. Megijedtem. Nem tudom mitől és miért. Hátrébb araszoltam egy picit, míg hátam az első lépcsőfoknak nem ütközött. Felnéztem rá, ő pedig értetlenül meredt rám. Nem foglalkozva azzal, hogy messzebb jöttem tőle, csökkentette köztünk a távolságot. Négykézláb mászott el hozzám, majd mikor elém ért, sarkára ült, s úgy bámult.

– Miért nem vigyázol magadra? – kérdezte kedvesen. Megvontam a vállamat.

– Béna vagyok.

– Tudom – kacagott, mire felhúztam egyik szemöldökömet, és elmosolyodtam. – Nem szabad egyedül hagyni téged.

– Miért?

– Mert összetöröd magad – adta az egyszerű választ. – Azt pedig én nem akarom. Meg gondolom te sem.

– Jól gondolod.

Felállt, s jobb kezét nyújtotta felém. Hezitáltam kicsit, de végül elfogadtam, felsegített. Elmosolyodtam a magasságkülönbségen, majd a konyhába trappoltam ugyan olyan hévvel, mint ahogy leszáguldottam a lépcsőn.

– A konyha már veszélyesebb, ne ugrálj. – Anyai szigorral rám szólva ment a sütőhöz, hogy kivegye belőle a késő délutáni ebédet. Szavait ignorálva kezdtem idétlen mozdulatokkal levezetni az energiámat, ami hirtelenjében túltengett az egész testemben. El is felejtettem, hogy pár perce majd belehaltam az összevarrt seb okozta fájdalomba. Magam sem értettem, hogy honnan jött, de jó volt. Na meg vicces.

– Baekhyuuuuuun – szórakoztam nevével. Hol magasabb, hol mélyebb hangvételben mondtam, sőt az is megesett, hogy egyik felét így, a másikat úgy. Fejét csóválva vitte az asztalhoz a tepsiben sült húst.

– Állj le, Chanyeol – nézett rám unottan, mire rányújtottam a nyelvemet, s kinevettem. – Komolyan gondoltam. Ülj az asztalhoz, és egyél!

– Nem – incselkedtem vele. Szemeit megforgatva kivett két tányért a konyhaszekrényből, majd az elmosott evőeszközök közül két villát és két kést is. Szó nélkül le tette őket az asztalra, majd az egyik helyre leülve szedett magának a húsból és a hozzá megsütött krumpliból. 

– Chanyeol – szólt kimértem. Meg sem nyikkantam, egyből helyet foglaltam vele szemben. Tudtam, hogy ez a hangnem után mi következik, azt pedig nem akartam ismét megtapasztalni.

– Hmm, de hiányzott már ez – faltam befele egy nagy adagot a sült húsból. Mosolyogva nyugtázta, hogy igen finomat csinált ma is.

– Nagyon rossz volt?

– Hát... Inkább azt mondom, hogy itthon sokkal jobb – vigyorogtam, s ekkor kapcsoltam, hogy mit is mondtam. – Mármint itt...

– Ne javítsd ki – mosolygott kedvesen. Lenyeltem a nagy falatot, majd elgondolkoztam, hogy most mit is mondjak neki. Ez nem az otthonom. Ez csak egy ideiglenes szállás, amíg véget nem ér ez a szörnyűség.

– De...

– Talán el akarsz majd innen menni? – kérdezte hirtelen, s szemöldökeit a magasba futtatta. Felsóhajtottam, komoly tekintetét nem bírtam állni. Ezt úgy kérdezte tőlem, mintha a válaszomnak egyértelműen ’nem’-nek kellett volna lenni.

– Teher lennék csak. Neked jönne új beteg, én pedig elmennék innen – motyogtam.

– És ha én nem akarom, hogy jöjjön? Ha azt szeretném, hogy itt maradj?

– Szeretnéd? – kaptam fel fejemet, s szomorkás íriszeibe meredtem. Halványan elmosolyodott, majd egy aprót bólintott. A levegő tüdőmben rekedt, kitágult szemekkel néztem őt. Nem tudtam megszólalni, egy szót sem tudtam kinyögni. Soha, még senkinek sem jelentettem ennyit, mint neki. Vigyáz rám, óv mindentől... Hihetetlen!

– Baek...

– Hm?

– Meddig engednéd, hogy maradjak? – kérdeztem halkan. Így is nehéz volt bármiféle ép mondatot kinyögnöm.

– Ameddig csak szeretnél.

– És ha neked lesz valakid?

– Túl sok a munkám, nem engedhetem meg magamnak – hangzott a szomorúnak tűnő válasz.

– Óh, ez esetben akkor maradni fogok sokáig – mosolyogtam bágyadtan. Biztos, csak nem akar megbántani.

– Jó, én félek – néztem rá rémültem, amikor beült mellém a vezető ülésre. Felkuncogott, majd beindította a motort.

– Nyugi, nem lesz semmi baj. Haneullel beszéltem a péntekről is, szóval ne aggódj már ennyit.

– Lehet most kétszer tovább kell ott lenni – beszéltem be magamnak a butábbnál butább ötletemet. Kinevetett. Ismét. Pedig nem kellett volna. Nem is igazán amiatt paráztam, hogy megint adnak valami gyógyszert, vagy a szemembe világítanak, esetleg órák hosszat beszélgetnek velem, hanem az miatt, hogy mielőtt elájultam volna, hallottam, hogy valaki beszél hozzám. Nem kintről jövő hang volt, hanem olyan, mintha a fejemben szólt volna valaki. Bennem, a lényem. De még sem én voltam. Még Baekhyunnak sem mondtam el, pedig lehet, hogy az lett volna a helyén való. Nem tehettem róla, féltem. Ha ez azt jelenti, amire éppenséggel gondolok, akkor nagy az esély rá, hogy visszavisznek a hátra lévő életemben az intézetbe. Azt pedig semmi áron nem szeretném. Bármit megteszek, bármit megcsinálok, csak oda menni ne kelljen egy napnál többet se. De ha tényleg csak önvédelemből jött elő... Akkor tényleg jót tett. Segített nekem megvédeni magamat. Bár a folytatásra nem emlékeztem, hiszen az agyam kikapcsolt, és elmém elködösült. Ez vajon mennyire súlyos?

– Min gondolkozol? – zökkentett ki Baek az elmélkedésemből. Felsóhajtottam.

– Semmin...

5. Fejezet

– Mit csináljunk ma? – kérdezte Baekhyun ebéd után. A mosogatónál állva megvontam a vállamat, majd elkezdtem kérdésén agyalni, míg a következő tányéron mentem át a habos szivaccsal. Sok mindent nem próbáltam, és sok mindenre nem volt még lehetőségem.

– Menjünk… Menjünk fodrászhoz – motyogtam halkan az első ötletet, ami eszembe jutott. Fél másodpercnyi csend, végül egy halk kacaj töltötte be a konyhát. Most ez miért vicces?

– Mit szeretnél a hajaddal? – jött oda hozzám Baekhyun, majd a mosogató melletti pultnak döntötte derekát.

– Befestetni – csillantak fel szemeim, s rá emeltem tekintetemet. – Ahogy látom, neked is festve van.

Utalásom közben mesterségesen barna tincseire vándorolt a tekintetem.

– Ühüm – bólintott. – Untam a snassz feketét.

– Hidd el, én is unom – húztam a számat.

– Akkor délután elmegyünk – veregette meg a vállamat. – A közelben van egy tök jó szalon. Bár, csak fél évben, ha egyszer megyek, akkor is csak vágatni – kuncogott. – A festést itthon megoldom.

– Egyedül? – kerekedtek el szemeim. Büszkén bólogatott. 

– Nem nehéz. Majd ha gondolod, megcsinálom neked itthon.

– Akkor nem is kell menni fodrászhoz.

– Miért, szerinted a szőke festék azonnal befogja a feketét? – nevetett.

– Ki mondta, hogy szőkére akarom? – motyogtam.

– Csak egy példa volt. 

Halk kuncogása után magamra hagyott a maradék mosatlannal. Gyorsan lesikáltam mindegyikről a koszt, mialatt a tegnap hallott zene dallamát dúdoltam. Úgy éreztem magam, mintha a délelőtt folyamán nem is történt volna semmi sem. Baekhyun elfeledtette velem, s szerencsémre a fejfájás, és a gyomrom háborgása is abbamaradt. Újból az az érzés kerített hatalmába, hogy gondtalan vagyok és szabad. Bár amint eszembe jutott, hogy ma csütörtök van, elment mindentől a kedvem. Holnap vissza kell mennem az intézetbe a szokásos kezelésre. Nem akarom!

A mosogatás után letöröltem az asztalt és a szabad pultokat, majd első dolgom volt átöltözni. A szokásos farmer-színes póló kombinációt választottam. A fürdőbe is betévedtem, hogy fogat mossak, és megfésülködjek. 

– Kész vagy? – kopogott Baekhyun.

– Igen – mondtam, és kimentem a helyiségből. Végig néztem rajta; már ő is át volt öltözve.

– Akkor mehetünk – mosolygott.

– De várj! Nekem nincs pénzem, hogy kifizessem – szontyolodtam el, ahogy eszembe jutott.

– Nyugi már, majd én kifizetem – kedveskedett.

– Nem akarok rajtad élősködni.

– Én vállaltam, hogy nálam laksz. Ebből pedig az következik, hogy ugyan úgy költöm rád a pénzt, mint magamra. Szóval lakat a szádra, kedves Chanyeol és mars lefele a kocsihoz! Ne nézzél már ilyen bambám, gyerünk, gyerünk! – lökdösött a lépcső felé, hogy minél hamarabb leérjek. Nem válaszoltam már neki – mivel nem tudtam, erre mit is kéne. Szó nélkül lesiettem a lépcsőn, és egyből kivágtam a bejárati ajtót. Még mindig olyan furcsa volt a friss levegőn lenni, ezért amíg Baekhyun nem jött, a kertből figyeltem az embereket, ahogy elhaladnak a kerítés túloldalán fekvő járdán, miközben egyszer-egyszer megbámulnak. A tekintetükben némi bírálást véltem felfedezni, de úgy konkrétan nem foglalkoztam velük.

Leguggoltam, majd az előttem nyíló kis sárga virágot kezdtem nézni. Olyan törékeny és tökéletes volt, hogy egy pillanatra még féltékeny is lettem rá. Szirmán óvatosan végig húztam ujjamat, ügyelve arra, hogy ne tegyek kárt benne. Hallottam egy-két megjegyzést, mint például „Mit művel az a fiú?” és „Normális ez?”. Persze figyelmen kívül hagytam őket. 

– Channie, mehetünk? – nyílt a bejárati, s Baekhyun már egyből le is támadott az első kérdésével.

– Channie?

– Talán nem tetszik? – Miután bezárta az ajtót, odajött hozzám. Túl alacsonynak éreztem magam hozzá képest, ezért egyből fel is egyenesedtem. Mindjárt jobb érzés volt egy fejjel magasabban a levegő.

– Nem mondtam – mosolyogtam le rá. – Csak szokatlan. Eddig mindig Chanyeol voltam.

– Mivel az a neved – nevetett.

– De nem úgy – forgattam meg szemeimet, mikor elindultunk. – Nem kaptam még becenevet mástól.

– Óh, világos. Hát akkor készülj fel – kinyitotta a kaput, majd maga előtt kiengedett. –, hogy én szeretem becézni az embereket. Szóval, ha valami furcsát mondok, akkor ne nézz rám csúnya szemekkel – mosolygott aranyosan, mire én is elmosolyodtam.

– Hát jó.                        

Beszálltunk mindketten a kocsiba, a motor felbőgött, majd elindultunk. Egész végig az ablakon bámultam ki, ahogy az emberek egymást nem nézve sietnek a dolgukra, s olyan hévvel száguldoznak, hogy a többieket maguk körül fellökik. Orromat felhúztam, bíráló tekintettel mértem végig őket. Nem szerettem a tiszteletlenséget, és azt elég csúnya dolognak tartottam, hogy valaki semmibe veszi a másikat. Ilyen nincs! Mindenki egyenrangú. Még… még… én is. Felsóhajtottam, eközben úgy néztem a járdán elhaladó alakokat, mint egy éhes oroszlán az áldozatát.

Hirtelen megálltunk.

– Gyűlölöm, hogy mindig én kapok pirosat – mérgelődött a mellettem ülő fiú, mire csak elmosolyodtam. Nagyon jól vezetett, eszméletlen nagy türelme volt. Persze egyszer-kétszer kijött a sodrából, ami valljuk be, egész vicces volt.

Szemeimmel ismét az embereket kezdtem pásztázni. Ekkor pillantottam meg, ahogy egy férfi lassan közeledik egy nőhöz és annak kislányához. Pilláimat összeszűkítettem, szívem heves dobogásba kezdett. Rossz előérzetem támadt, megindult bennem valami. Nem tudtam, hogy mi fog kisülni ebből, így hát Baekhyun szavait ignorálva nyitottam ki a kocsi ajtót, és villámsebességgel futottam a védtelen asszonyhoz. Igazán jól tettem. A pasas felkapta a kislányt, s olyan eszeveszett rohanásba kezdett vele, mintha az élete múlna rajta. Az apró termet csak kiabált, míg az anyukája utána szaladt. Nem akartam ennyiben hagyni, ezért egyből én is utánuk iramodtam. Még elmosódva hallottam magam mögött Baekhyun harsány üvöltését, de nem tudtam már vele foglalkozni. Az anyukát lehagyva loholtam a fekete bőrdzsekis férfi után, aki úgy tűnt, már kezd fáradni. Nagy szerencsémre én még bőven bírtam szusszal. Amint a sarkon befordult, én is befordultam. Már csak egy méterre volt tőlem. Hangosan lihegett, ezt még így is hallottam. A jobb karjába zárt kislány sírt, s anyukáját emlegette. Szívem szakadt meg a látványtól, így hát még inkább azon voltam, hogy megmentsem őt. Bár igazából nem értettem magamat. Miért akarok én jót tenni? Miért akarok én másoknak segíteni? Tisztában voltam vele, hogy ez egy életveszélyes játék, de muszáj volt megtennem. Vagy is legbelül ezt éreztem. Muszáj. Ahogy magamban ezt kántáltam, úgy váltak hosszú lépteim egyre gyorsabbá. Jobb karomat kinyújtottam, így a dzseki hátulját már bőven el tudtam érni. Minden erőmet összeszedve markoltam rá a bőrnek tűnő anyagra, s egy akkorát rántottam rajta, hogy a férfi teljességgel hátraesett, mialatt a kislányt elengedte, hogy magát tudja védeni az esésnél. Nem tudom honnan jöttek ezek a hirtelen jó reflexek, de a másodpercek töredéke alatt el tudtam még kapni a lány kezét, így őt magamhoz rántottam. Karjaimba esve dőltem hátra vele, a kemény betonra huppantam. Jajgattam egy sort, hiszen farcsontom teljességgel ripityára törött. Alig volt időm foglalkozni ezzel, már álltam is fel kezemben a gyerekkel, majd őt letéve hátam mögé toltam.

– Ne aggódj, nem lesz semmi baj – motyogtam alig hallhatóan, amit valószínűleg meghallott, hisz pulcsim anyagába erősen belemarkolt. A hapsi nehezen, de feltápászkodott, s gyilkos szemekkel méregetett.

– Nem szép dolog beleavatkozni mások ügyeibe, te kis taknyos – köpte felém szavait, mik tele voltak lenézéssel és megvetéssel. Nem válaszoltam neki, álltam tekintetét. Kabát zsebébe csúsztatta jobb kezét, majd nagyon lassan egy pillangókést húzott elő. A vér megfagyott az ereimben, szívem kihagyott egy ütemet, végül eszeveszett zakatolásba kezdett. Éreztem, ahogy végtagjaim reszketnek, de aztán rá kellett jönnöm; egész lényem úgy remegett, mint a kocsonya. 

Hát ennyi lenne az életem? Ennyi volt a szabad élet?

Magam mögött tompán hallottam a hangos kiáltásokat, s a rendőrautók hangját. Fellélegeztem, de még sem teljesen. Hátrálni kezdtem, mialatt a mögöttem álldogáló apróságot is toltam magammal. Zokogva tolatott ő is egészen addig, míg kezeimmel le nem fejtettem ujjait a pulcsimról, s meg nem fordítottam őt. Nehéz volt, hiszen a karjaim hátam mögött voltak, így a férfinek bármikor esélye lett volna rám támadni.

– Rohanj! – kiáltottam el magamat, mikor egy pillanatra megfordultam és adtam egy kis kezdőlöketet a lánynak. Nem hezitált, szót fogadott, és elfutott. Pillanatok alatt fordultam vissza, ám ekkor úgy éreztem, teljesen késő. Éles fájdalom nyilallt belém a hasamnál, és már csak annyira eszméltem fel, hogy az alak egyenesen a zsaruk karmai közé rohan, miután belém szúrva a kést el akart menekülni. Egy pillanatra furcsán éreztem magam, testem lüktetni kezdett. Mielőtt még elsötétült volna minden, azt vettem észre, hogy a pengét kihúzom, s gyors léptekkel támadóm felé igyekszek, akit akkor már bilincsbe vertek. 

~ Ne félj Chanyeol, velem biztonságban vagy!

– Maga az úrfi…

– Lakótársa.

– Nos, tudja a fiút nem érte különösebb, maradandó károsodás. Szerencsére olyan helyen kapta a szúrást, ami csak beleinek falát sértette. Mázlija volt, hiszen nem lett volna sok esélye túlélni.

– Köszönöm szépen, orvos úr.

Oké, nem haltam meg. Élek és… jó, nem mondhatom, hogy virulok, mert egyáltalán nem, de azért még mindig jobb, mintha holtan feküdnék a járdán. Egy hangos sóhajt hallottam, miután az ajtó csukódott. Ólomsúlyúnak tűnő pilláimat felnyitottam, s egyből Baekhyun arcát kezdtem pásztázni, aki teljességgel az arcomba mászott.

– Hihetetlen, milyen akaraterőd van – mosolygott keserédesen. Elvigyorodtam, de egyből utána arcom eltorzult, ahogy a hasam tájékán elkezdett lüktetni a sebem. 

A fenébe!

– Megmaradok? – kérdeztem halkan.

– Meg – hatásszünet. – Még is mit gondoltál, hm? Nem vagy te szuperhős, hogy mindent túlélj! Belegondoltál a következményekbe?! Simán meghalhattál volna! Mit kezdtem volna veled, he? Eltemettelek volna?! Te totál meghibbantál? Mi vett rá ilyen felelőtlen cselekedetre, Chanyeol?! Tudod milyen rémképek játszódtak le bennem? Tisztában vagy vele, hogy a saját életeddel és az én lelkiismeretemmel játszottál?!

– Mi történt? – Kérdéseit ignorálva tettem fel a sajátomat. Fújtatott egyet, majd idegesen lehajtotta a fejét.

– Nem emlékszel, igaz? – suttogta, s félve rám nézett. Bambán álltam tekintetét, amiből leszűrhette, hogy fogalmam sincs. – Neki estél annak az alaknak. Ezer szerencséje volt, hogy nem daraboltad fel. Ha a rendőrök nincsenek ott, és én sem érek oda időben, akkor egyből a helyszínen mindenkinek vége – sóhajtott. Homlokomat összeráncoltam, értetlenül néztem rá.

– A… a másik…

– Igen.

– De hát holnap lesz a heti kezelés! Úristen, mit fogok csinálni? Nem akarok visszamenni! Baekhyun… – kétségbeesetten ragadtam meg karját, majd erősen rászorítva meredtem fájdalmasan csillogó íriszeibe.

– Holnap nem lesz semmi – válaszolt halkan. Nyeltem egyet, s levert a víz.

– Ezt… még is hogy érted? – kérdeztem rémültem és elhűlve, mialatt engedtem a szorításon.

– Átaludtál majdnem két napot – mosolygott gyengéden, majd szabad kezével végig simított kézfejemen. 

 – És… Haneul?

– Lerendeztem, nincsen semmi baj. – Hangja monoton volt, tekintete üveges, halovány. Felsóhajtottam.

– Baekhyun…

– Igen, Chanyeol?

– Köszönöm…

4. Fejezet

– Baekhyun!

Hangos kiáltásom zavarta fel a ház csendjét, amint leértem az emeletről a földszintre. Léptem pár lépést a nappali, majd a konyha felé, ám megilletődve konstatáltam, hogy a keresett személy, bizony nincs is itthon. Nevét másodperceken belül meg akartam ismételni, és mielőtt még megtettem volna, beugrott, hogy mit mondott tegnap. 

Szuper, akkor egyedül vagyok.

Mivel semmi elfoglaltságot nem találtam, ezért neki álltam valami ebédet főzni. Tisztán emlékszem, hogy azt mondta, a délelőtt folyamán hazaér, viszont az óra 11:47-et mutatott, és ő sehol sem volt.

A főzésből annyi lett, hogy minden a kukában végezte. Teljesen kijöttem a gyakorlatból, és annyira nem sikerült semmi sem, hogy kezdtem begurulni. Az ajtókat csapkodtam, lépteim hallatán bárki azt hihette volna, hogy egy egész elefánt csorda trappol a házban. Ettől féltem! Általában, mikor ideges lettem, elvesztettem az irányítást a testem fölött, és ilyenkor jött a se kép, se hang állapot. Féltem, hogy ez be fog következni, ezért gyorsan a fürdőszobába szaladtam, majd a csapnál megengedtem a jéghideg vizet. Arcomat egyből a vízsugár alá nyomtam, s próbáltam kitisztult fejjel gondolkodni. Percek múlva zártam csak el a csapot, a hozzám legközelebbi törölközőbe töröltem az arcomat.

– Nyugi, Chanyeol, nyugi – nyugtattam magam, miközben mély levegőket vettem. Szemeim előtt ott lebegett, hogy ha most túlnő rajtam a másik énem, akkor nekem végem. Mehetek vissza az intézetbe, és a szép, csodálatos életem pedig bezárul mögöttem.

Lementem a konyhába, s a második polcról lekaptam a gyógyszeres dobozkámat. Kibontottam, majd kiemeltem egy igen apró szemű tablettát. Elég erős hatása volt, ezért nem szabadott belőle sokat bevenni – legalább is én ennyit tudtam róla. Leraktam az asztalra, majd öntöttem magamnak egy pohár vizet. A gyógyszert nyelvemre helyezve meghúztam a pohár tartalmát, a vízzel együtt lenyeltem az aprócska pirulát. Elvánszorogtam a székig, leültem rá. Halántékomat kezdtem el masszírozni, eközben gondolkodtam. Kezeim remegtek, mint a nyárfalevél. 

A gyógyszer hatása. De ettől jobb lesz. 

Minden erőmmel próbáltam leküzdeni a mellékhatásként keletkezett fejfájást és zsibbadást. Úgy éreztem, mintha kezeimből és lábaimból a vér eltűnne, már nem keringene bennük semmi, hideggé váltak. Gyűlöltem ezt a fajta érzést, de muszáj volt kibírnom. Régen, mikor még az intézeti szobámban voltam, sokkal rosszabb és kínkeservesebb volt. Akkor nem lebegett előttem semmilyen cél, semmilyen ösztönző dolog. Akkor még azt hittem, ott fogok meghalni, egyedül, s magányosan. 

Bár most is így fogok meghalni, szóval mindegy.

– Chanyeol, megjöttem! – hozott vissza Baek hangja a valóságba.

Egy pillanatra lefagytam, de próbáltam némi mosolyt erőltetni az arcomra, s nem mutatni, mennyire fáj, és mennyire ramatyul érzem magam.

– Chan—

– Maradj ott! – nyögtem erőtlenül, miközben egyik kezemmel az asztalon könyökölve tartottam a fejemet, a másik karomat pedig távoltartásképp felemeltem.

– De Chanyeol – sietett oda hozzám végül, és felállított a székről. Nem mertem rá nézni, sőt még erőm sem volt hozzá.

Tekintetemmel a köztünk lévő járólapot fixíroztam, miközben éreztem, hogy egyre rosszabbul és rosszabbul leszek.

– Nézz rám, kérlek – araszolt közelebb, s tenyereit arcomra simította. Nyeltem egy nagyot, fejemet végül felemeltem. Igaz, kezeinek segítsége is bőven kellett hozzá. – Jézusom, a szemed – suttogta rémülten, ahogy íriszeimbe meredt. Egy pillanatra én is megijedtem, de csak ekkor ugrott be: a gyógyszer egyik mellékhatása a sok közül.

– Ne aggódj, ez természetes – nyugtatni próbáltam, kisebb-nagyobb sikerrel. Arcáról az aggodalom nyugtalanító jelei nem akartak eltűnni.

– Az neked természetes, hogy vérvörös lesz a szemed, az arcod pedig falfehér?! – kiáltott rám ingerülten. Egy aprót bólintottam, majd lehunytam a szemeimet. 

Nyugi Chanyeol, nyugi! Minden rendben van. Ne legyél ideges!

– Baekhyun, kérlek szépen… – leheltem ajkaim közül.

A gyomrom hirtelen háborogni kezdett, ami arra kényszerített, hogy eltaszítsam magamtól és a földszinten lévő mellékhelyiségbe rohanjak olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Ahogy felnyitottam a wc ülőke tetejét, már térdeltem is le elé, és kiadtam magamból mindent, amit csak lehetett. A végére némi vért is kihánytam, de az már csak egy apróság volt. Szédülten és gyengén ültem a hideg kövön, miközben kezeimmel a wc kagylón támaszkodtam. Éreztem, ahogy gyomrom nem akar lenyugodni, fejem pedig fáj, s alig kellett várnom, már jött is az újabb adag. Nagyon rosszul voltam, szemeimből még egy-két könnycsepp is kicsordult. Olyan érzésem támadt, mintha beleim összecsavarodtak volna. Iszonyatos volt. Köhögtem párat, ismét csak támaszkodni tudtam.

Megtöröltem szám szélét, és ekkor láttam csak meg a fehér pulcsim ujján, hogy csupa vérben úszik minden. Ijedten néztem a wc-be, ahol szintén ugyan az a látvány fogadott. Enyhe szívroham kerülgetett, de férfihoz hívően leküzdöttem a félelmemet és az undort, ami nem igen akaródzott elmúlni. Megembereltem magam, és nagy nehezen felálltam. Lehúztam gyomrom  „gyümölcsét”, majd alaposan kezet mostam.

A fürdőbe átsétálva Baekhyunnal futottam össze, aki csak elszörnyedve és megfagyva meredt rám, egy szót sem tudott szólni. Nem igen foglalkozva vele besétáltam a következő helyiségbe, majd a csaphoz igyekeztem. Amint megláttam magamat a tükörbe, teljesen megrémültem. Orromból is folyt a vér, mely végig szántva arcomat, államnál összegyűlve hol a kövön, hol pedig pulcsimon hagyott bíbor színű foltot. Szám sarka is véres volt, s amint szétnyitottam ajkaimat, fogaim látványa is ledöbbentett; azok is némi piros színt öltöttek.

– Mi történik velem? – suttogtam elhaló hangon, szemeim pedig benedvesedtek. Hatalmas, krokodilkönnyek áztatták arcomat, ahogy végig tükörképemmel néztem farkasszemet. A látvány még mindig hátborzongató volt, nem is tudtam volna, hogy ez a gyógyszer és az idegesség egybe keveredve ilyen durva mellékhatást váltanak ki belőlem. 

Hiszen, ilyen még nem volt.

Hirtelen kopogtak, mire összerezzentem, s hangtalanul pityeregtem tovább.

– Chanyeol, minden rendben? – Baekhyun aggódó hangja miatt még inkább előtört belőlem a sírás. – Chanyeol, kérlek szépen! Kopogj ki, vagy mondj valamit! Nem akarok engedély nélkül bejönni! – Illedelmessége meglepett, de egyben szívemet is megmelengette. 

Megszólalni nem tudtam, így hát csak egy fogkefét dobtam neki az ajtónak, ami a hangos koppanás után már nyílt is.

– Úristen, te ember, tiszta vér itt minden! – igyekezett oda hozzám egy nagy halom törlőkendővel. Némán álltam előtte, és hagytam, hogy arcomról az immár nedves kendővel letisztítsa a piros színű fontokat. Könnyeim megállíthatatlanul folytak, könnycsatornám nem igen akart elapadni. – Sírd ki magad – mosolygott.

– Kö-köszö-köszönöm – csuklottam a sok sírástól. Olyan gyengéd és kedves volt velem, mint még eddig soha senki. Arcomat gondosan letisztította, kezeimet megmosta, és még a fogamon is átment a fogkefével. Immár számban nem a vasas vér ízét éreztem, hanem a finom mentolt, amit mindig is szerettem.

– Mi történt? – ültetett le a kád szélére, mialatt egy nedves kis törölközőt a homlokomnál tartott.

– Semmi komoly – suttogtam, majd lehunytam a szemeimet.

– Chanyeol! – fegyelmező hangja éles volt, határozott, ennek ellenére szavai mögött ott bujkált a félelem és az aggodalom.

– Főzni akartam, nem jött össze. Ideges lettem és féltem, hogy előjön a másik énem, ezért hát bevettem egy gyógyszert – ecseteltem halkan és lassan.

Baek fújtatott egyet.

– Az idegesség miatt nem lesz semmi bajod – mondta egyszerűen, pár másodperces hallgatás után. Szemeim kipattantak, majd érdeklődve fürkészték szigorú arcát.

– Nekem azt mondták…

– Akkor félre informáltak – húzta a száját, majd leguggolt elém. – Nem az idegesség, vagy bármilyen érzelmi állapot miatt jön ki rajtad a betegséged. A személyiségednek van egy fele, amit hívhatunk gonosznak, és van egy másik, amit elnevezhetünk jónak. A cselekedeteid határozzák meg, hogy melyik éned bújik elő belőled – magyarázta lassan és érthetően, próbált úgy artikulálni és mutogatni hozzá, hogy alaposan felfogjam.

– Ezt hogy érted?

– Vegyünk egy szituációt. Egyedül vagy és valaki rád támad. Mit tennél ilyenkor? – tette fel az ominózus kérdést, s csendben várta, hogy válaszoljak.

– Valószínű, próbálnám megvédeni magamat.

– Itt a lényeg! – emelte fel mutató ujját. – Csak azon járna az eszed, hogy hogyan mentsd az életed. És ilyenkor jönne az, hogy segítséget kérnél. De mivel nincs rajtad kívül senki az utcában, ezért csak magadra számíthatsz.

– De akkor… – törtem a fejemet, és próbáltam következtetni a hallottak alapján. – Ez végül is nem rossz. Önvédelem miatt válok „gonosszá”.

– Ez rossz, Chanyeol. Lehet, hogy abban a pár pillanatban hatásosnak tűnik, de nem az. Ha a gyilkos éned előtűnik, akkor nem tudsz neki megállj parancsolni. Lemészárol mindenkit. És ez nem játék! Ugyan úgy, ahogy a gyógyszer sem, amit erre szedsz.

– Én ezt nem tudtam – hajtottam le a fejemet, s szomorúan bámultam a követ.

Soha, senki nem közölte ezt így velem. Mindig csak halogatták, hogy megmondják. Még Haneul is. Pedig bíztam benne.

– Sajnálom, hogy nekem kellett utólag elmondani – simogatta meg a lábamat. Félve ránéztem. – De ne aggódj, azért vagyok, hogy segítsek. Ha valami még nem tiszta, akkor nyugodtan szólj, leülünk és megbeszéljük a dolgokat – mosolygott kedvesen. Arcomra egy mosoly szökött, felállítottam – vele együtt én is felálltam –, majd megöleltem. Jó szorosan vontam magamhoz, amit rövid időn belül viszonzott. Ölelésemben elveszett apró termete, még is úgy vont magához, mint még eddig egy ember se. Ezzel az öleléssel megköszönni próbáltam mindent. Minden eddigi kedvességét, minden eddigi törődését és munkáját. 

– Éjjel-nappal csak hálálkodni tudnék – susogtam hajába, még közelebb préseltem magamhoz. Persze azért annyira erősen nem, hiszen gyomrom még mindig fájt, ugyan úgy, ahogy fejem is.

– Jaj, te – simogatta hátamat nyugtatásképp. – Nem kell hálálkodnod – motyogta a pulcsimba. Ekkor jutott eszembe, hogy lehet, még nem száradt bele az anyagba a vér teljesen, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, eltoltam magamtól.

– Ne haragudj, kicsit véres lettél – húztam a számat, miközben egy kis foltra mutattam a pólóján. Felnevetett. 

– Nem baj. Arra van a mosógép – mutatott a háta mögött álló gépre.

– Mondtam már, hogy kösz—

– Csönd! – tapasztotta be tenyerével a számat. Kitágult szemekkel bámultam játékosan csillogó, barna íriszeibe. – Ne köszönj meg semmit! Soha többet – mosolygott.

– Rendben – mondtam, amint szabad utat kaptak a szavaim.

– Jobban vagy azért?

– Valamivel igen.

– Ennek örülök. Most pedig vedd le a pulcsid és dobd a mosógépbe. És szerintem jobban is tennéd, ha letusolnál – anyáskodott. Csak egy aprót bólintottam, ezzel jelezve, hogy megértettem. Ő kiment, én pedig lehámoztam magamról a ruháimat. A véres pulcsit egyből a gépbe dobtam, míg a többi cuccomat a kád szélére terítettem. Nem voltak koszosak, így semmi értelmét nem láttam annak, hogy kimossam.

A zuhany alá beállva megengedtem először a hideg vizet. Alig mertem beállni a vízsugár alá, de amint megszokta testem a hideget, elviseltem. Kitisztult gondolatokkal álltam egy helyben, tusfürdővel a kezemben. Ma kivételesen találomra választottam egyet a sok közül. 

A kókuszos. Baek kedvence. 

Elmosolyodtam, miközben testemen szétkentem a ragacsos szappant. Melegebbre állítottam a vizet, a langyos cseppek végig folydogáltak egész alakomon. Pár fokkal jobban is éreztem utána magam, és még libabőrös is lettem a kevéske melegségtől. Mikor lemostam magamról az illatos tusfürdőt, teljesen forróra tekertem a csapot. Jóleső bizsergés járta át egész testemet.

Talán egy órát is állhattam a zuhany alatt, mikor végre kiszálltam. Alaposan megtörölköztem, majd visszaöltöztem. A tükörhöz sétálva megnéztem magam. Bár nyúzott voltam, szemeim pedig beesettek, még sem festettem annyira ramatyul, mint másfél órával ezelőtt.

3. Fejezet

Hatalmas fekvőhely, puha ágy, kényelmes póz, s ezeket megfűszerezték édes álmaim is. Ugye, milyen jól hangzik? Hosszú évek után végre mosolyogva, és kipihenten ébredtem az újdonsült szobám ötcsillagos ágyában. Nyújtóztam a takaró alatt, és pár percig a feketeségbe meredtem. Egy kis idő után ezt megelégelve felkapcsoltam az ágyam mellett álldogáló lámpát, s kikelve a helyemről az ablakhoz sétáltam. A redőnyt felhúztam, ezáltal a Nap egyből utat tört magának a szobába. Bukóra kinyitottam a nyílászárót, majd visszamásztam a vackomba. Elfetrengtem egy jó tíz-húsz percet, mielőtt még újból előbújtam volna a vastag takaró alól.

A szobám az emeleten volt, ezáltal nem volt messze a fürdőszoba se, ahova utam éppen vezetett. Elvégeztem a reggeli teendőimet, majd lábaim egyenesen a konyhába vittek.

– Jó reggelt! – köszöntöttem vidáman Baekhyunt.

– Jó reggelt, Chanyeol! – mosolygott rám egy pillanatra, és újból visszafordult a tűzhelyhez.

– Főzhetek ma én is? – kérdeztem hirtelen, amint mellé értem. Annyira gyors volt és precíz, hogy alig tudtam követni a szemeimmel.

– Tudsz főzni? – hitetlenkedett.

– Egy-két dolgot még én is meg tudok csinálni – foglaltam helyet az étkező asztalhoz tartozó egyik széken. – Most megleptelek, igaz? – kacagtam.

– Aha – nevetett velem együtt. – Holnap megígérem, hogy kedvedre főzhetsz, mivel délelőtt nem leszek itthon.

– Miért?

– Be kell mennem a városba papírokat intézni. Hamar meg fogom járni szerintem, de nem baj. – Hangja olyan kedves és nyugtató volt, hogy simán visszaaludtam volna.

– Áh, értem. És mi a mai ebéd?

– Zöldséges hús – mondta.

– Hmm, a kedvencem!

– Komolyan? – nézett rám válla fölött.

– Igen.

– Az jó, mert nekem is.

– Akkor szerintem elég sűrűn lesz majd zöldséges hús.

– Nekem is van egy olyan érzésem.

Egész végig szóval tartottam, míg el nem készült az étel. Még saját magamon is meglepődtem, hogy hirtelenjében mennyit beszéltem, mennyire megnyíltam előtte. Baekhyun megértő társasága igen jó hatással volt a közérzetemre, egy futó pillanatra el is felejtettem, hogy miért is vagyok nála.

Jó dolog volt úgy élni, mint egy normális ember. Nem kellett a napirendet követnem, nem mondták meg, hogy mit vegyek fel, nem parancsolgattak, nem zárták rám a több centis vasajtót, nem kellett olyan emberekkel együtt lennem, akiket amúgy teljes szívemből utáltam és nem kellett megennem a nyugtatókkal és ki tudja még mivel megmérgezett ételt. Jó dolog a szabadság.

– Isteni lett – tömtem magamba az elkészült ebédet.

– Örülök, hogy ízlik.

– El nem tudod hinni, hogy az intézeti koszt után ez mekkora felüdülés – küldtem felé egy mosolyt, mire büszkén kihúzta magát ülő helyzetében.

– Köszi, ez igazán aranyos tőled – kuncogott.

– Csak az igazat mondom – azzal egy újabb, hatalmas adagot nyomtam a számba.

– Na és mesélj – Percek múlva dallamos hangja törte meg a csendet. –, milyen volt az intézetben lenni? – rákaptam tekintetemet, amint feltette a kérdést. – Ne nézz így rám, információt kell gyűjtenem, hogy tudjam, mit szabad, illetve mit tilos kérdeznem, vagy mondanom neked – mosolyodott el szelíden, mire komoly arckifejezésem ellágyult, homlokomon a ráncok kisimultak.

– Tudod, eleinte egész borzasztó volt. Úgy ébredtem ott, hogy fogalmam sincs, miért vittek oda. Nem tudtam semmit, és csak annyit láttam, hogy a kezeimre a vér rá van száradva, míg a ruháim anyagába bele van ivódva. Szerintem nem is kell mondanom, milyen hátborzongató látvány volt – húztam el számat, s tekintetemet az asztalra szegeztem. – Öt és fél éven keresztül szenvedtem a között a falak között. Olyan volt, akár egy börtön. Mindennap vittek kivizsgálásra és terápiára, néha volt csoportos elbeszélgetés, és napi szinten foglalkoztak velünk az ott dolgozók. Ez kedves gesztus volt tőlük, de valahogy még sem tudta velem elfeledtetni egyikük sem, hogy hol és miért vagyok ott – sóhajtottam. Bármennyire is úgy tűnt, hogy könnyen tudok beszélni erről, nem így volt. A fájdalmas múltat inkább temetni és gyászolni akartam, mintsem felidézni és mesélni róla. Persze Baekhyunnak ez a munkája, így hát nem volt mit tennem, regéltem neki tovább. – Viszont, mindvégig szemmel követtem az egyik ápoló nőt, Emmát. Ő bánt velem a legkedvesebben, mindig beszélgetett velem, és akarva akaratlanul is, de mosolyt csak az arcomra. Egy igazi angyal az a nő! A korkülönbség nem számított, én belé szerettem. Persze neki van férje, és ha jól tudom, még egy lánya is, de ez engem nem akadályozott meg. Külföldi, ember! – néztem Baekhyunra csillogó szemekkel, mire felkacagott. – De végül aztán úgy másfél hete bejött hozzám, és lefeküdtünk – testem megremegett, ahogy felidéztem magamban az együtt töltött perceket. Ajkaimon végig vezettem nyelvemet, majd nyeltem egyet. Szép emlékek. – És ennyi. Összességében borzalmas volt. Senkinek nem kívánom ezt… Még annak sem, akit szívből utálok, hiszen az maga a nagybetűs Pokol! 

– Hát wow! – meredt rám nagy szemekkel. – Sajnálom, hogy ezt mind meg kellett tapasztalnod – húzta a száját, s közben szemeiben láttam az együttérzés jeleit. – Bár azért így a vége nem rossz. – Komolyságát egy huncut vigyor váltotta fel, mire egyből nevetésben törtem ki.

– Bárcsak az egész olyan lett volna, mint az utolsó pár nap – hunytam le szemeimet, ezzel elmerengtem saját gondolataimban. Ha tényleg minden olyan lett volna, akkor talán nem így beszélnék a múltamról. Persze, ha a dolgok úgy teljesednek ki, akkor lehet, még mindig bent lennék, mivel a betegségemen akkor nem is segítettek volna. Idegtépő, hogy minden jóban ott van a rossz, és nekem mindig sikerül meglátnom.

– Hidd el Chanyeol, minden okkal történik. Ennek így kellett lennie. Ezek után már csak jobb lesz. Segítek neked, és ismét normális életed lehet – zökkentett vissza hangja a valóságba, s mikor eljutott tudatomig, hogy mit mondott, hálás tekintettel néztem sötét íriszeibe.

– Szerinted sikerülni fog?

– Ha nagyon hiszel benne és akarod, akkor igen!

– Az a baj, hogy nem tudok ennyire pozitívan állni a dolgokhoz – könyököltem az asztalra, majd tenyerembe helyeztem államat.

– Pedig muszáj lesz. Ha bármiféle javulást akarsz elérni, akkor pozitívnak és kitartónak kell lenned. Tudom, hogy könnyű mondani, de higgy benne, és sikerülni fog! – Buzdító szövege némi lelket öntött belém, aminek nagyon hálás voltam. 

– Alig vagyok itt egy hete, de már hatalmas köszönettel tartozom neked.

– Ne köszönd, ez természetes. Azért vagyok, hogy téged segítselek. – Kedvessége határtalan volt, személyisége megnyerő. Ha most nő lennék, biztos első dolgomnak tartanám, hogy szerelmet valljak neki és letámadjam. Meglepő, hogy nincsen barátnője. 

Az ebéd utáni mosogatást és takarítást vállaltam, hiszen ha már itt vagyok, akkor ne csak élősködjek szegény Baekhyunon, hanem segítsek is neki ott, ahol csak tudok. A koszos edényeket elmosása után felsöpörtem, majd felmostam. Igyekeztem, hogy minden patyolat tiszta legyen, és hogy Baekhyunnak ez mind megfeleljen.

– Hm, szépen ragyog a konyha. – Azt hittem, szívinfarktust kapok, ahogy meghallottam magam mögül Baek hangját. Hátrafordultam, és egy lépcsőn üldögélő, mosolygós fiúval találtam szembe magam. 

– Próbálkozok – sütöttem le tekintetemet, s a felmosóval áttöröltem a nagyon vizes részeket.

– Nem azért vagy itt, hogy megcsináld a házimunkát – kapta el rudat, minek következtében megálltam. Nyeltem egyet.

– Az lehet, de már én is itt lakom, és úgy gondolom, hogy illik kivenni a részemet a munkából – válaszoltam határozottan. Azt az egy dolgot sosem tudtam elviselni, hogy valaki beleszóljon abba, amit csinálok. Ez volt a halálom. Persze próbáltam nem mutatni az idegességemet, és próbáltam belsőmet csitítani, mielőtt még a gonosz énem elhatalmasodott volna rajtam. Vagy mi.

– Jó-jó, nem azért mondtam.

– Tudom – motyogtam. Tovább már nem is firtattuk ezt a témát, és idő közben elvonult a szobájába. Igaz, hogy az intézetbe állandóan egyedül és magányos voltam, de most valahogy még is megnyugtatott, hogy nem volt más társaságom, csak a csend. El tudtam mélyedni a gondolataimba, és olyanokon is sikerült gondolkozni, amiken általánosságban nem is szoktam.

Felmosás után elpakoltam a tisztító szereket, a vödröt és a felmosót, majd felmentem a szobámba és az ablakhoz sétáltam. Jó idő volt kint – legalább is így bentről nézve az volt. Ki akartam menni, de szó nélkül és egyedül nem igen mertem, így hát átsétáltam Baekhyunhoz. Bekopogtam, majd benyitottam. Az ágyon ült és egy elég vastag könyvet olvasott. Amint meglátott, rám kapta a tekintetét.

– Van pár szabad perced?

– Van.

– Nem akarunk kimenni? Olyan jó idő van kint, én meg megőrülök a bezártságtól – szörnyülködtem, mire felnevetett.

– Akkor öltözz, és menjünk el sétálni – csukta be az olvasmányt, majd a komódra helyezte. Arcom kivirult, szó nélkül mentem át a saját szobámba, hogy átöltözzek. Magamra kaptam egy lábhoz simuló farmert, egy színes pólót és egy vastag, kötött pulcsit. A fürdőbe mentem fogat, s kezet mosni. Ez már teljesen megszokott dolog volt. Az intézetbe akárhányszor voltam a fürdeni vagy egyéb tisztálkodási dolgaimat elvégezni, egyből a kezeimet is a csap alá dugtam.

– Nem fogsz így fázni? – kérdeztem Baekhyunt, mikor megpillantottam, hogy egy sokkal vékonyabb pulcsiban akar kimenni, mint én.

– Nem, nyugi – mosolygott. Ráhagytam, majd kimentünk a bejáratin. Hűvös volt az idő annak ellenére, hogy sütött a Nap. Mindenesetre nekem nagyon tetszett, hogy a szabad levegőn lehetek.

– Olyan jóóóóóó! – tártam szét karjaimat, majd pörögtem egyet tengelyem körül. Baekhyun csak kinevetett.

– Senki nem örült még ennyire a kinti levegőnek – jegyezte meg halkan.

– Az intézetbe nem is mehettünk ki – emlékeztem vissza. – Szóval ez most maga a megváltás – vihorásztam, ahogyan haladtunk előre. Fogalmam sem volt, hogy hova megyünk, ezért Baek mindig adta az utasításokat, hogy merre haladjak. Nagyon jól éreztem magam. Olyan voltam, akár egy felszabadult kis gyerek, kinek semmi gondja nincs.

Végül egy parkban kötöttünk ki, ahol terjengett az édes virágillat. Mesébe illően szép volt, ahogy minden fán ezernyi meg ezernyi virág nyílt, színt és életet véve ezzel a parkba. Talán még a számat is eltátottam a látványon, hiszen Baekhyun jó ízűen nevetett rajtam. 

– Ugye, milyen szép? – sétáltunk végig a betonúton, míg én szemeimmel csak a rózsaszín szirmokat néztem.

– Gyönyörű – suttogtam bódultan. Teljesen elvarázsolt, és olyan meghitt volt minden, hogy először el sem akartam hinni. A faágakon megpillantottam egy-egy énekes madarat, ki teljes tüdejéből fújta a számára megszokott dallamot.

– Rossz, hogy ezt eddig hanyagolnom kellett – horgasztottam le fejemet, mikor leültünk a legközelebbi padra.

– Naaa – tette kezét a vállamra. – Most itt a lehetőség! Átélheted azt, amit eddig nem tudtál. Ilyen a szabad élet!

Lassan felemeltem fejemet, ennek következtében íriszeibe meredve néztem vele farkasszemet. Egy biztató, kedves mosoly bujkált szája szélén, mire komor arckifejezésem ellágyult.